Tolna Megyei Népújság, 1970. február (20. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-01 / 27. szám

Szerb Antal:* A MENTHETETLEN Peter Rarely éppen hazafelé tartott Invemess^ol, a skót féltőidről, ahol sajat költségén tanfolyamot tartott fenn skót dudások számára, mert több­féléi az a panasz hangzott el, hogy ez a nemes és ősi mű­vészeti ág a rádió és a gramo­fon hatása alatt kiveszőben van. Rarely a záróünnepéiyre utazott most fel, és nagyon meg volt elégedve. „Vajha a medvetelepem is Ilyen jól prosperálna” — gondolta ma­gában. Mert Walesben, ottani erdőiben néhány Erdélyből importált medvét helyezett el, minthogy nagyon nyugtalaní­totta, hogy ez a jeles vad már kiveszett a brit szigeteken. De legjobban számolói aggasztot­ták. Ugyanis néhány munka- nélkülit szerződtetett azzal a megbízással, hopv számoljanak egyfolytában hétmillió-három­százezerig. Kettő mái- feladta, három még számol, de a leg­tehetségesebb is még csak egy- millió-kettőszázötvenezer körül járt, amikor Rarely elutazott Londonból. Vajon hol tarthat azóta? A londoni gyorsvonat étke- zőkocsijába-n ismerős arcot pil­lantott meg: Tom Macleant, az írót. Maclean egyedül ült, és álteknősbéka-levest kana- lazgatott, közben mereven né­zett maga elé, és szavakat írt egy jegyzetblokkra. — Megengedi? — kérdezte Rarely, lételepedve az író mellé. — Nem zavarom? — Dehogynem, de mennyire zavar — felelte Maclean ki­törő örömmel. — Éppen azért nagyon kérem, maradjon itt Zavarjon, legyen olyan ked­ves, rendkívül lekötelez vele. Rarely kezdett megdöbbenni. Hirtelen az a gyanú villant át rajta, hogy nem ő a legkülö­nösebb ember a vonaton. — Tudniillik dolgozom — mondta Maclean, — Jegyzete­ket készítek egy rádióelőadás számára, amelyet skóciai él­ményeimről fogok tartani. Amíg magával beszélek, ad­• Huszonöt éve, január Zt-én pusztították el a fasiszták a ki­váló írót és Irodalomtörténészt, dig legalább nem dolgozom. Uram, nerh lehet kibírni, mennyit dolgozom, már undo­rodom magamtól, ahszolute undorodom. Most Skóciában voltam, hogy egy kicsit kipi­henjem magam. Kérem, egy hónapig voltam ott: azalatt le­fordítottam egy francia re­gényt, megírtam két esszét és egy novellát, nyolc eszmefut­tatást, a Morning Glory szá­mára, hat könyvkritikát a Spectatomak és tíz hosszabb cikket egy készülő lexikon számára, amelynek ez lesz a címe: Nők, gyermekek és ku­tyák az emberiség szolgálatá­ban. De két rádióelőadással még el vagyok maradva. — Érdekes — tűnődött Ra­rely —, én mindig azt képzel­tem, hogy egy ilyen író csak fekszik a hasán, és várja az ihletet, és aztán, ha jön az ihlet, akkor ír is valamit. Hi­szen magának több dolga van, mint egy magamfajta egysze­rűbb milliomosnak. — Nem tudom, mennyi dol­ga van egy milliomosnak, mert utálom ezt az emberfajtát, a jelenlevőket természetesen ki­véve. De nekem annyi dolgom van, hogy azt már nem lehet kibírni. Most hallotta, miből áll a vakációm. Képzelheti, mennvit dolgozom, mikor munkában vagyok. Évente két regényt kell szállítanom a ki­adómnak. hetente három cikket a lapnak... és hol vannak még a könyvienHkák. a lektori jelentések, és időnket mégis egv novellát is kell írnom, hoov mePTmitnssam, hogy még művész vaovok. és valami kis tudományos munkát, hmv ne butid iák el egészen az írásban, na és a prop® mm dac’^keeckék a barátaim könyveiről és a kis megfúrások az ellensége­im könyveiről... kérem, szá­mítsa ki. — Rémes. Hogy győzi? Mi­kor ír? — Inkább azt kérdezze, hogy mikor nem írok. írás­sal alszom el, írással ébredek. Álmomban tovább gondolko­zom hősnőm sorsán, és amikor felébredek, eszembe jut az a bemondás, amivel a rádióelő­adásomat be fogom fejezni. — És mikor él maga? — Soha. Nine« időm spor­tolni, és