Tolna Megyei Népújság, 1970. március (20. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-15 / 63. szám

1945. március 15.

A megyei levéltárban olvasgatok. A bátaszéki nemzeti bizottság jegyzőkönyveit. Emlékezem!

1945. március 3. Tanácskozik a nemzeti bizottság. Közmunkáról, ellátási gondokról, volks- bundos problémákról. Határozatok születnek. Ezek közül idézem a kilencediket:

„Március 15. Nemzeti Ünnep megrendezésével Bárd Flóriánt, Horváth Jánost és Schvarcz Józsefet bízza meg! „Nem volt vita. A némzeti bizottsági tagok természetesnek vették, hogy március 15-ét megünnepeljük.

Igaz ugyan, hogy a Balaton vidékén és Székesfehérvárért még folyik a harc. A lakosság ássa a Vörös Hadsereg irányításával a védelmi vonalat.

Az is igaz, hogy a megijesztettek és elrémítettek még nem tértek vissza, itt vannak azonban azok, akiknek nem volt veszteni valójuk — akik csak nyerhetnek — a két kézi munkások, de itt vannak azok is, akik átmenetinek tartják a helyzetet és a „csodafegyver” csodájában még hisznek. Sokan maradtak itt és a többségük éhezik. Mégis ünnepelni akarunk?

Miért?

Mert: március 15. szimbólummá vált. Az elnyomás, — a németellenes elnyomás elleni harc szimbólumává! Hazánk minden falujában kialakult ünneplésének hagyománya. Bátaszéken is. Nem olyan forradalmi színnel, mint máshol. Az iskolások ünnepén — kívül — hagyományossá vált az ipartestületi halvacsora, hazafias szónoklattal. Akit oda meghívtak, az már számított valakinek. Ott szerepelni, rangot jelentett. A község vezetői tartottak beszédet. Korszerűt, a területi „revízió” szellemében! Tehát a hagyomány is kötelez bennünket.

Mert: a Vörös Hadsereg valójában nem ellenségesen, hanem szövetségesen bánt velünk. A szovjet zászló mellett ott leng a magyar zászló is — a községházán. Lehetővé tették az iskola megnyitását. A malomban talált; hadizsákmánv- nak minősített gabonát átengedték a civilek élelmezésére. Nem kell félni. Különben is engedélyezte a parancsnok az ünnepség megtartását, ígérte: eljön.

Mert: az élet kezd konszolidálódni. Az átengedett gabona elég újig! Az őszi vetés szépen zsendül. Lesz aratás! Hogy kinek aratunk? Hittük joggal, magunknak. Hallottunk már sok mindent a földosztásról! Többen várták, mint féltek tőle. Ekkor már folyt nálunk egy „mini” földosztás. A „kertakció”! Március 15-re33ö családnak szétosztunk ö9 700 négyszögöl területet kertnek, ügy láttuk, az éhezéstől nem kell tartanunk. Ezért is ünnepeltünk.

Okunk is volt, lehetőségünk is! Mégsem volt ez olyan egyszerű. Műsort adja az iskola. Hallgatóságot toborozzák a pártok. Kiadták suttogva a jelszót: „Most válik el a vér a víztől”. Jó volt a jelszó, az ünnepi tömeg bizonyítja. Csak ünnepi szónokot nem találtam. Én naív! Azt hittem, az lesz a legkönnyebb. Hiszen a megszokott ünnepi szónokok itthon voltak. Az egyik úgy érezte, hogy itt ő már senki, a másik munkahelyének a templomi szószéket jelölte meg, a harmadik elesett fiát gyászolja, a negyediknek beteg a felesége, s így tovább. Hiába kilincseltem. Szónokot nem is, de figyelmeztetést kaptam. „Nem időszerű ez az ünnep!” „Az ellenséget ünnepeljük”. „Veszélynek teszed ki magadat és az egész falut.” „Ez a háború még nincs ^ megnyerve.”

Március 14. Nincs aki az ünnepi beszédet mondja. Feszült, a hangulat a faluban. Rossz hírek érkeznek a frontról. Mindenki suttog. De pártok kitartanak. „Ünnepelünk!” Megtartjuk. ..Beszédet majd a tanító úr mondja” — Ez pártvezetők akarata.

És másnap délelőtt megtartottuk az ünnepséget. A mozit kitakarították, feldíszítették. Legnagyobb házakra is jutott nemzeti zászló! Csak a színpad baloldalán állt a kommunisták vörös zászlaja. A mozi megtelt emberekkel. Csupa proletár?! Kopottak, megviseltek. Eljöttek a falu volt vezetői is. Az egyház is kivonult. Csak a Vörös Hadsereg képviselői késtek. Meg is indult a suttogás: ...Baj van!” Várakoztak és halí- gatóztak az emberek. Mintha ágy úszót hallanának messziről.

