Tolna Megyei Népújság, 1970. március (20. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-15 / 63. szám

Ferenczi József:

Egy lépésre a Naptól

Minaretek és kupolák a kerámiakockák millióiból.

4.

BÍZD magad A SZIR-DARJÁRA!

— A folyó hűséges, bízd rá magad, vezesse utadat. — Akár költőinek is mondhatnám az útra való jó szavakat. Különösen ha meggondolom, hogy egy öreg, kaftános teaárus mondta az autóbuszállomáson. Két csészéből mérte a gőzmeleg italt, aszott tenyerei szolgáltak tálalóasztalul. Nyugodt volt, mint a szobor, szava reesegőn is barátságos. Nem kapzsi ember, alamizsnát el nem fogadó. Mindenáron vissza akart adni a 30 kopejkából, ittam hát még egy pohárral teájából. Ki tudja, milyen, mesz- sze van Kokand!

Az árokból birkamaradványok bűzlöttek, sehogy sem akart dél lenni, pedig a busz valamikor utána indul. Egy matrózruhás, tatár fiatalembertől kérdezősködtem, milyen távolságra van Kokand. Valamivel több háromszáznál, felelte. Azzal vigasztaltam magam, hogy már megjártam a sivatagot, de ehhez kevés egyórányi vigasztaló- dás.

Közben beállt az autóbusz, kocsink telezsúfolódott, ép- penhogy volt mindenkinek ülőhelye. Üzbég öregasszonyók, egy üzbég katonatiszt, tadzsikok, kirgizek, mongolok, egy fiatal orosz nő kisbabájával. Fiatalok és idősebbek. Látszólag berendezkedve a hosszú útra.

Negyedóra sem telt el ebben a furcsa izzasztóban, és elkezdődött a kosztolás: ki-ki ette, amit hozott magával, s mi a legalkalmasabb egy- egy ilyen útra? Pácolt, ecetes birka, vagy bárányhús, a saslik. Ez árasztja azt az édeskés illatot, amely elő!

nem lehet elbújni a hozzá nem szokottnak.

Megyek a sofőr mellé — Szabad? — kérdezem, és hozzáteszem, hogy a jobb kilátásért. Bólint. Máris tűrhe- tőbben érzem magam a sas- li koktól távol, egyébként is hasznos, ha az ember látja, mikor, mibe viszi a kocsivezető. Itt meg különösen sok észrevenni való akad.

De változatlanul meleg van, és úgy vizsgálgatom magam, mint egy lázas. Lehet persze, hogy valóban felszökött a lázam a hőségben, de félóra teltével szűnni kezdenek az utazási tünetek. Jobbról elővillan a Szir-Darja égszínkék tükre.

És feltűnik a rengeteg autó az utakon. Siet a Szir-Darja, rohannak a járművek. Mintha rohanó országutakat látnánk, tucatjával a kereszteződések: rohanó köztársaság. Kicsi és nagy városok következnek, háznagyságú transzparensekkel. Arról, miként halad a gyapotbetakarítás, mivel büszkélkedhetnek a település lakói.

Az utak mentén szamarak, rengeteg szamár, csacsifogat; az apró termetű állatokon ügető, lószőrkabátos üzbég öregek, vigyorgó gyerekek.

Valósággal rám szakadnak a látnivalók, s közben széktársam akad. Mellém ül egy kokandói boltos, együtt szorongunk, izzadunk, s közben ő szorgalmasan magyaráz. Egészen megközelítjük a folyót, aztán egy városban megállunk a Szir-Darja partjánál.

— Tíz perc pihenő — mondja a sofőr. Nosza, rohanás a folyóhoz. Bivalyok örülhetnek így a víznek. Ledobom az ingem, merem fejemre a Szir-Darja vízét, csurog a nadrágomba, aztán rohanás vissza a buszhoz. Hagymás szamszát, fűszeres tésztagombócot ütött-kopott vödrök parázsán melegítő árusok vesznek körül. Irgalom! Inkább jöjjön a tea, egy pohár, két pohár. Újra ömlik rólam a veríték, de márszá- guldunk tovább a kikopott úton.

Néhány kilométerre eltávolodunk a folyótól, bairól végeláthatatlan sztyeppe tűnik elő. Teherautók száguldanak rajta. Akinek sietős a dolga, odamegy le, a csontkemény, szikkadt földön nem kell kerülni, ez a nagy por kavarta országút. Aztán újra a Szir- Darjához érünk, jobbról megjelennek az út mellett a hegyek.

Száz-egynéhány éve ezen a vidéken Resid Effendi azaz Vámbéry Ármin világutazónk csak az élettelen sztyeppét találta volna. Legfeljebb tenyérnyi oázisokat. Ctven év alatt oázissá változtatták a fél medencét, másfél magyar- országnyi területet.

Utunkban legelésző púpos- tevék riadnak fel, engem meg a medréből eltérített Szir- Darja, a duzzasztók közé szorított vízóriás, az akarás, az emberi nagyot tevés csodája kábít még inkább el. Mesterséges tóhoz érünk.

Már fél órája hajtunk mellette. — Mi a neve? — tudakolom szomszédomtól. Rös- tellkedik, hogy nem tudja. Amikor néhány éve ő erre járt, még nem látta itt. Keresem a térképen, hiába. Nem lenne jó térkép errefelé? Dehogynem, csak gyorsan elavul. Siet a Szir-Darja, vezeti utunkat, és köztien előzi az időt.

Újra megállunk, rohanok hűsítőért, de sehol egy kút. Beszaladok egy házba, kutya kerget el. De mindjárt szalad utánam nevetve egy üzbég gyerek, integet, hogy menjek vissza. A házban veszem észre, hogy pékműhelyben vagyok.