nines időm a szere­lemhez. Évek óta csak olyan nőkkel beszéltem, akik kéz­iratot hoztak, és higgye el, nem ezek a legrokonszenve­sebbek nekem. De ez még nem volna baj. A baj az, hogy nem jutok az olvasáshoz. — De hiszen könyvkritiká­ról és lektori jelentésekről be­szélt. Csak el kell olvasni azo­kat a könyveket... — Igen, uram, rengeteget olvasok, naponta hat-hét órát. De csak olyan könyveket, ami­ket a szerkesztők és a kiadók küldenek a nyakamra, vagy amire szükségem van valame­lyik írásomhoz. Tudja, sze­retnék már egy könyvet tel­jesen ok nélkül elolvasni. Egy könyvet, aminek semmi hasz­nát nem veszem. Például An­dersen meséit. Évek óta vá­gyódom a Csúnya Kis Kacsa története után, és nem jutok ho_zá. Rarely elmélázott, majd így szólt: — Ml az ördögnek dolgozik ennyit? — Hogy megéljek, kedves jó uram, kizárólag azért. Per­sze maga azt nem tudja, hogy az embernek meg is kell él­nie; magánál az szinte auto­matikusan megy. Nem vagyok népszerű író, írásaim nem al­kalmasak arra, hogy filmet készítsenek belőlük, az agyam még nincs annyira megtámad­va, hogy színdarabot tudnék írni, szürke irodalmi kézmű­ves vagyok, és reggeltől estig kell dolgoznom, hogy meg tud­jak élni. — Ne haragudjék egy tola­kodó kérdésért: mennyit ke­res? — öt-hatszáz fontot egy év­ben. — Micsoda? Enny} munká­val? Hisz ez rettenetes. Meg­hasad a szívem magáért, pe­dig maga nincs is kiveszőben, mint a dudások. — Előbb-utóbb én is ki­veszek, ez nem embernek való* amit én csinálok. — Idehallgasson, Maclean, volna egy ajánlatom. Fizetek magának évente ezer fontot. Kérem, ne ugráljon. Persze nem adom ingyen. Ellenszol­gáltatásul azt kérem magától, hogy mától fogva ne írjon többet egy sort sem. Elfogadja az ajánlatot? — Hogy elfogadom-e? Jó kérdés. Hát azt hiszi, ha egy jóságos angyal beröpülne az ablakon, volna szívem bele­rúgni? Uram, ön visszaad az életnek és az emberiségnek, nevét csak könnyek között fo­gom tudni kiejteni. Uram... angyalom... mától kezdve csak horgászni fogok. És nők­nek udvarolni, akiknél nincsen kézirat... akik nem is olvas­nak ... analfabéta nőknek fo­gok udvarolni. És elolvasom a Csúnya Kis Kacsát és Aqui- noi Szent Tamás Summáját is. Én leszek az első boldog író az irodalomtörténetiben. Mert én nem fogok írni BARANYI FERENC: Ho szól süvít, ha hó vág Akár bélés báránybekecs csontig ható hidegben: szerelmed biztonsága úgy takart magába engem. Nem értek hozzám vad szelek: felfogtad őket, testmeleg szegült haragjuk ellen. S visszadalolták a napot az égre a pacsirták, szelíden lengtek a szelek s ringattak, mint a hinták. Teher lett oltalmad, hiszen akkor már félig meztelen dölyföltem volna inkább. Látod, csak akkor hordalak, ha szél süvít, ha hó vág, mihelyt tavaszodik kicsit levetlek és a moly rág. Mégsem kívánod, hogy havas legyen sorsom (bár gyakran az), te báránybélű jóság. Varga Domokos: Emberi gyongeségek — állati furcsaságok Egy budai barátom felnevelte deli lányait, unokái azonban meg nincsenek, szerzett bút nemrégiben egy kutyakölyköt, Andrea neve­zetűt. Hathetes korában hozta el a kölyköt az anyjától, akkor még pöttömnyi volt. De mint vérbeli magvar vizsla, a homlokát már akkor is ráncolni tudta. Komikus kit buta feje azóta megformásodott, testsúlya meg­tízszereződött: félelmetes gyorsasággal fejlő­dik. Csak nézem, mi lesz ebből. Alighogy be­tette ugyanis lábacskáit a házba, ott körülötte kezdett forogni a világ, őszülő barátom is új nevet nyert. Ő lett a „nagyapi”. Az Andrea nagypapija. S lön Andreából tiszteletbeli uno­ka, akit azóta is ehhez méltó gonddal és fi­gyelmességgel etetnek-itatnak, mosdatnak, fektetnek és szoktatnak a jóra, kivált arra, hogy szobatiszta legyen. Mondanom se kellene