Tolna Megyei Népújság, 1970. március (20. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-20 / 67. szám
Ferenczi József: Egy lépésre a Naptól 8. A GYAPOT VIRÁGÁRA A legmeghökkentőbb emberi gesztus a bizalom. Erre a repülőgépen jövök rá, amikor próbálom összerakni az emlékmozaikot. Rengeteg még az élmény, könyvet ki tenne a mondanivaló, de mi kívánkozzék ebből elbeszélésre? Következzenek még azok az epizódok, amelyeket egy szál köt össze: bizalom. A csupa kert Fergana utcáin sétáltam, a napra kívánkoztam, mert •az éjszaka kimosott ingem nem száradt meg teljesen. Hamid a szálloda előtti pádon szerzett magának beszélgetőpartnert. Egyszer csak fellelkesülve kiabál utánam. — Egy lengyel, ki félig magyar — mutat ismerősére, felém pedig: — Egy magyarországi magyar. Micsoda örömöket szerez az embernek a véletlen. A varsói Adam Polák író a második világháború alatt négy évet Magyarországon töltött. Gyönyörűen beszéli nyelvünket, ma is rengeteg a honi barátja. Csudamód boldogok vagyunk! Gyorsan kicseréjük tapasztalatainkat; Adam Poláknak most adták ki egyik könyvét a Szovjetunióban, s Vulkanikus tó, mint laboratórium A Szovjet Tudományos Akadémia Vulkanológiai Intézetéből tudósok indultak útnak a Kurili-szigetekre, hogy az ottani vulkánikus eredetű tavakon tanulmányozzák a víz alatti vulkaniz- mus problémáit. Kutatásaik színhelyéül a Golovnyin-tűz- hányó kráterében lévő tavat választották. most a tiszteletdíjon eljött megismerni a rég csodált szovjet Keletet. Üzbegisztánt. Ezer kilométereket utazott, hogy meggyőződjék az üzbé- gek szívélyességéről. Mára éppen egy kolhozba hívták Polákot vendégségbe, máris jön érte a dzsip, búcsúznunk kell. Egy héttel később Gulisz- tánhoz közel, a Leningrád Kolhozban vagyunk. A fiatal agrármérnök elnöknek elég, ha annyit mond Hamid: a barátomat érdekli, miként lehet legyökereztetni a házakat a sztyeppén és Sindarov egész estéjét, fél éjszakáját rám áldozza. Megmutat mindent; hogyan vezetik a vizet a főcsatornából betonvályukban, aztán tömlőkön a földekre, mert ahol víz van, oda legyökereznek az emberek és a házak is. Ez a bizalom nyitotta ki Ferganában egy üzbég író- ember lugasos házának kapuját előttem. Ez a bizalom értetett meg velem sok mindent, a keleti ember egykori zárkózottságának okát és mai szívélyes kitárulkozását. Jangli Jul: ennek a településnek a nevéhez az ember és az üzbég sztyeppe csatájáÖtezeréves szobor A Balti-tenger mocsaras vidékén végzett ásatások során fekete égerjéből készült, bálványt ábrázoló kétméteres szoborra bukkantak az archeológusok. A vastag iszapréteg teljes egészében sértetlenül megőrizte a ritka leletet. náK története kapcsolódik?..1 Egykor itt kezdték el Üzbegisztánban elvenni a sivatagtól azt, ami az emberé. Lakóiról ma is így beszélnek: vasemberek. Es ezek a vasakaratú emberek a déli tűző napon a gazdaság vendégszobája előtt fogadnak. Az egyik óriás termetű férfi vörösréz k,.nesót tart, a másik lila szappant, a harmadik törülközőt. Hamid szemével int, vonuljak a sorfal elé. Kapom a vizet a kancsóból, aztán a szappant; újra ömlik a langymeleg, drága víz a rézedényből, aztán adják • a törülközőt. Res- teUkedem, és mezítelen lábbal lépek be a tiszta szobába elsőnek, mert ehhez is ragaszkodnak, hogy én legyek az első. Semmit sem tudnak rólam, de vendég vagyok, s kijár a legnagyobb megkülönböztetés. Előlegezték a bizalmukat, a