Tolna Megyei Népújság, 1970. március (20. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-29 / 75. szám
Száz pengő Ferkó félt. Összegörnyedve loholt felfelé a domboldalon és csak ott szuszogott egy keveset, ahol az út agyagos partfalak közt, valamivel mélyebben kanyargóit. Lélek sem járt a szőlők között. A máskor barátságos présházak és pincék most rideg ablakszemekkel és bezárt ajtókkal néztek vissza rá, amikor a nagygazdák tulajdonának kijáró tisztelettel elhaladt mellettük. A levegőben féltucat ezüsthasú repülőgép kavargott. Távol egy géppuska kelepeit. A domboldalról messzire ellátott. Lent a faluban semmi sem mozdult. Egyetlen udvaron sem ment át senki és csodálatosképpen a kutyák sem ugattak. Egy foszlott csendőrzászlóalj még az éjszaka átvonult a falun, hajnalban pedig tán százötven poros, füstös német motorkerékpáros robogott el. Géppisztollyal a nyakukban, úgy száguldottak, mint akiknek nagyon sürgős. Utánuk nem jött senki, csak a gépuska- r.opogás, aknázás hallatszott, hol távolabbról, hol közelebbről. Ferkót hajnalban zavarták ki az üres istálló szénahegyének békés nyugalmából. Maga Mátyás János, az öreg gazda, akinél már tavaly karácsony óta bé- reskedett. Kövér, szigorú ember volt az öreg Mátyás. Testes alakjától, pofont osztó tenyerétől és szörnyű, lelógó hollószárny bajuszától Ferkó úgy félt, akár a tűztél, vagy a kanász kócos kutyájától. A parancsra esze nélkül fogta a sajtárt és voltaképpen csak a kert alatt kapott észbe, hogy mire vállalkozott? A két tehenet még tegnap felhajtották a szőlőbe és bekötötték a présház nagy szobájába. Kaszált széna volt odafenn, vetettek eléjük és az öreg Mátyás úgy vélte: — Ha tüstént meg nem látják, később tán már nem hajtják el az oro-; szók! A gazda véleménye ellen természetesen nem volt apelláta. Azt pedig, hogy a csendőrök, majd a, németek futása után csak áz oroszok jöhetnek, mindenki tudta. De „azt éppúgy,, hogy a teheneket fejni kell. így tehát Ferkó ott hasalt az uraság szöllejében, az uraság fája alatt és dobogó szívvel figyelte, hogyan füstöl egy másik uraság kazla, ott messze, a szomszéd falu mögött. Tizenkét éves szíve vadul ugrándozott a mellében, keze olyan görcsösen szorította a sajtár fülét, hogy belefájdult az ujja. Lihegett a sebes futástól és az oldala is szúrt, pontosan ott, ahol a fiatalabbik gazda tegnapelőtt rásózott a villanyéllel. Felállt, és itt, a bokrok, cserjék védelmében még jobban mert sietni. A présháznál csak úgy kézzel markolt ki a szénából és villa nélkül, át- nyalábolva vitte a tehenek elé. Azok igazi szarvasmarha-nyúgalommal, fújva túrtak bele az illatos szénába. A présház rövidesen megtelt a fogak őrlő zajával, miközben lekuporodva, tőle telhetőén elvégezte a fejést. Valamennyire megnyugtatta, hogy útban nem látott embert. — Te jóságos ég! — gondolta. — Ha itt érnének az oroszok! Oroszt ugyan csak a Magyar Futár egyik képén látott idáig, de azért élénken maga elé tudott képzelni akár egy tucatot is. Füles sapkájuk van, mindenkit legyilkolnak, vagy elhajtanak Szibériába. Meglehet, kész szerencse, hogy csak tizenkét éves. így talán nem hajtják el. Hogy miért hajtanák, hová hajtanák és mit csinálnának az oroszok az ember nélkül maradt országban, ezen nem gondolkodott. De az elhajtás olyan borzalmasan lélegzetelállító volt, hogy szinte jólesett megborsódzni. Talán hat literre való tej gyűlt össze, amikor váratlanul hangokat hallott. Lódobogás, férfibeszéd. Nem magyarul szóltak, a német beszédet, ha értetlenül is, de felismerte... Nem az! Csak oroszok lehetnek! Dermedten állt a tehenek fara mellett. Aztán, hogy a nehéz, csizmás léptek közeledtek, egyetlen ugrással az ajtó mögött termett és pillanatnyi tétovázás nélkül elbújt két kád, egy kisebb hordó, meg seregnyi limlom közé. Aprócska, vézna gyerek volt, olyan szűk helyen is elfért, ahol gondolni sem lehetett, hogy' valaki meghúzódj k. Rossz szakajtó akadt a Kezébe, feje fölé igazította és alóla lesett a világba. Két tehene változatlanul habzsolt tovább. A tej pedig. . . Teremtőm, a tejes sajtár ott maradt a fejőszék mellett, & F, 