Egy kis' késéssel megérkezett a városparancsnok, kíséretével (Csernov kapitány). A tankosok is képviseltették magukat

Megkezdődött az ünnepség. Én rettenetesen izgultam. Ennyi ember előtt még nem beszéltem! Az éjszakai vergődésem termése — a zsebemben lapult, de egy szó sem jutott eszembe!

Mi lesz? Mit kellene elhagyni és mit elmondani? Felcsendül a Szózat — az iskolások ajkán. Ahitatos csendben áll mindenki. Nem lehet azt

a meghatottságot leírni, ami mindenkit .elfogott, A Nemzeti dal szavait szájmozgással kísérték — Tóni bácsi — Bakó Misi és még ki tudja hányán? Nem mondták — de itták magukba „Rabok legyünk, vagy szabadok?” — Pedig csak egy gyerek szavalta iskolásstílusban (de kár. hogy nem emlékezem a nevére.)

Én következtem.

Kezdtem úgy, ahogy a vázlatomon volt. Ahogyan éveken keresztül hallottam. Az 1848 előtti elnyomás nyomorúságával — a márciusi if jakkal. A szabadságharc hőseiről beszéltem. De, amikor egy-egy pillanatra szemébe néztem a tömegnek — kérdéseket és kéréseket láttam ab-, ban. „Most mi lesz?” „Erről beszélj!” „Ne a múltról!” „A máról, a holnapról beszélj!” Szót fogadtam! Félretettem a papírt és beszéltem. Az ezeréves harcról, az idegen uralomról, — a német elnyomásról; Mondtam, még folyik a harc, de a bilincseink oldódnak. Még dörög az ágyú, — de már azt hirdeti, hogy a magyar nép felszabadul, megteremtheti a nép hatalmát — és rendezheti élete sorsát. (Akkor már mi hallottuk, hogy földosztás lesz, de nem nagyon mertünk róla beszélni) és akkor majd jön a lelki felszabadulás is. Életem első tapsviharát kaptam.

Azután a pártok köszöntötték a felszabadító Vörös Hadsereget. Igaz, a köszöntő során Horváth János megszidott bennünket — és gyávának nevezett, mert nem köszöntötte küldöttség a bevonuló Vörös Hadsereget! Elfelejtette, hogy itt 24 órán át fegyveres harc folyt. Á Himnuszt már mindenki énekelte. Bátran, de bizonytalanul fölcsendült a kommunisták ajkán: „Föl, föl ti rabjai a földnek”. Kevesen tudták, de tisztelettel hallgatták.

Lassan oszlott a tömeg. Az ágyúzást se hallottuk már. Csak most láttam, a mozin kívül — többen voltak, mint benn. Nem fértek be, vagy nem akartak beférni. Sokukról joggal tételezhettük fel, ezek azok, akik itt voltak és mégsem voltak itt. Emberileg érthető.

Sokan gratuláltak a beszédhez. Gratuláció ürügyén azonban — barátok és nem barátok — óvtak, figyelmeztettek: „Nem félsz, hogy visz-; szajönnek?!” Hogy mertél így beszélni? Vigyázz magadra!

Ez a két hét nálam, de biztosan másoknál is elindított egy lelki válságot. Hova tartozom én ? Én az Alfödről a sváb-volksbundos faluba gyökeresedett tanító. Én a tanító? Én az ember? Hol a helyem?

* * *

Igen, az utat már akkor kezdtem látni. 1945 március 15-én. De nem tudtam még kivel és hogyan kell járni ezen az úton. Erre is megkaptam a választ 1948 tavaszán.

BARD FLÓRIAN

Népszerűségből: jeles

As anyasági segély három éve

áram éves a gyermekgondozási segély — azok az anyák, akik elsőként éltek vele, már vissza is tértek munkahelyükre, mások pedig — ma még növekvő számban — most kérik először. Három év már elegendő idő arra, hogy mérleget készítsünk: vajon beváltotta-e a hozzá fűzött reményeket ez a nagy visszhangot keltett társadalompolitikai intézkedés. Széles körű, gondos felmérés után — o munkaügyi miniszternek és a SZOT Elnökségének előterjesztése alapján — a Minisztertanács is napirendjére tűzte ezt a kérdést, s a feltétlenül megalapozott válasz: igen.

Pedig a mérce magasra került annak idején. A gyermekgondozási segély bevezetését I960 végén a párt IX. kongresszusa határozta el, s 1967. január 1-től lépett életbe — többféle cellái. Mindenekelőtt azért, hogy erőteljesen ösztönözze a népesség — 1S62 óta rendkívül alacsony mértékű — növekedését.