többit majd meglátjuk. Letelepedünk a vattával bélelt selyempámákra a földre. Biztatnak, hogy nyújtózkodjam el, biztosan fáradt lehetek. Középre kerül egy üzbég hímzésű abrosz és arra a „terülj asztalkám”. Bal oldali szomszédom kenyeret tör és nyújtja, jobbról villára szúrt hagymát, és paradicsomot kapok. A legszabályosabb törökülésbe kényszerítem lábam, látom a szemekben, kedvezően alakul az ismerkedés. Hamid átmászik a párnákon és a fülembe súgja: — Neked kell mondanod a köszöntőt. — Öblös poharak vannak előttünk, veszem az egyik üveg vodkát — minden szem rajtam —, csordultig töltöm. Bólogatnak falán. Körbejárnak az üvegek, az én poharam a mérce. Felállók, most következik a vizsgám. — A gyapot virágára! — mondom, és az utolsó cseppig kiiszom az italt. Míg számnál van a pohár, figyelnek, aztán újra csak a példámat követik, és fenékig ürítik poharaikat Aztán hangos a kis szoba a sok jah sim felkiáltástól (derék dolog, mert ezt is jelenti). Hamid hálásan Szamarkand egyik ősi temetővárosa. néz rám, és én tudom, minek szói a sok elismerés. A gyapot virágára, a jövő évi, aztán az elkövetkező évi termésre, a mindenkori bőségre! — így értették a köszöntőmet. De rögtön rá következik a második köszöntő, ezt én kapom. Az elnök így: — Kádár Jánosra! — Szomszédja; — Székesfehérvárra! — A mellette ülő: — Őseinkre, akik testvérek, voltaik! — Aztán így: — Magyarokra, üzbégekre és mándazakra, akik egyformán gondolkodnak a világról! Aztán valósággal térképpé változik jegyzetfüzetem. Kiki lerajzolja, merre járt hazánk felszabadításakor. Hadmozdulatok tervei elevenednek fed, az egykori huszonévesek emlékezetében a harc, a félelem nyoma, dűlők, parányi tanyák neveiben vésődött be. Otthon vágyók, címeket cserélünk. képeket adunk közre, végleg befogadtak. Mondom, a bizäilom Jangä Jóiban és máshol is Üzbegisztánban előleg, s ha megfelelsz rá, úgy megszorítják a hátad új harátaid, ahogy az enyémet megdögönyöztók búcsúzáékor a Jangi Jul-i kolhoz tisztaszobája előtt. (Folytatjuk) '1 Gerencsér Miklós: Fekete tél 13 13. A Vármegyeházán berendezett lakása hidegen fogadta Faragót, amikor este hazaérkezett Mosonmagyaróvárról. Bosszankodott, amiért elmulasztotta megparancsolni a fogdaőröknek, hogy fűttessenek be az alagsori rabokkal. Vallatáshoz, veréshez nem volt kedve. Nyilas társaival sem akart találkozni. Töprengett, mivel tehetné kellemessé a sivárnak ígérkező estét. Gyűlölte a magányt, különösen, ha már a saját emlékeire is ráúnt. Töprengéséből a telefon csörgésére ocsúdott. Rossz előérzettel közelítette meg a széles ablak- párkányon csengő telefont. — Itt Faragó... Alig' akart hinni a fülének. Volkhardt kellemesen duruzsoló hangját hallotta. — Jó estét, kedves barátom. Szívesen látnám mai fogadásunk vendégei között. — Parancsára, százados úr... — Ugyan, kedves Faragó, ezúttal a házigazda hívja, nem a parancsnok. Öltözzön sötétbe és fáradjon át. Szeretettel várjuk. . Szárnyakat kapott az imént még letört, szökött SS-katona. Észre sem vette a szoba hidegét, gyorsan lehányta magáról az egyébként kifogástalan úri öltönyt, az inget is levetette, noha reggel váltott tisztát. Perceken belül valóságos ná- bobnak festett a tükörgallérú szmokingban, a kényes lakkcipőben, a cilinderben. Ugyanott, ahol ezeket a holmikat kapta — a zsidóktól rabolt ingóságokkal megtömött pénzügyőri palotában —, beszerezte az öltözethez illő