Tolna Megyei Népújság, 1970. március (20. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-19 / 66. szám
Ferenczi József: Egy lépésre a Naptól 7. HA MONDOM, AZ EMBER A MAGA SAKáLA Aki meg akarja tuc.ni, miként lehet három óra alatt tíz kilométert gyalogolni úgy, hogy közben megnéz egy fél várost, tíz, sőt húsz várost gazdaggá tevő műemléket, az csatlakozzék egyszer Iván Ivanovicshoz. Jó hatvanéves férfi, és szerény becslésem szerint kevesen lehetnek a 300 000 lakosú Szamarkand- ban, akik nem ismerik. — Most megnézzük Ulug bég csillagvizsgálóját, ezt nem lehet kihagyni, a nagy Timur leszármazottja. A keleti világ matematikus és csillagász uralkodója volt. Volt? Ma is azt mondom, csoda, amit ötszáz éve Uluk bég már tudott a világról. — Amikor Iván Ivanovics beszél, lélegzetet sem vesz. Belém karol, aztán maga elé tol, betuszkol egy turistacsoport előtt úgy, hogy közben valamit odasúg a teremőrnek. Megnyílnak előtte a kapuk, a kincsesládák. — A Sah-i Zin- da síremlékéhez — mondja, s már rohanunk is. Nekropolisz, ősi temetkezési helyek valóságos városa. Sötét, hideg kamrák a föld alatt. — Bámulatos sok a látnivaló, két nap alatt is csak a töredékét mutathat • nám meg — mondja kísérőm, s már a Bibi-hánum mecsetben vagyunk. A változatosság kedvéért most Iván Ivanovics mondából rögtönöz. Lenyűgöző történet. Timur, a világhódító hadba vonult. Legkedvesebb felesége meglepetést akar számára szerezni. Fel fogja építtetni Timur távollétében a félben lévő mecsetet. A főépítésvezetőt kérleli, az pedig a gyönyörű asszony csókjaiért esedezik, és esküszik, ha megkapja, időre elkészül a mecset. Végül Bibi-hanum enged, a művész selyempárnán át megcsókolhatja, de éget a szerelem tüze, Timur érkezik, felfedi az áruló jelet, a művésznek vesznie kellene, de szárnyat készít magának, és az egyik minaret tetejéről Mekkába repül engesztelé- sért. Timur nyolcszögiető, kupolás sírkápolnája azonban már nem legenda. Az azúrkék háttérből kiemelkedő aranyozott arabeszknél a csodálok tömege. Szamarkand, Kelet mesés 2500 éves városa az emberi kultúra egyik ősi bölcsője. Mindezeket Iván Ivanovics is elmondja teljes átéléssel, de sokkalta hosszabban. És átragad az emberre a csodálata, mert mindenkire átragad az ide zarándoklók közül a nagyság, a gyönyörűség varázslata. De még hosszú az utunk. Megyünk a három medreszével körülvett Regisztánra, arra a homokos térre, ahol valamikor kondé- rokban főzték a piláfot. Aztán az üzbég drámai színházat nézzük meg Az utolsó csepp erőm visz el az Ozera parkba Azt hiszem, hogy végre pihenni fogunk, de nem, madár- és virágkiállítást nézünk végig Nagy csarnok, több belőle nyíló hajóval. Rengeteg a bemutató; papagájokat, stig- liceket, kutyákat, macskákat tesznek közszemlére üzbég, tatár, kirgiz, tadzsik — és sorolhatnám tovább a száz náció képviselőit —, férfiak és nők. Rengeteg a látnivaló és még több a nézelődő. Meleg van, párásság, édeskés bűz terjeng. Ki törődik ezekkel? Csak én el ne ájuljak. Végre elhatározom, hogy most kívánni fogok valamit. — Egy pohár sört! — mondom Iván Ivanovicsnak. Megkegyelmez, de látom arcán. a rosszallást. Keresünk Városnyi bazárakon árulják a dinnyét. valahol egy sörkertet, útközben szobrokról kapok részletes ismertetést. Drága ember ez az Iván Ivanovics. Leülünk egy kerthelyiségben, várom