Tolna Megyei Népújság, 1970. március (20. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-21 / 68. szám

Ferenczi József:

Egy lépésre a Naptól

Komputer állítja ki

a postaszámlákat

A Magyar Posta az angol Honeywell cégtől beszerezte az első nagyteljesítményű, adatfeldolgozó berendezését. Kezdetben a kifizetett postautalványok „leszámolását” végzik a komputer segítségével, de a későbbiekben a rádió-, a televízió- és a telefonszámlákat is a budapesti Ferenc központban felépített számítógép készíti majd el. A Posta számításai szerint több napi munka helyett a komputer órák alatt elkészíti a számlákat.

Képünkön: Bölcskei Klára a számlázó komputeren ddW gozik.

(MTI-foto — Kovács Sándor felvjt

9.

FOGJA A FÖLD, MIKÉNT A SZAKSZAULJÁT

Alig múlt nyolc óra, de már gyorsan szárad a virágokról a hajnalban leszállt harmat, édes illat terjeng, madarak kánonja, csupa ragyogás az ég. A szállodával szemben a színész- és művészképző , intézetből kristály- tiszta szoprán hang énekel egy betétet a Lejli és Medzs- nun operából. Te kifogyhatatlanul gazdag, monotonságá- ban is érdekes, bús üzbegisz- táni dallam! Mintha az ember csontjába századokkal ezelőtt rakódott emlékeket ébresztene fel. Gyönyörű és szomorú nap!

Az ablakból ellátni a régi Taskentre, Hősim érkezik, nem dudál, kiszáll a kocsiból. Fel se néz az ablakra, egymás hullámhosszán vagyunk. Indulok: az utolsó ismerkedésre, Kari Karlovics- hoz, és búcsúzni Taskenttől, Üzbegisztántól.

Hősim most virág helyett kis cédulát ad, rajta néhány régi üzbegisztáni közmondás. „Múló javakért e silány földön egymást gyötörni és biT- sítani, bíz nem érdemes.” És még vagy tíz ehhez hasonló „nem érdemes”. A másik ha- ragítása, a gyűlölködés, a dölyfösség, elbizakodás; és bíz méreg az álnokság. Az emberiesség ősi tízparancsolata. Hősim boldog, hogy örülök gyűjtésének. Bekapcsolja ráadásnak a rádiót.

— Tamara Haum — mondja az énekesnőre, s ebből tu* dom meg, hogy az üzbégek kedvence lehet. Közben haladunk célunk felé, a belvároson át, újabb dal következik a rádióban, Hősim fordítja a szövegét:

„Fújj csak, szél, sodord a sztyeppe porát. Hantok, kik láttatok itt férfit csatában meghalni, lent nyugszik, örökre fogja ot a föld, ahogy ezernyi gyökerénél tartja a szak- szault. Hantok, s lent a harcos egyek vagytok már, egykor gyapot virágzik majd rajtatok, mert élet jár nyomotokban.”

Két hétig barangoltam Üzbegisztánban, száz kilométereken át haladtam gyapotföldek mellett, csatangoltam városokban, hegyekben, gyárakban, mecsetekben, medreszekben. Láttam a lábra álló hegyeket, és követtem a rohanó Szir-Darját. Siettet az idő, lassan búcsúzni kell. Az egyetlen Taskentben élő magyar emberhez, Kari Karlovicshoz kopogtatok. Ez egyszer, most először felfedezni valamit Üzbegisztánban. Megcáfolni egy ki nem mondott, meg nem fogalmazott legendát.

Középmagas, szikár férfi jön az ajtóhoz, halk szavú, gyönyörű tiszta beszédű. Egy magyar! Melegséggel teli a hangja. Beljebb tessékel. Ritkuló haja fehéren, selymesen csillog. Magyarul beszél, de már üzbég fordulatokkal. Higgadtságában, lassú, megfáradt mozdulataiból is érzem az örömet, de mögötte a keleti visz- szaf o j tottságot.

Az egyszerű szobában rengeteg apróság; magyar emlékek, üzbég népművészeti tárgyak, a sifonon kötegben Ország- Világ, Népszabadság, szálak az őshazához. A szomszéd szobából felesége nyöszörgése hallatszik át, ágyhoz kötött, magatehetetlen. És vele együtt a lakáshoz 'köti betegsége élete párját. A Magyar—Szovjet Baráti Társaság üzbég részlegének megalakuló ünnepségére várnák, de Kari Karlovics távolmarad, mert nem hagyja társát.