1r$z-főagronómus elbeszélése nyomán közvetlenül szemközt az ajtóval! Ferkó moccant volna, hogy amíg lehet, mentse a menthetőt, meg önmagát, Mátyásék várható pofonjai elől, de ekkor idegen arc jelent meg az ajtó fénykeretében. Rohamsisakos, köpenyes katona, alacsony termetű, széles vállú. Ráncos szárú nemezcsizmába bújtatott lábait szétvetette és lövésre szegezett géppisztoly - lyal a kezében, vizsgálódva nézett körül. — Jaj! — sóhajtott Ferkó. inkább befelé, mint hangosan. A katona sisakján hatalmas vörös csillag díszlett és az arca is furcsa volt, szokatlan. Kiugró pofacsontjain megfeszült a bőr, ferdevágású, fekete szemének tekintete a présház minden pontján végigsiklott. — Meglát! Jaj, meglát! — rezzent össze rejtekhelyén a gyerek és, hogy legalább ő ne lássa, ha látják, lehúny- ta a szemét. A katona azonban a tejessajtárt látta meg. Nagyot kiáltott. Mire Ferkó felnézett, három rohamsisakos katona állt a tehenek mellett. Egy szőke, nagybajuszú, akinek már olyan rendesebb állású szeme volt, ugyanolyan mozdulattal sodorta kétfelé a bajuszát, amiként az öreg Mátyás szokta, és géppisztolyát vállára lökve, szájához emelte a sajtárt. Láthatóan nem izgatta őket, hogy a tej valószínűleg nem magától fejődött ide, ilyen habzó-frissen és cseppet sem kutattak az ismeretlen fejő, vagy fejőnő után. Porosak, izzadtak voltak, verejtékes homlokuk messzire hirdette a szomjúságot. A gazda tenyere egyszerre döbbenetes elevenséggel bukkant fel Ferkó emlékezetében és még mielőtt meggondolta volna, hogy mit tesz, úgy ugrott elő rejtekhelyéről, akár a hörcsög. A hordó nagy zajjal félregurult, a szakajtó pedig egyenesen oda repült a tejivó orosz lábához. — Ne! Nem szabad! Nem a magáé! — visította Ferkó, és hirtelen támadt hősiességében megkapta a szőkebajuszú köpenyét. A három katona úgy perdült sarkon, mint akikbe tűt szúrtak. Géppisztolyuk lövésre készen ugrott a kezükbe és meg- tántorodva a nem tárt, hirtelen támadástól, a szőke bajuszú egyenesen Ferkó nyakába zúdította a sajtár teljes tartalmát. Egy darabig mindnyájan dermedten álltak és kerekre nyílt szemmel bámultak a semmiből közibük cseppent gyerekre, aki a saját bátorsága ijedelmétől eltorzult arccal, még mindig szorította a kezébe akadt köpeny végét. Haja, arca, ruhája csupa tej. Aztán egyszerre robbant ki a nevetés. A ferde szemű katona leguggolt, valahonnan egy párnahuzat méretű zsebkendőt halászott elő és törülgetni kezdte a még mindig kövülten álló gyéréit fejét. Két társa pedig csak nevetett, hangosan, harsogón. Egészségesen. Egyikük talpra állította a felborult sajtárt, melynek bizony csak a legalján búslakodott egy-két deci tej! Ez volt az első mozdulat, amelyet Ferkó megértett. Nem ők itták meg. hanem kiömlött! Kiömlött hat liter tej! Nem bánta már, kik között van. Nem ügyelt a nevetve vigasztaló, idegen szavakra, két szeméből lassan megeredt a könny. Előbb csak néhány kövér csepp, de aztán úgy megindult, csörgedezett, akár ruhájára az a drágalátos tej. Hiip- pögve zokogott és közben tehetetlenül tűrte, hogy most már ketten is simogassák, törülgessék a haját, arcát. Má- tyáséknál hat liter tej! Hiszen még a múlt héten is három pengővel fizették literjét a pilóták! A hatszor három pengő csillagászati összegének gondolatára már nem is sírt. hanem valósággal bőgött, Vegre a nagybajuszú orosz magába nyelte féktelen jó kedvét, két ujjal megemelte Ferkó állát és csapnivalóan rossz, de azért érthető magyarsággal megszólalt: — Vagy te. . . malinko szamár! Kinek van az tej? Jó szeme volt, Ferkó foszlott ruhájából aligha nézhetett ki két teliénnyi vagyont. — Mátyás bácsié.. . szi pákolt a gye rek. — Levonja a béremből. Meg kell fizetnem... és egész biztosan elveinek. Múltkor is farba rúgott! A „fizetni" szót megértette az orosz. Mindhárman felegyenesedtek, beszélten a maguk nyelvén, mosolyogtak, aztán a ferde szemű egy csomó papírpénzt markolt elő a zsebéből. Odanyújtotta Ferkó orra elé, a másik pedig előropogtatott néhány magyar szót a bajusza alól. — Harasó? Fizetnek? — kérdezte és ahogy Ferkó nem nyúlt a sosem