a sört, Iván Ivanovics közben távolabb felfedezi egyik ismerősét, egy negyven év körüli, erős állcsontú orosz férfit, nosza, átszalad hozzá, s már hozza is. összeismertet bennünket, és egy perc sem telik bele, ismét ugrik fel. Megy vissza a kiállításra, a nagy sietségben elkerülte egy bizonyos Guljanov barátja különösen szép papagáját. Mp meg ülünk a 'kertihelyiségben, két korsó sörig a szánkat sem nyitjuk ki. A harmadik után, ebben már van némi vodka is, tudom meg, hogy asztaltársam karakul-prémek vizsgálatát végző intézetben dolgozik, kutató. Abbahagyja a magázódást, egy darabig utániról érdeklődik, hogy tetszett a város. Aztán megkérdi. — Afrasziabot megmutatta Iván Ivanovics? Nos, tudd meg, hogy valamikor ide vászonba becsavarva vitték ki a halottaikat, ég a puszta földön hagyták. Amikor a sakálok lerágták az emberekről a húst, el vermelték a csontokat a hozzátartozók. Ezt én is csak az itteniek elbeszéléseiből tudom, de azt mondom neked, az ember a maga sakála. — Rátekintek ismerősömre, talán a sör szállt volna a fejébe? Kitalálja a gondolatomat, abbahagyja az ivást, ég csajk szárazon beszél tovább. — Messziről kerültem ide, a munkám hozott erre a tájra. Ebben a köztársaságban tízmillió juhot nevelnek, kincset ér ez, ha úgy tenyésztik, ahogy ma kell: okosan, ésszel. Idejövök a Kaukázuson túlról, egy év se telik el, és beleszeretek egy üzbég kislányba. Akkor találtam meg az igazi kincset. — El se tudom neked mondani, milyen volt. Orosz férfi talán ilyet még nem is látott. Hűséges volt, ragaszkodó, este ha hazaértem, napként ragyogott az orcája, szeretett, imádtam. De a munkámat is. A karakul-prém rengeteget hozhat a nemzetnek, rá kell ébreszteni a gazdaságokat, hogy legyen annyi becsülete a tudománynak is, mint a sokat emlegetett gyakorlatnak. Ebben a munkámban merültem el nyakig, és a másik kincsemről elfeledkeztem. Egy szép napon aztán hiába kerestem otthon, hiába vertem fel érte a várost. — Egy hónap múlva találtam rá, azt mondta, nem lesz az a fajta üzbég nő, aiki otthon, marad, örök utolsónak. Minden szó hiábavaló volt, későn eszméltem. Pedig szavamra mondom neked, én nem a férfiak társaságában kerestem az időtöltést a teaházakban, mint ezen a vidéken ez még mindig szökés. Magammal egyenrangúnak tartottam az asszonyt, mert az is volt. Jobb is nálam, igazabb. Mert volt bátorsága fellázadni. — Most a másik kincsben; a prémekben keresem az örömöm, de közben magányos vagyak, és sakálként fogyasztom önmagam, Iván Ivanovics közben visz- szatért, s mér cipelt is magával, tisztességgel el sem tudtam köszönni sorkerti ismerősömtől. (Folytatjuk) , ♦ ♦ Gerencsér Miklós: Fekete tél 12. — Nincs szüksége tiszta és olcsó szállásra a fiatalúrnak? — kérdezte a nő a szavaknál többet sejtetően és iparkodott meleget sugározni nyűtt, hideg arcáról. önkéntelenül megtorpant a költő. Amilyen józanul feltalálta magát a veszélyes helyzetben, annyira zavarba ejtették az ilyen megszégyenítő pillanatok: honnan veszik a bátorságot ezek az elhasznált nők, hogy láttukra vágyat tételeznek fel a fiatal férfiakban? — Nem, köszönöm, nincs szükségem szállásra. .. Sietett volna tovább, de a nyűtt, ötven év körüli utcalány mellett termett egy áhitatot fakasztóan szép női teremtés. Nem akart hinni a szemének. A lány ugyanaz a bronzbarna gyönyörűség volt, akit