Az egykori angyalföldi munkás, akit 1916-ban az óhaza elküldött Oroszországba meghalni, aki harcolt a forradalom oldálán, 1919-ben a fennmaradásáért az ellenforradalmárok ellen, Ezer meg ezer magyar társával együtt. Dicsőség a száz meg ezer, sztyeppén kiöntött magyar élet emlékének-! Szamarkandban, Ferganában, , Taskentben gondozott sírok, oszlopok őrzik a magyar hősök emlékét. Jangi Jul kolhozában vitrinben tartják a magyar harcosok tárgyi emlékeit.

De nagy tett, igazi bizonyítás volt ez a másik is. Maradni itt, ahol Kari Karlovics megbecsülést szerzett, \ ahol fontos maradt a nagy verekedés után is. Mindegy, hogy hol az ősi haza, ottmaradni, ahol értelme lett a küzdésnek.

Csak morzsák az életrajzból: Kari Karlovics kis- és nagy- vállalatok vezetője volt, óriás területek felelős gazdája. Befogadta az új haza, kitüntetések biztatták rá, értelme van annak, amit csinál. Kommunistává érett, követünk lett a szovjet telepen. De közben vonzotta ellenállhatatlanul az őshaza, aztán az új, felszabadult Magyarország. Ki tudná azt végigkövetni ma, miként viaskodtak az agg emberben érzések és eszmék, s miként maradt újra meg újra a rábízott feladatnál.

Üzbegisztán ötvenéves útja, hihetetlen gyarapodása, mai száguldása az ő munkájából is fakad. A forró köztársaság Napja, az ő Napja. Megismerte népeinek szokásait, kultúráját.' Művelt, magyar-üzbég férfi ül előttem, az az ember, aki százfelé tudta osztani szivét. Aki hűséges párjához, eszményéhez, hűséges elvéhez, aki megmaradt állhatatos, kemény angyalföldi munkásnak.

Kiáltani szeretném: az egyetlen magyar, aki a másfél milliós Taskentben él, és messze környéken az egyetlen egykori hazánkfia, aki még látta a forradalmat, s aki után 6500 kilométeren a Kárpát-medencéből tízezrek tisztelnek bennünket.

A repülőtéren egészen a gépig kísér Kari Karlovics, hosz- szan szorítjuk egymás kezét.

— Ne csináljon belőlem hőst

— mondja búcsúzóul —, mert valóban nem voltunk mi hősök.

Most tolmácsolom hát kérését: Kari Karlovics és társai, kik ezrével harcoltak a hatalmas szövetségért, az új Üzbe- gisztánért, nem tartja magát és társait sem hősnek. Mondom hát akarata szerint; emberek voltak, hűségesek a nagy emberi ügyekhez.

Még Kari Karlovicsra gondolok, közben a Kizil-Kum végeláthatatlan homokdűnéi felett repülünk. De sokat adnék érte, ha most valaki a homoktarajokra karcolná Kari Karlovics s a többi magyar nevét. Mert már tíznél is kevesebb internacionalista magyar él Üzbegisztánban.

A sivatag kegyetlen még ma is az emberhez, de fél is tőle, mert érzi benne paran- csolóját. Gránitként őrzi, őrizné a nagy idők nagy tetteinek történetét.

(Végej) ;

♦

l Gerencsér Miklós:

♦

I Fekete tél

— Örömmel állok százados úr rendelkezésére, : 1 Nevetve, majdnem sajnálkozva figyelte Volk- hardt Faragót.

2 — Megbízom Léni Rieffensthal letartóztatásá2 val. Vállalja?

t — Parancsára — vágta rá fegyelmezetten Fa2 ragó, de megsejtette, hogy valami tréfa készül,

♦ a rovására.

2 Nem éppen bíztató arcjáték váltakozott pilla♦ natrol pillanatra a Gestapo-főnök kövérségbe puj hűlt vonásain. Annál barátságosabban töltötte

2 megint csordultig Faragó poharát.

j — Ezt vártam öntől. Ez a Léni Rieffensthall

2 érdekes nő. Hallott már róla?

♦ — Rémlik...

I — Ugye? Nekem is. Berlinben megtalál ja. Va♦ lahol a kancellária környékén. Lengyel félzsidó.

1 Nagyon szereti a Führer, mert az egyik leg2 kiválóbb rendező-operatőr. Ne törődjön vele. Le

♦ fogjuk tartóztatni.