látot- tan, valószínűtlenül sok pénz után, fogta és begyűrte mindenestől a gyerek tejtől ázott ingébe. Ferkó még mindig szipákolt és köny- nyes, tejes arcát törölgette még ma- szatosabbra, amikor a három katona már régen lenn poroszkált az úton. Emberektől mozgott az egész határ. Körös- körül a domboldalakon, szőlők mentén, legelőkön, ameddig csak látni lehetett, rohamsisakos, géppisztolyos lovasok ereszkedtek alá. Az első katonák már elérték a falut. Ferkó kihúzta az ingébe gyömöszölt pénzcsomót. Egyenként simítgatta térdére a sok, furcsa, új papírpénzt, amin azonban mind ott díszlett, jól olvashatóan, hogy „Tíz pengő”. — Tíz..., húsz..., ötven..., nyolcvan! — kétszer is megolvasta. — Száz pengő! Korán beosztáshoz szokott agyában egymást szántották a gondolatok. Ha megadja az öreg Mátyásnak, amint illik, a tej árát, akkor is kerül ruha, kabát, kendő az anyjának, meg még az ég tudja, mi minden! És mindezt egy sajtár tejért, amit tulajdonképpen ő lökött ki a nagybajuszú kezéből. Meztelen lábát bedugta a tejpocsolyába és boldogan felnevetve, kettőt tocs- csantott. Aztán, nem ügyébe a körülötte nyüzsgő lovasokra, üres sajtárját ióbálva, vidám füttyszóval indult neki a domboldalnak. Egy-két idegen katona megbámulta az ugrándozó gyereket, látták fütty" hangú jó kedvét, rámosolyogtak, s néhányan integettek is feléje. ORDAS IVAN jubileumi kiadványt lapozgatva... /örömteli érdeklődéssel ' ' veheti kezébe bárki a Bonyhádi Közgazdász jubileumi számát, amit a Per- czel Mór Közgazdasági Szak- középiskola KISZ-szervezete adott ki, egyszerre ünnepelve a számmal fölszabadulásunk és az iskola megalapításának 25. évfordulóját. A százoldalas kiadvány ugyanis külsöleg-belsöleg egyaránt megvalósította azt a célkitűzést, amit a fel- szabadulás utáni évek első középiskolás lapja, a Bonyhádi Közgazdász életre hívói közül Steib Teréz megfogalmazott. Elindultunk címmel publikált beköszöntőjében arról vallott, hogy boldogan vállalják a diáklap szerkesztésének nem könnyű sikerekkel kecsegtetett munkáját, s megbízható, jó alapokat kívánnak biztosítani az utánuk kö- ketkezők számára, hogy majd azok kiadhassák a minden szempontból tartalmasabb. szebb iskolaújságot. Az utódoknak sikerült megvalósíta- niok azt. amit az elődök vállaltak, hiszen ez a jubileumi szám versenyre kelhet más, az alkalomra született kiadványokkal. Mint mondottuk, öröm kézbe venni a lapot s egyúttal tisztelegni az előtt' az iskola előtt, amelyik így képes magához kötni valamikori és jelenlegi diákjait. amelyik ilyen alkotásra is tud még serkenteni azonkívül, hogy egy életre való szakképesítést ad növendékeinek. A Bonyhádi Közgazdász első száma 1955-ben stencilezve jelent meg, már akkor is az ifjúság fórumaként, lehetőséget biztosítva a toliforgatók első próbálkozásainak. Érdemes vállalkozás volt megalapítani ezt a lapot, mert hű tükre lett az ifjúság gondolat- és érzelemgazdagságának, gyarapodó, kiteljesedő emberségének, kulturáltságának, Nézzük, miről ír a Bonyhádi Közgazdász jubileumi száma? Segítségünkre siet abban a visszapillantásban, ami sorsdöntő évfordulókon elkerülhetetlen. A 25 esztendő rovatban köszöntő és emlékeztető sorokat olvashatunk, majd rövid összefoglalást a szűkebb haza, Bonyliád fölszabadulásának epizódjairól. Vallomások címszó alatt gyűjtötték össze a lap készítői a 25 éves iskola volt és jelenlegi diákjainak vallomásait az iskoláról. A régiek között van főkönyvelő és revizor, orvos és jogász. A maiak között rengeteg, az életre tűzzcl-hévvel készülő diák, aki — egy öregdiák megfogalmazása szerint: ma még röpdös, csapong, hogy később járni tudjon. ígéretes az a szakmai dolgozatcsokor, amit Ifjú közgazdászok címmel publikál az ünnepi szám és szép, tartalmas az Ifjú évek címen közreadott irodalmi anyac,. Diákújságról lévén szó., elma- radhatatlajiul a humor zárja a százoldalas kiadványt jóízű aranymondásokkal. humoreszkekkel. J/'égül még annyit: kívánjuk, hogy a következő negyedszázad elteltével '• -khez hasonló jubileumi ’ 'Vzdász ünnepelje népünk ft'lr--i'aduiA$át és az iskola szabadságunkkal egyidős megalapításéit