a minap látott a vonaton. A lány is megismerte. Iszony tágult a szemében, mintha némán sikoltott volna, aztán csaknem futva menekült. Németh László János egy pillanat alatt megértett mindent. Ettől a világosságtól a lány neve is eszébe jutott. — Lenkei — kiáltott utána. Köteles Lenke immár valóban futott. A száraz, hervadt nő rémülten csodálkozott, egyre hátrált, majd a lány után eltűnt a sötétben. Hallotta a költő, hogy kincstári kedvességgel traktálják a katonák a menekülőket. Döbbenten támolygott tovább. Semmi kétsége nem volt, hogy Köteles Lenke bujkál, hogy a rokon földbirtokos asszony csak a képzeletben létezik. Megértette a lányra nehezedő halálos veszedelmet. Tenni kell érte valamit •— határozta el, s éreztef félni kezd a lány helyett. Bogdanov Istvánnal a negyedik és az ötödik vágány közötti peronon kellett találkoznia, a vízcsapos oszlopnál. Olyan helyen, ahol semmi feltűnő nincsen abban, ha két ember beszélget, mégis eléggé távol van a peron zsúfoltabb közepétől. A lomha mozgású, csontos arcú szerszámlakatos valóban az oszlopnál várakozott, csak éppen nem egyedül. Németh László János egy ideig kóborolt az utasok tömegében, de hiába várta, hogy Bogdanov István magára maradjon. Elfogta a türelmetlenség Végképp megelégelve a várakozást, elsétált megmutatni magát a vízcsapos oszlop felé. Úgy tett, mintha nem ismerné Bogda- novot, de az ökölvívó szerszámlakatos megszólította: — Szervusz, János. Gyere már ide. Tétovázott a költő. Egyáltalán nem tetszett neki ez a helyzet. Bizonytalansága láttán zavartalanul unszolta Bogdanov. — Gyere már, a fiú közénk tartozik. Ismerkedjetek össze. Szerényen, tisztelettudóan nyújtott kezet a puha arcú legény. — Nagy Rezső vagyok. Együtt dolgozok Pista bácsival a dobozgyári szerszámüzemben. A költő még mindig nem szólt. Gondterhelten bólintott. Kínos helyzetében azt furcsállotta a legkevésbé, hogy a fiatalember bácsizza a szintén ifjú Eogdanov Istvánt. Annál kevésbé értette, hogyan lehet ennyire könnyelmű az illegális csoport egyik legtapasztaltabb munkása. Borús kedve láttán Bogdanov próbálta eloszlatni gyanúját: — Biztos lehetsz benne, Rezső kemény gyerek. Hallottál Cziple Simonról? — Igen, hogyne... — Az a marha olyan trikót hord, hogy német sas van rajta. Fényképeket mutogatott akasztott partizánokról. Ki akarta rajzszögezni a képeket az öltözőben. Rezső összeverekedett vele. A puha arcú legény szinte szégyenlősen topogott a dicsérettől. Könyörgésnek is beillett, ahogy fogadkozott: — Bennem megbízhatnak. Vállalok akármit. Társakat keresek, mert nem bírom tovább nézni ezt a nyilas vircsaftot... Tanácstalan volt a költő és épp annyira bizalmatlan. Elhatározta, nem adja át a röplapokat Bogdanov Istvánnak, inkább maga vállalkozik szétszórásukra. — Viszontlátásra. Örülök, hogy találkoztunk — köszönt el váratlanul. A peronon sodródó tömegbe fúrta magát, hagyta, hadd úsztassa a sokaság az aluljárón át, ki az utcára. Tudta, hiába próbál menekülni, Nagy Rezsőt már képtelen számításon kívül hagyni. A remény is felcsillant benne, hátha Bogdanov Istvánnak van igaza, hátha nincs joga kétségbe vonni mások elszántságát, amely ugyanolyan tiszta lehet, mint az övé. Miért, miért nem, Köteles Lenke jutott eszébe. Csodálkozott, mennyire fáj neki, hogy nyoma veszett a lánynak. (Folytatjuk.) ♦ ♦ ♦ X ♦