Nem kevésbé fontos szerepet kellett a segélynek vállalnia abban, hogy enyhítse a bölcsődei férőhelyhiányt és egyben megköny- nyítse az anyák és kisgyermekeik helyzetét. (Noha egy bölcsődei férőhely állami dotációja havi 10-n forint, mégis vitathatatlan hogy nem nyújt — vem nyújthat — az anyai gondoskodással egyenértékű ellátást; nem szólva arról, hogy az otthon és az üzemi bölcsőde közötti, többnyire nagy távolság is megviseli az anyákat és az apróságokat egyaránt).

Végül fontos munkaügy'' feladatot is szántak a gyermekgondozási segélynek. Részben azért, mert korábban — gyermekük egyéves koráig — a dole fizó anyák munkaidőalapjuk

4.0 százalékát táppénzes állományban töltötték (ma ez már egyötödére esett visz- sza), s e- nem volt közömbös a vállalatok számára sem. Más oldalról a segélynek lehetővé kellett tennie, hogy minél többen jussanak. munkához az 1952—54- ben született nagy létszámú, már munkaképes korú nemzedék tagjai (főleg a lányok), illetve az egyes vidékeken nagy számban munkára váró nők közül.

A múlt; évben három évre felemelt és az anyák újabb csoportjaira kiterjesztett gyermekgondozási segélyt 1967. január t. óta isi ezren kérték, s a múlt év végén 144 ezren éltek vele (37 ezren időközben lemondták). A három tv alatt kifizetett segély öszszege 1,4 milliárd forint, ebből 9Ó0 millió forint jut a múlt évre.

E közismert számok további sorolása helyett azonban menjünk inkább sorjában a bevezetőben említett elvárások szerint: mi teljesült közülük és hogyan. A születések száma az 1966-os 13 ezrelékhez képest 1967-ben S, 1968-ban további négy százalékkal emelkedett, s ebben nagy szerepe volt a gyermekgondozási segélynek.

aga a segély választási lehetőséget ad az anyáknak: a

húszhetes szülési szabadság után visszamennek-e munkahelyükre, vagy otthonmaradnak kisgyermekük mellett. A felmérések szerint a döntésben a legnagyobb szereph az iskolai végzettségnek és a munka jellegének van: az általános iskolát végzettek. az érettségizett, anyák 61, a főislcolai végzettségűek 30 százaléka él a segély adta lehetőségekkel. Nyilvánvalóan közrejátszik ebben az is, hogy ae utóbbiak munkaköre nehezen tűr el háromévi kiesést, de nem

hagyható figyelmen kívül a dolog anyagi oldala sem: a felelős munkakörben dolgozó asszonyok fizetése lényegesen meghaladja a segély összegét.

Erre utalnak az adatok is: a segélyt főkénje fiatal, munkahelyükön még kezelő, kis fizetésű é$ általában fiatal házas anyák veszik igénybe — de hiszen a segély célja eleve az volt, hogy főleg őket támogassa!

A segélyezettek aránya n legnagyobb az iparban (fő- ként a textil-, a ruházati-, bőr-, szőrme- és cipőiparban. az építőiparban), valamint a kereskedelemben. Itt tehát lehetőség nyílt a munkál keresők felvételére. A vállalatok az így fel- szadadulf munkahelyek 75 százalékát töltötték be, azaz 100—110 ezren jutottak keresethez. Természetesen néhány helyen a segély fokozta a munkaerőhiányt, de csak átmenetileg, hiszen az anyák többsége 3 év után — vagy még előbb —r visszatér munkahelyére.

fiz azonban már felvet néhány kérdést. Előfordulhat ugyanis — a technikai fejlődés felgyorsult ritmusa miatt hogy egy-egy

munkahely a 3 év alatt megszűnt, vagy megváltozott, illetve számottevően megnőttek a szakmai követelmények, A vállalatokra vár most az a feladat, hogy megszervezzék: miként pótolhatják régi dolgozóik a kiesett időt, hogyan illeszkedhetnek be újra a munkába.

a gyermekgondozási segélyt igénybe vevő anyák száma a múlt év végén már megközelítette a várható felső határt: az idén még 15—20. azután pedig csupán évi egy-két ezerrel lesznek többen. A segély eredményeképpen — a bölcsődében elhelyezett 40 ezerrel együtt — az 1—3 éves gyermekek 60 százalékára terjed ki az állam tárna tintása, míg korábban — csak a bölcsődét véve számításba — nem érte el a 20 százalékot.

A felsorolt. — és az említés nélkül hagyott — tények a menet közben keletkező és megoldódó gondok ellenére is azt tanúsítják, hogy a gyermekgondozási segély betöltötte hivatását. E ..társadalmi sikerhez” tegyük még hozzá, hogy rövid idő alatt valóban népszerűvé vált a fiatal, kisgyermekes anyák körében — se kettő együtt teljessé teszi az imént felvázolt kedvező képei.

— ig —