Tolna Megyei Népújság, 1970. március (20. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-17 / 64. szám
Ferenczi József: Egy lépésre a Naptól 5. UTOLSÓT A VESZTETT KEZEMÉRT Az erős vágyakozás gyerekké teszi az embert. Az égien • tüzelt a Nap, 35 fok felett lehetett a hőmérséklet, szemben állok a Pamir hósüveges nyúlványaivá!. Mint egy látomás. Az az érzés kerített hatalmába, hogy csak ki kell nyújtani a kezem, és mindezt elérhetem. Szólok Hamddnak, a kéréseimet teljesítő, mindenkivel szót ^rtő kísérőmnek, de csak rázza a fejét, hogy tegyek le ötletemről, repülővel is jókora út lenne. Épp ilyen kisded kívánságnak látszott a másik kérésem, hogy találkozzam egy magyar nevű, született, üzbéggél, Ma- gyarov Maszadikskal. Pedig Hamid lenne a megmondója, Az egyik londoni műkereskedésben ritka érték kerül árverésre a napokban: Bonaparte Napóleonnak egy nővéréhez, Paulinihez írt, intim családi levele és önéletrajzának egy eddig kiadatlan vázlatterve — mindkettő sajátkezű írásával. Napóleonnak olyan rossz volt az írása, hogy titkáraival íratta széles körű levelezésének csaknem minden darabját. Sajátkezű leveleiből csak néhány darab maradt fenn, egészen fiatal korából, vagy késői száműzetésben töltött idejéből, írásának olhányan segédkeztek közben, hogy teljesüljön vágyam. A majdnem 300 000 lakosú Andizsán, háromnegyed ma- gyarországnyi terület központjának első titkára tíz perc várakoztatás után fogadott, este vacsorával látott vendégül a fehér arany, a gyapot betakarításának dandárján. Hamid eírni tudott volna a megelégedettségtől: még ilyet, barátom! Nos, az első titkár adta az ötletet; jó hetfvenkilométe- res ugrás, és találok egy magyart, ha csak nevében magyar is. A kert, szőlő, bor: a Kirova Szovhoz elnökének személyében. Karán reggel már utaztunk is. Gyönyörű vidék, 20—30 kilométerekre Id terjedő gránát- almás, a gazdaság központjában valóságos kultúr intézet. Ahogy dukál, múzeummal, kiállítással: mi mindent csinálnak a Kirova dolgozói; Bakuvashatatlansága mellett rendkívül érdekes önéletrajzvázlatának tartalma: bepillantást enged a nagy Napóleon egyéniségébe, akt egyedül Julius Caesart tartotta magával egyenrangúnak. Az idős ember, amikor visszaemlékezik egykori dicsőségére, azt a formát választja, amelyet Julius Caesar alkalmazott hadjáratai leírásában, átvéve még a harmadik személyben történő szövegezését is: magát mindig „a fővezérként” említi. Napóleon a vázlatot 1816-ban írta Szent Ilona szigetén. ban, Kievfen, Moszkvában; Szevasztopolban és még ki tudja, hányfelé veszik portékájukat. A komszomoltitkár gyönyörű szép szál, türk vo- nású fiatalember, túlszárnyalta lelkesedésben az eddig látott. hallott idegenvezetőket. Magyarov Maszadik azonban sehol. Délelőtt tízkor sem — legalább lesz időnk megnézni a magazinokat — mondja a titkárunk —, az ebédnél sem. De mindenütt ott a keze nyoma, és jönnek a követei. Küldi ebédhez a főagronómust és két tál friss szedésé fekete szőlőt. Italt is a javából, és újra az üzenetet; majd ő is érkezik. Ezt a gazdaságot még autóval sem lenne könnyű körbe- száguldani, hiába is kísérletezünk. Roskadoznak a fák az almától, új tároló raktárakat építenék, és micsoda üdülőtelepek a hegy aljában! Sok vidám kacagós, kórusban éneklő lány válogatja a termést. Megyünk tovább, a Nap még mindig