2 Egy részeg sem hahotázhatott volna közönsé♦ gesebben, mint a színjózan Volkhardt. Alig téí telezhette volna fel Faragó, hogy megfér ennyi

« durva vidámság a mindig kimérten jól nevelt

♦ SS-századosban. Gyomra görcsbe rándult és

2 fagyasztó fuldoklást érzett, mintha jégcsap szo♦ ' Tűit volna a torkába.

z — Ne pazarolja fölösleges dolgokkal az idejét

6 — ajánlotta szinte szeretettel a Gestapo-főnök,

♦ vissiakomolyodva hivatali tekintélyéhez... Hagy- o

♦

ja békén Dorner kisasszonyt. Sokkal fontosabb feladatot tudok adni magának... Felállt, a páncélszekrényhez lépdelt, mozgása, viselkedése megnyugtató hangulatot árasztott. Sötétszürke dossziét emelt ki a páncélszekrényből, ezzel tért vissza a társalgósarokba. — Néhány percre egyedül hagyom, muszáj törődni a vendégekkel. Ne haragudjon. Nézze át kényelmesen ezeket az aktákat.

Atyai bizalommal megérintette Faragó vállát, majd kisétált a dolgozószobából.

*

Már az első irat elején fal fehér lett, a jóvágású fiatalember arca. Egész lényét lebegővé tette a rémület, egyedül az akták soraiba tudott kapaszkodni, azokból pedig a biztos hailál nézett vele farkasszemet. Egész pályafutását kiolvashatta a papírokból. „ ... Amikor a brünni katonai fegyházból a siralomházba kísérték a halálraítéltet, leütötte őreit és megszökött. Azóta nyoma veszett. Ha a körözött szökevényt bárhol sikerül letartóztatni, a legrövidebb úton főbelövendő.”

Nem remélt irgalmat. Tudomásul vette, hogy ütött utolsó órája. Csak percei lehetnek hátra. Viszik és kivégzik, így, ahogy van, szmokingban, lakkcipőben.

Különös, kéjes, borzalmas érzése volt. Élni és élni. Arca áttetszőre dermedt.

Volkhardt a frissen, vidáman ébredt ember harsogó kedvével nyitotta rá az ajtót.

— Ugye érdekes papírok, kedves Faragó? Na, ne roskadjon ennyire magába! Emlékszik még október tizenötödikére? Bizony kissé szórakozottan beszélt az előéletéről. Ki gondolta volna, hogy egészen izgalmas múltja van. Amilyen Okos fiú maga, nem szükséges a szájába rágni a következményeket. Szóljon, kérem, aggaszt a hallgatása.

Faragó nem tudott szólni.

J— Na igen — figyelte együttérzőn a Gestapo- főnök. — Rossz közérzete némiképp indokolt. Sajnálom, őszintén sajnálom. Én mindent megtettem magáért. Egyetlen szavaimra vezető pozícióba került. Na, Faragó, legyen már egy kicsit férfiasabb. Mivel nem áll módomban a részletekkel foglalkozni, Schultz őrmester majd felvilágosítja a továbbiakról. Nagyon kérem, ne próbálja megkísérelni a brünni pankrációtL Az én katonáimat már nem olyan egyszerű leütni. Na, menjen szépen. Vegye fel a tétítoabátját is, nehogy megfázzon. /

Éteri messzeségből érték a szavak Faragó halott fülét, A felszólításra gépiesen cselekedett, pontról pontra engedelmeskedve a Gestapo-főnök kívánságának..

Kétéltű terepjáró várakozott a villa udvarán. Ugyanaz a kocsi, amellyel Lébénybe utaztak a nyolc magyar katonatiszt végzetére. Szénásj József ezúttal hiányzottl, megszokott helyén, a bal hátsó ülésen. Schultz őrmester óriási teste kuporgott. Faragó dideregve ült melléje. Szaglása is meghalt már, nem vette észre az orrának oly ismerős német katonaszagot, amely a benzingőz édeskés bűzéből, a gumi enyhén fojtó/szagából és -valami -sajátos szappanillatból elegyült.

Óvatos tempóban gurultak végig a sötét városon. A sofőr mellett ülő SS-legény mozdulatlanná kövülten nézte az utast és a térdei között fölmeredő karabélycsövet markolta. Schultz őrmester belerázódott szoros helyzetébe, próbálgatta, hogyan tartsa géppisztolyát, végül az ölébe fektette, csövét pedig Faragó bordái közé nyomta. A városon át egyetlen szót, sem szólt. Amikor elhagyták a szabadhegyi sorompót, kurtán mordult a sofőrre:

(Folytatjuk.)