Tolna Megyei Népújság, 1970. március (20. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-15 / 63. szám
Eldőlt az ezeréves per. Azé a föld, aki megműveli. Huszonöt évvel ezelőtt, 1945 tavaszán megkezdték a mezsgyekarók leverését, a földosztást. Erre emlékezve részleteket közlünk Illyés Gyula, Honfoglalók között című, negyedszázaddal ezelőtt írt riportjából. Illyés Gyula : Honfoglalók között Már a harmadik szembejövőtől kérdjük: — Megvan az ozorai híd? Ettől függ, nem kell-e Némedi, Pincehely felé kerülnünk. Megvan úgy, hogy nincs ugyan meg, de áll a helye mellett az új hadihíd. Sötétedik, mikor át döcögünk rajta. Sietnék fel a családhoz, de a két megbízottnak meg a földigénylő bizottság sietős, még ma, lefekvés előtt. — Itt is baj van? Itt se megy? — Itt meg épp az a baj, hogy nagyon is frissen megy. A rossz reflektorral léptenkint tapogatózunk előre a Cinca partján a bizottság helyisége elé. Sötétben folyik a bemutatkozás. Én sem tudom, ki áll előttem. Magas, jó markú árnyak, mondom a nevem. A jó sok marok rögtön a vállam- ra kanyarodik. — Csakhogy összeakadtunk egyszer! Ismerlek én — könyvcímeket mond —, az egyetlen ember Ozorán, aki írásaimból, aki mint írót ismer. Ismerem én is őt, noha eddig csak a legendát ismertem, amely a napszámosok szemében is, a többiek szemében régtől fogva e napok irányítójává emelte. — Hát emlékszel? Mikor megszorítottunk — mondja — az iskolaudvarban? Szegény Feritekkel jártam együtt. De csak előbb jöttetek volna! Reggel volt az ünnepély, a földosztásé. De milyen! Olyat még nem látott a világ Ozorán. Hát abban nem kételkedünk. — Milyen volt, mi volt? — Nép, de tenger, négyezer is, meg beszéd. Én beszéltem. — Miről? — Egy kicsit a földről, egy kicsit áz érték- többletről, egy kicsit Dózsa Györgyről, egy kicsit, hogy mi is a társadalom. Fülem akaratlanul is a kiejtésre nyílik, a hangsúly hazai ízére. A termelő itt termellő, a társadalom társodolom. Mintha a nyelv őskorából szólna hozzánk ez a férfi, a nép százados mélységeiből. Nagy szál ember, ismét megfogja a kezem. Sose éreztem ekkora tenyeret, magába kulcsolja mind a két öklöm. Miklós István, aki neve után egyaránt teheti oda azt, hogy földműves, s ezt: a spanyolországi nemzetközi brigád őrnagya. Nem volt itthon, amikor én meg-megjöttem, s én nem voltam itthon, amikor ő megjött. * Már Szakályba ígérkeztünk a földosztó ünnepélyre, nem szalaszthatjuk el. Ä kora tavasz, a táj még vigasztalóbb. Nagy néptömeg partjára kanyarodunk a szakályi községháza előtt. Hétköznap van, de mindenki ünneplőben. Színes, széles, selymes zörgő szoknyák bokrai közt surlódunk be a községházába. Ott is ünnepi hangulat. A fekete kabát, a nyakkendő nélküli patyolating fölött szép tölgyfaszínű arcok, egy-egy jó baltacsapással kifaragva. És komolyság; a felelősség és a feladat férfias méltósága. A bizottság elnöke, Ékes János, ennek a keménységnek és komolyságnak valóban ékes megtestesítője, bemutatja a bizottság tagjait: Hideg István, Kiss András, Dobos Sándor. Ennek ötszáz négyszögöle volt eddig, annak másfél holdja, amannak semmi. Ozorán sok volt a föld, itt kevés. Kardos rögtön megindítja a tanácskozást: hogy lehetne megegyezni a szomszéd falvakkal, elsősorban Csibrákkal. A terem zsúfolt, de a szavak változatlanul tágak, ritkák: mindenki nyugodtan megvárja, hogy az előtte szóló befejezze. Húz- zák-szabják keményen a