forral, délután öt óra is elmúlik, az elnök még sehol. Uzsonnázunk? Várjuk meg az elnököt! Uj követek érkeznék, történeteikéi ütik el az időt, ez csak nekik szól, kimegyek a parkba a gyerekeket lesni. Barack formájú, sárga finiket szednek egy alacsony fáról, a puháját egymás orrára kenik, aztán futás! A szovhoz vendégházának udvarán közben már fő az elmaradhatatlan piláf, főhet, mert Magyarov Maszadiknak hírmondója sincs. Besötétedik, nyolc óra, kilenc óra. Érdeklődni sem merek, mindenki türelmes, és mintha tudnák, merre jár az elnökük. — Valóban tudják? — próbálkozom a sofőrnél. Nem is fontos. Ilyen időben ezer a dolga, csak ki keli várni, itt lesz. És neki lesz igaza. Félóra sem telik bele, az elnök megérkezik. Arca olajosbama, erős vonású. másfél ember- szélességű vállakkal. Látszik, hogy munkáiban is sokat ad magára. Jobb kezének kabát- ujja szabadon lötyög, hiányzik belőle a kéz. Mert közben a többiek elkezdtek az udvaron biliárdoznd, az asztal mellett ismerkedünk. Nem szabadkozik a késésért, balja, mint a harapófogó. Rátekint a játékosokra, s villan a szeme. — Hogy legyen étvágy, egyenlő alapon kihívom a legjobbat — mondja, és már veszi is a kabátját. Csonkolt kezén most is friss kötés, pedig huszonhat éve, hogy elvesztette a fronton. Egyetlen kézzel célozza a golyót! hosszan összpontosít, aztán mintha ágyúból vágódna ki, úgy pattan a másikhoz. Már egy órája játszanak, fej-fej melletti a versengés, erős az ellenfél, de az elnök újra meg újra utoléri. Már húszán lessük a küzdelemmé forrásúit versenyt, csupán két golyó van az asztalon. — No, az utolsót a vesztett kezemért — mondja az elnök, és végigfut a hideg a hátamon. Az elnök valósággal felfekszik az asztalra. Rámered állával az asztal posztójára, fejével, nyalkával pótolja hiányzó kezét; céloz, még mtrvJ dig vár, és a golyó be vágódik a lyukba. Rövid a vacsora, röpke aa ismerkedés, egyszerű a kö-. szöntő: — A magyarokra! — így az elnök. — Magyarra! — viszonzom a másik pohárral. Gyorsan feloszlik a társaság* elmúlt éjfél, másnapra hagyjuk a búcsúzást. Az udvaron mosakszunkj Hamidot vígasztalom, a vesztest. A szobában elővesz egy üveg vodkát. — Különös ember ez a Magyarov — mondja töprengve —, nagyon különös ember. — Aztán még hozzáteszi: — De azért nem bánom a vereséget — mondja. Én meg a tizennégy órás megvárakoztatást. És bizonyításul pirkadatig megisszuk a maradék italt (Folytatjuk.) '] Napóleon kézirata ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ $ $ Gerencsér Miklós: Fekete tél 10. A dolgozószoba társalgó sarkában ezúttal William Heinike, a Keffer-gyár igazgatója élvezte a kék szattyánfotel kényelmét. Rosszul szabott vastag civilruhát viselt, jellegtelen, kövérkés képét a szeplő álarca még érdektelenebbé tette. Mintha hiányoztak volna szemhéjából az idegek, vörös pillái hosszú perceken át elfelejtettek rebbenni, ahogy Volkhardot hallgatta. — Bevallom, a dologról ilyen nyíltan még senki nem mert kérdezősködni — töprengett némi tétovasággal a Gestapo-százados, de azután nem tagadta meg barátjától a közlékenységet. — Természetesen, a győzelem valószínűségéről nem mondhatunk le, arról a meggyőződésünkről pedig a legkevésbé, hogy fölösleges munkát végeztünk volna ezzel a háborúval. Egy tény. Németországban soha nem lehet bolsevizmus. Erről