— Lepényt? — kérdezi a mester. — Vizet — felelem. A gyerek nyújt egy pohárral, közben észreveszek egy vízzel telt dézsát Sebtiben a fejemre merítek belőle, vagy

két bögrével. A pék rám kiált, és fenyegetőzve rohan utánam az autóbuszig Éppen hogy felérek, indul a kocsi. Az utasok hahotázva fogják a hasukat

Megtudom, hogy a lehető legrosszabbat cselekedtem, abba a dézsába merítik a lepényeket. Vígasztal a szomszédom, ne vegyem a lel- kemre, ez Üzbegisztánban ősi tilalom. Még szuszogok egy jó darabig, és új barátom vacsorameghívása a végső kiengesztelés dicstelen futásomért

Az első, mert utána még négy követi a hétórás utazás végcéljánál. Mert közben megérkeztünk Kokandra. Valóságos fogadóbizottság várakozik rám; virággal selyemmel kivarrott tübitejka a fejemre és három meghívás.

Elkezdődnek hát a vendégségek. Vacsora kilenckor a Szoha folyó partján, tizenegykor és éjfél után két órával. Vendégségek Csajhaná- ban és tiszta szobákban, vé-; get nem érő bőség és kifogyhatatlan vendégszeretet Az autóbuszon szerzett ismerősömhöz már nem jvtok el. Pedig lehet hogy reggelig vár készenlétben a családja, mert az üzbégeknél mindig nyitva az ajtó a vendégek előtt, csak a pék medencéjébe ne érintse az ember a kezét . ,i

(Folytatjuk.)

♦

♦

t

i

f

t

t

I

l

i

t

i

l

$

#

*

i

fi

•J»

* *

Gerencsér Miklós:

Fekete tél

9.

— Szóval Köteles Lenke. Aztán honnan tetszik utazni a kisasszony?

— Szintén Budapestről.

— Ne tessék izólni velem. Láttam, amikor Komáromban jegyet váltott.

Köteles Lenke játékos fejmozdulattai ringatta meg gyönyörű haját.

— Akkor is Budapestről utazom. Komáromig Hegymegi László vezérkari százados úr jóvoltából katonai személykocsin tettem meg az

utat.

A szép nő feltűnési vágyat keltett a kucséber- ben, büszkén kapaszkodott a nyakában lógó géppisztolyba. __________

— És elárulná a kisasszony, hogy mit keres errefelé?

A költő érthetetlen aggodalommal figyelte a párbeszédet. Meg volt róla győződve, hogy Köteles Lenke, mint ritka szép és jól nevelt úrilány a gyanúfelettiség irigylendő előnyével rendelkezik, különben nem lenne ennyire határozott, mégis félt. miatta.

Köteles Lenke könnyed viselkedésétől fölengedett a kupéban a szorongó emberek riadtsága.

— Az urak talán tudják, hogy itt van Győr megyében Hilbert puszta — csevegett barátságosan a lány. — Igazán nem akarok dicsekedni vele, de rokonom az uradalom tulajdonosa. Hozzájuk megyek, mert beteg szegény nagynéném, mármint Hilbert Ferencné őnagysága. Nem tudnák véletlenül megmondani, hogy mikor van csatlakozás Enese felé?

—• Majd megmondom, ha vasutas leszek — ' mordult kelletlenül Piriti József. Aztán vészjóslón ráterítetrbe tekintetét a költőre. — Na, maga jóképű lurkó. Mutassa gyorsan az újra- oltásii bizonyítványát.

— Parancsoljon'— és átnyújtotta katonakony- vót.

A kucséber közben kérdezgette:

— Hol járt?

— Ácson — felélte a költő, de mindjárt kétsége támadt, helyes volt-e megmondani az igazat.

— Es mit keresetit Ácson?

Gyorsan, szinte akaratlan vakmerőséggel válaszolt Németh:

— A Hungarista Állam, a Kárpát-Duna, Nagyhaza történelmi létjogosultságáról tartottam előadást a cukorgyári testvéreknek.

Piriti ezek után csak a látszat kedvéért lapozgatott a katonakönyvben. Mindent rendben talált. A fiatalember — foglalkozása joghallgató — rendes katonai szolgálatot teljesített civilben, mint a hadiüzemmé nyilvánított vagongyár alkalmazottja.

— További jó utazást. Kitartás.

— Éljen Szálasa — köszönt vissza megszokottan a költő és átvette katonakönyvét a nyilastól.

Odébbálltak az igazoltatók. Németh László János e pillanatban nem gondolt arra, miért is járt' Ácson. Meglepte, hogy Köteles Lenke tűnődve a szemébe mosolyog.

— Mit nevet rajtam? — kérdezte sokkal zavar babban, mint ahogy Firitiékkei viselkedett

— Maga a legszelídebb nyilas, akit valaha láttam.

És a lány tovább mosolygott, állhatatosan, vissza-vissziatérve pillantásával a fiatalember arcára.

A költő már egészen megszokta, hogy össze- összemosolyog Köteles Lenkével. Semmi nem árulkodott súlyosodó komolyságáról. Képzelete a Lépcső Közben járt, újra és újra átélte, hogyan fogja Bogdanov István kezeihez csempészni a Sikátorban az Ácsról hozott röplapokat.

*

Mindig akadt friss Koestlin -teasütemeny Edmund Volkhardt háztartásában. És mindig akadt ideje bizalmasabb vendégeire a korán sötétedő őszutói délutánokon. Ilyenkor senkit nem engedett be hozzá SS segédtisztje, s a telefonügyelet sem kapcsolta az elhanyagolható hívásokat. Látszólag csak a magánéletével törődött ilyenkor a városi Gestapo-főnök, valójában ezek a csendes délutánok voltak számára a legfontosabbak.

(Folytatjuk.)

i

<u«

Ä