grófét, de közben távolról is megurazzák, s ilyeneket mondanak: Isten segítségével. Nemcsak ott künn a természetben van kora tavasz, hanem az eszmékben, ebben a kis társadalomban is. Végre kimegyünk: mi ketten feleségemmel hátra a tömegbe. A szónokok a bejáró lépcső magas fordulóján helyezkednek el, oldalukon — újabb jelkép — a járás vendégül hívott orosz őrnagya s kapitánya. A gyűlést az a tisztára, keményre faragott Ékes János nyitja meg. Szavai most is tágasak, ritkásak, de meglepődünk, hogy lassan esve is, mind milyen talpraesett. A „póktermészetű emberek”-ről beszél, tétlenül, a sarokban gubbasztva is mekkora hálóterületük volt csapdára, szívásra. Tapintatos, senkit sem sért, de a somolygásra el-elhúzódó szájak mutatják, hogy célba vág. Láthatóan tetszik az embereknek, de se nem tapsolnak, se nem éljeneznek, a végén sem. Közibük való. Szőnyi már kap egv udvarias, röviden ropogó éljen sortüzet. rögtön az első mondatra, hogy: Szakály község igen tisztelt lakói! Eltalálta, hogyan kell beszélni, tán éon azért, mert — mint később kiderült — szűzbeszédét mondta. Ragyogott a nap. A tömeg csak egyszer fordította másfelé az arcát, fel a magasba: megérkezett az első két gólya... A tömeg megindul, viszi a táblákat: Éljen a földreform! A nép szén körmenetbe rendeződik — külön a lányok, külön a''- asszonyok, külön a férfiak —, ahogy a precessziókkor szokás. Mintha a sors szántszándékkal űzne tréfát — kegyetlen és leleplezőt — velem: a következő faluként Zombát Veti elénk. Zomba? — először járok itt, de ismerem két századra visszamenően! Innen igazén a megfontolt erőszak _ űzte el egy csapásra, egy tömegben a magyarságot annak idején le egész az orosházi pusztaságba. Nézem a zombai néptelen, végtelen főutcát, gazdag házait és teli udvarait. Zomba virágzott, Orosháza a rengeteg népével nyomorba fulladt. Azokat se telepítsük vissza? Hagyjátok, hogy csak elveket idézzek küzdelemre elém, az a nehezebb. Kéty is üres — csak a verőcék fölött hajlik ki egy-egy öregasszony a gépkocsizajra. Üres a határ is. Aztán egyszerre — de olyan eevszerre, mintha országhatárt léptünk volna át — benépesül a rengeteg habosán fehér gyümölcsfáival szinte a levegőben lebegő gyönyörű fennsík, s közötte a sok kis halom. Az előbbi neptefensAg után majdnem hogy nyüzsög rajta a sok asz- szony, ember, leány. Nyesik a szőlőt, kapálnak, gereblyéznek, vetnek. Félig riadtan kapom fel a fejem: hova jutottunk, kik ezek? A kötényükről, a röpikéjükről ismerem meg őket: sárköziek, magyarok. Aztán lassan, méltóságosan. szinte magyaros nyájassággal elénk fordul a szekszárdi hegy. S majdnem anyai vigasztalással: tedd le gondjaid. Magam is úgy vizsgálom, mint rég látott anya arcát. A belső városban sehol egy karcolás, egy betört ablak. Az utcák takarosak, tiszták — az első város, amelyet emlékem épségben látott viszont. Garay szobra körül az orosz sírok is oly ápoltak, virágosak, mintha még a béke hagyta volna itt őket. A vasút fővonalai messze elkerülték a várost: békében is azt a levegőt árasztotta, amit a vasutak megcsinálása előtt. Ezt szívom be most is, ahogy a kocsiból földjére lépek. Épp jókor érkeztünk; itt vannak a tolnai, fad - di megbízottak is. Velük együtt egy nőt is bemutatnak. Bodros, fekete haján puha tiszti sapka — a sapka elején három aranycsík — testén rászabott tiszti zubbony — hajtókáján annak is három-három aranycsík — derekán öv és revolver, lábán csizma. Telt, egészséges arcán gyermekes figyelem és komolyság. ö a rendőrség főkapitánya. Szekszárdnak női főkapitánya van. * Aztán: a kivételezettek? Ezek adják a legtöbb gondot. Itt van mindjárt ez a Kara nevezetű. Háromszáz holdja van, a nemzeti ellenállásban kifejtett érdem alapján kéri a meghagyást. Fiát agyonlőtték a németek, épp, amikor egy zsidócsalád udvarából kilovagolt. Igém ám, de az egyik leány kedvéért járt oda udvarolni. Nemzeti érdem vajon ez is? A zsűri általános véleménye, hogy a kétes, a megyei tanács elé kerülő esetekben is mindenképpen a szegény parasztokat kell birtokba — itt valóságot fog a szó: birtokon belül — helyezni, várjuk ki ott a döntést. Andrássy 3yula angol repülőket rejtegetett s ápolt a kastélyban — jár neki ezért valami? Nyolcszáz holdja volt, háromszáz megtartására számít. Egy bérlő ugyancsak a nemzeti érdem paragrafusaira hivatkozva azon az alapon kér kétszáz holdat, hogy ő mint zsidó, bujkálni volt kénytelen a németek elől, üldözték, megszenvedett Szőnyi vágja el a csomót, gyorsan: — Az önmagában nem érdem. Az üldözött zsidóknak járhat részvét, de — jutalom? S általában: más a cselekvő érdem s más a szenvedő. Hirtelenszőke, rókaelevenségű arc emelkedik az asztal fölé. Somogyacsáról küldték be másodmagával. Itt panaszt ürít a tarisznya. Ácsán is a falusiak és pusztaiak közt van valami homályos, a szavakból nehezen kihámozható ellentét. Először: nagyon kevés a föld. A másik panasz már világos. A gerézpusztai bérlő semmiképp sem akarja átadni a bevetett területet, legfeljebb aratás után; ami abban van. az az övé! Nem adja át a gazdaság 28 anyagöbéjét sem, azzal, hogy az meg a sógoráé! Aztán meg ő is igényel, földet, száz holdat, azon az alapon, hogy mint bérlő, ő is régi gazda, száz holdat meg, mert mintagazdaságot akar berendezni. Egészséges, fölényes nevetés az egész asztal hosszán: még mit nem! Mindenki ismeri any- nyira a törvényt, hogy ez a képtelenség derültséget keltsen. 'Ü&7QÜ IRÁNY BÉCS! 1945. március 16-án a dunántúli arcvonal teljes kiterjedésében támadásba mentek :x, a szovjet csapatok aminek célja hazánk felszabadításának befejezése és Becs elfoglalása volt. A főhadiszállás utasítása értelmében a főcsapást Székesfehérvár, Pápa, Sopron, Becs irányába kellett mérni a , Dél” hadseregcsoport erőinek zömét kitevő «. SS-páncélos és 6. hadseregre. Tolbuhin marsall, a 3. Ukrán Front parancsnoka azt tervezte, hogy a két hadsereg főerőit Székesfehérvártól délnyugatra bekeríti és megsemmisíti, utána kifejleszti a támadást a megadott irányba. A német csapatok kezdetben nagyon szívósan védekeztek. Március 21-re a Velencei-tő és a Balaton közötti térségben harcoló német csoportosítást Berhida, Székesfehérvár, SZabadbattyán. Polgárdi és Balatonfőkajár körzetében „zsákba” szorították a szovjet csapatok. A 6. SS-páncélos hadsereg erőinek nagy része a Fűzfőnél nyitva maradt 2 kilométer széles folyosón, véres harcok és nagy veszteségek árán kimenekült a gyűrűből, de a 6. hadsereg bekerítésben maradt. A visszavonulás alatt és miatt nagyon zavarossá vált a helyzet. A csapatok fegyvert és felszerelést hátrahagyva menekültek. A két német hadsereg között megszakadt a közvetlen összeköttetés. Balek tábornok, a 6. hadsereg parancsnoka március 22-én így jellemezte az állapotokat Wöhlernek, a .Dél” hadseregcsoport parancsnokának: A hadsereg a katasztrófa szélén áll. Életének egyik legrosszabb szituációjába került.” Válaszként megkapta Hitler parancsát: „Egy lépést sem hátra!” Másnap a 4. gárdahadsereg felszabadította Székesfehérvárt, a 6. gárda harckocsihadsereg Veszprémet, a 9. gárdahadsereg Várpalotát, a 26. hadsereg pedig Balatonkenesét- Ezek a sikerek megpecsételték a 6. német hadsereg sorsát. A nyolc napig kétségbeesetten védekező balatoni ellenséges csoportosítás a harcokban szétszóródott, összekeveredett, s rendezetlen futásban keresett menedéket. Teljesen megszűnt a felső vezetés. A hadosztályparancsnokok összes erőfeszítése egy célt szolgált: összetartani a csapatokat és biztosítani a visszavonulás lehetőségét Ausztriába. Balek tábornok ismételten jelentette: „csapatai már nem úgy harcolnak mint kellene. Sokan azt mondják, a háború már így is, úgy is elveszett és nem akarnak nem sokkal a befejezés előtt elesni.” Felbomlottak az elit SS-hadosztályok is. Guderian megállapította, hogy az elfogott menekülők 75 százaléka SS-katona, s Dietrichet súlyos szemrehányásokkal illette hadosztályainak magatartása, meglazult fegyelme miatt. Március 25-én felszabadult Pápa, 28-án pedig a 2. Ukrán Pront 46. hadserege, miután több napos harcban megtörte a?. usetergom— Tata körzetében védekező nagyobb ellenséges csoportosítás ellenállását. befejezte Komárom és Győr megtisztítását. Ezen a napon a szovjet csapatok több ponton átkeltek a Rábán, amely a németek utolsó védelmi vonala volt az osztrák—magyar határ előtt. A szovjet csapatok ellenállhatatlan lendülettel törtek előre. A 46. hadsereg Mosonmagyaróvár, a 4. gárdahadsereg Sopron, a 9. gárda és a 6. gárda harckocsihadsereg Kőszeg, a 26. hadsereg Szombathely, a 27. hadsereg pedig Zalaegerszeg felé támadott, Március 29-én bekapcsolódott a támadásba az 57. hadsereg és az 1. bolgár hadsereg is. Muraszombat felé mérve csapást. Ezen a napon Guderian azt követelte. hogy a német csapatok szilárdan tartsák meg az osztrák- magyar határon kiépített védelmi állásokat. „Itt már nem Magyarországról. az olaj-vidékről, hanem a birodalom határairól van szó!" — mondotta. Figyelmeztetése azonban nem változtathatott az események menetén. Amikor elhangzott, már felszabadult Szombathely és Kőszeg, s ezt követően nem sokáig váratott magára a teljes vereség. Március 30-án felszabadult Zalaegerszeg, s a szovjet csapatok több helyen átlépték az osztrák határt. Másnap késő este megkezdődött Sopron megtisztítása, s április 1-én reggelre a város felszabadult, Április 4-én Nemesmed- vesnél az utolsó hitlerista megszállókat is kiűzték hazánk területéről. Ezen a napon a szovjet tájékoztatási iroda jelentette: .,A március 16—április 4. közti időben végrehajtott előretörés következtében a 2. és 3. Ukrán Front csa7 patai befejezték Magyarország egész területének felszabadítását a német megszállóktól/' , , Ez a rövid közlemény zárta le azt a fél esztendeig tartó hősi harcot, amelyet szovjet, bolgár, jugoszláv, és román katonák, magyar partizánok és önkéntesek vívtak hazánk földjén a fasiszta iga lerázásáért, a szabad, függetlent demokratikus Magyarországért. Tíz- és tízezrek áldozták életüket ebben a harcban, amely a magyarság legjobbjainak évszázados álmát váltotta valóra. Nénink kegyelettel ápolja e hősök emlékét, s egy negyedszázados építőmunka eredményeivel bizonyítja: áldozatuk nem volt hiába.