elsősorban a szovjet szövetségesei gondoskodnának, ha megnyernék a háborút. A háborút csak úgy egyszerűen elveszíteni — ez felfoghatatlan volt William Heinike számára. Semmivé válhat sok-sok esztendő aprólékos munkával kicsikart eredménye? Amikor Keffel Ede győri szövőgyár-tulajdonos — aki birodalmi állampolgár és a Német Nemzetiszocialista Munkáspárt alapító tagja — megbízta a gyárigazgatásával, joggal remélhette, hogy előbbntóbb maga is gyártulajdonos lesz. A pusztán szakmai és gazdasági igyekezet mellett örömmel vállalta még a háború kitörése előtt a Gestapo győri kémcsoportjának irányítását, mind kiterjedtebb ügynökhálózatával az egész várost ellenőrizhette, fontos adatok tömegét szállította éveken át főnökei asztalára, most pedig be kell érnie azzal, hogy Németország nem végzett fölösleges munkát a háborúval. — Azt mondod, Németországban soha nem lehet bolsevizmus. De velünk mi lesz? Őszintén szólva az a véleményem, hogy okosabb lenne, ha a frontra mennék. A hazafias önfeláldozás ekkora fokát nehezen tételezte fel Volkhardt a szeplős bőrét annyira féltő Heinikétől. — Én annál kevésbé tartanám okosnak. Sőt mérget mernék rá venni, hogy jelenlegi feladatodban többet tehetsz, mint akármelyik frontkatona. Egy kommunista közömbösítése legalább akkora tett, mint öt orosz harckocsi kilövése. Ha már így alakult, akkor a harctéri csaták után kell megnyernünk a háborút. — Nem értem — vallotta meg félig röstellked- ve, félig türelmetlenül William Heinike. Volkhardt felhagyott a csevegő stílussal, halkabban és megfontoltabban beszélt, jelezve, hogy a lényeghez érkezett. — Nem tudom, mennyire érdekel, de közölhetem, hogy máris él és virul a Secret Intelligence Service szovjet szekciója. Teljes ambícióval építik ki az angolok Oroszországban offenzív kémhálózatukat. A mi számunkra aligha szorul bővebb kifejtésre, hogy mindez mit jelent. Még zajlik a háború, de már kezdődik a következő. Mi sem világosabb, hogy ebből a németek aligha maradhatnak ki. Nos, Willi, hányadán állunk azokkal a kétségekkel ? Mintha macskát babusgatott volna Heinike, finoman simogatta a fotelkarfa kék szattyánbőrét. — Grandiózus dolognak látszik, Edmund. Csupán az fáj, hogy másokkal is osztoznunk kell a győzelemben. Nem tartotta fontosnak a Gestapo-főnök, hogy megjegyzést fűzzön ehhez a kijelentéshez. Viselkedése elhétköznapiasodott, mintegy visszazökkent a maga szerényebb helyzetébe. — Lássuk a medvét. Remélem, te is tudsz új hírrel szolgálni. — Feltétlenül — mozdult ki az igazgató-kém is elmélázó helyzetéből. Szeplős arca csupa elevenség lett, szürke szemgolyói kissé kidudorodtak a merev pillák alól. — Biztos nyomon vagyunk. — Nem túlzód el? — dőlt hátra óvatosan Volkhardt. — Engem is meglepett. Képzeld, a csoport irányítója az én gyáramban dolgozik. — Hogy hívják? — Stelczer Lajos műszaki tisztviselő. — De kérlek, a múltkor még azt mondtad, hogy Németh László János a szervezkedés feje. Megtorpanását némi erőltetett nevetéssel hidalta át William Heinike. — Kérlek, az is lehetséges, hogy mindketten. Tény, hogy Stelczer Lajos rendkívül tevékeny. Az már egészen biztos, hogy a városi katonai nyilvántartásból különféle nyomtatványokat szerez, hamis igazolványokhoz. Ezekkel látja el a katonaszökevényeket, meg a bujkáló zsidó munkaszolgálatosokat. (Folytatjuk.)