fehér se- lyemsálat is, a londoni szövetből varrott fekete télikabátot, így hát akár milliomosnak is nézhették volna gálaöltözetében. Felszabadultan sietett a Gestapo Andrássy úti villájába. Semmi kétség, biztonsága tökéletes, múltjáról semmit nem tudnak, különben szó sem lehetne erről az égből pottyant megtiszteltetésről. Nyilvánvaló, csak a megye legfontosabb személyei vehetnek részt a fogadáson, s pláne fontosak azok, akiket személyesen hív meg, maga a parancsnok. Várakozását minden igazolta. Egy tábornoknak sem tiszteleghetett volna feszesebben az SS-őr a villa kapujában, mint neki. Még az épület belső őrsége sem állította meg, ellenben szó nélkül és már-már érthetetlen tisztelettel nyílt meg előtte minden ajtó. A nagy társalgóba lépve tovább nőtt ámulata. Csupa híresség kavargott, kényesen kiöltözve, az egyszerű eleganciával épített, modem teremben. Valóságos udvartartás közepén fejtegetett valami érdekes gondolatot Magyarffy Gyula főispán, buzgón helyeselt neki Szekendy György megyei pártvezető, gyárosok, ezredesek, főtisztviselők, nagyestélyiben viruló hölgyek bókoltak egymásnak az exkluzív varázslatnak mindössze annyi ártott, hogy frakkos inasok helyett csizmás SS-katonák hordtak körbe a metszett poharakkal teli tálcákat. A vendégeknek nem sok idejük maradt megbámulni a fess jövevényt, s Faragó sem szokhatott hozzá a káprázatos környezethez, mert máris mellette termett a házigazda, mosolyogva megfogta karját, lassú sétával bevezette dolgozószobájába. Ketten maradtak a csukott ajtó mögött. — Kedves Faragó, ott a fogas a kabátnak, önnek pedig ez a kényelmes fotel. — Volkhardt is civilben volt. így nem tűnt olyan kövérnek, mint az egyenruhában. Leülték a kék szattyánfotelekre. A Gestapo-parancsnok szinültig töltötte barackpálinkával Faragó decis poharát, magának alig cseppentett a köménymagos likőrből. Nekem sajnos vigyáznom kell, olyan gyógyszert szedek, amivel nem fér meg az alkohol. Az örök balsejtelem megint kísérteni kezdte Faragót. Nem tetszett neki, hogy félrevonult vele a Gestapo-százados. Gyorsan felhajtotta a pálinkát és a három bő kortyot is kevesellette. — Ebben a hajszolt életritmusban alig van alkalom a szórakozásra — csevegett megnyerő szívélyességgel Volkhardt. — Amióta megtörtént a hungarista hatalomátvétel, ez az első eset, hogy az urak közelebbről is megismerhessék egymást. Pedig a munkában ez elengedhetetlen. Sok helyről verődtünk össze, úgyszólván csak a politikai meggyőződésünk fűz egymáshoz bennünket, semmi más. Holott a meghittebb emberi igényekkel is törődni illik. Ugye, egyetért velem? Faragó fejébe hőséget szorított a hirtelen fogyasztott alkohol. — Természetesen, százados űr. És engedje meg, hogy elérzékenyülten mondjak köszönetét... — Ugyan, kedves Faragó, ön nagyszerű fiú, semmi oka hálálkodni. Buzgó. Talpraesett. Abszolúte hűséges. Erről jut eszembe: meg van elégedve a helyzetével? — Tökéletesen, százados úr... Volkhardt eltűnődve lehajtotta a fejét. Mosolyra húzta csőrszerű ajkait. A talányos mosoly még talányosabb nevetéssé fokozódott. — Bizony buzgó Ez nagyon tetszik nekem. Minden okom megvan tehát arra, hogy egy nagyon komoly feladatra kérjem. Noha eléggé szédítő volt a pálinka, Faragó érezte, nem csupán a szesztől zsong a feje. Örökké résen lévő gyanúja felerősödött. (Folytatjuk.) t I ♦ * ♦ * : : z : ♦ t ♦ ♦ : I t ♦ i t ♦ ♦ ♦ I * *■ z ♦ ♦ ♦ ♦ * ♦ ♦ ♦