talán, hogy én a magyar vizslát jobb szeretem, erdőt-mezőt becsatangolá vadászkutyának, mint szobai eb­nek. Annak is jobban örülök, ha a cuclis- üvégből csecsemőt ■ táplálnak, mint ha kutya­kölyköt. De hadd valljam be: mélyen meg­értek mégis mindenkit, aki gyerektelen házba kutyát-macskát szerez. Vagy bármiféle olyan teremtményt, mely gondviselésre szorul, s meghálálja, ha törődnek vele. A magányos lelkek orvosságai az ilyen ál­latok. Látszólag haszontalanok. De alkalmat adnak a törődésre, arra, hogii akik másképp nem osztogathatják, el a beléjük szorult sze- retetet, azok legalább ígni szerethessenek. Ahogy egyik-másik rab pókot nevel. Vagy ahogy Tolsz*oj meséiben olvassuk: egy állat­kerti oroszlán a ketrecébe bedehot- kiskutyát *cgadtn társául a rabságán. Ahelvct*. hogv megette volna: dédelgette, gondozta, játszott vele, s végtére utánahalt. Tolsztoj a meséskönyvében írt erről az esetről, de azzal a megjegyzéssel, hogy „igaz történet’. Én el is hiszem, hogy igaz. Sőt, magam is tudok szolgálni egy hasonló esettel. A kutya barátja ezúttal nem oroszlán volt, hanem disznó. Egy falusi portán nevelkedő süldő. Okos és kedves állat, gyakran eresz­tették ki az ólból, hadd mozogjon egy kicsit az udvaron. így barátkozott össze a kutyával. Azt nappal kötve tartották, s hogy, hogy nem, magához kapatta a süldőt. Nyilván unta ma­gát egyedül a láncon, megkívánta a társasá­got. A süldő lefeküdt, elnyújtózkodott a na­pon, ő meg nyaggatta. Fülét harapdálta, far­kát ráncigálta, hátát kaparta, hasát döfölte. Meg is ugatta néha, de a süldő nem ijedt meg, tudta, hogy csak komídiázik. Felnyi­totta a szemét, majd megint lehunyta, s dög­lött tovább, jólesöen. Órákig el voltak így egymással, a disznó mehetett volna máshova is, az udvar bármelyik zugába, de úgy látszik, ő sem kívánta az egi/edülléiet. Néha azért elment, s ez lett a veszte. Ki­tanulta ugyanis, hegy ha az orrával rázo- gatja a kertajtó reteszét, az előbb-utóbb ki­nyílik. így szabadult be a féltve őrzött ve- teményeskertbe. Majd a sikeren felbuzdulva, a tyúkudvar ajtajának a reteszét is ránci- gálni kezdte. Az is kinyílt. 11 ént be az ud­varra, ment be a tyúkólba, falta fel a tojá­sokat. Ez a bűne már nem bocsáttatott meg. Ettől fogva szigorúan a disznóólba rekesz­tették, onnan felclgeteti búsan a láncát rázó kutya vakkantásaira. Soha többé nem, talál­koztak, csc.k már télen, a d'z-zióCl's hajnalán. A kutya eszeveszett csahaiássnl búcsúzta ta egykori barátját. De nem halt utána. Sőt. amikor később a szánéin di-.-nct z.rgerelni kezdték, s r.eki is e.nv-cgy falatot, azt se vetette meg. Ilyen az éle\ S ha már az állati furcsaságoknál tartunk, nem állom meg, hogy két esetet el ne mond­jak, legalább dióhéjban. Az egyik egy bátor kakasról szól, a másik egy gyáva kutyáról; A bátor kakast • Bandi nevezetűt — a gazdája nevelte bátor, sőt dühös természetű­vé. Nekitámadt az kutyának, macskának, még embernek is. Idegen nem jöhetett úgy be az udvarra, hogy meg ne csapdossa a szárnyával, meg ne csípdesse a csőrével. Elég jól tudott röpülni, úgy, hogy többnyire egyenesen neki­szökött az illető arcának, csoda, hogy soha senkinek a szemét ki nem verte. De sokakat megszalajiott, a gazda gyönyörűségére. Egy­szer még a szomszédban lakó fiatal tanítónőt is megtépte: mikor az óvatlanul átjött, rövid ujjú nyári ruhában, rászállt a karjára, s vé­resre szaggatta. Ebből nagy botrány kerekedett, de a kakas gazdám inkább fizetett, nem hagyta Bandit elveszejteni. Hanem egyszer egy kis japán kakast hozott a házhoz. Ez fele akkora se volt, mint Bandi, de sokkal fürgébb nála. Nyílt harcba nem bocsátkozott vele, hanem ügyesen rászállt a hátára, s úgy megkocogtatta a fejét a csőré­vel, hogy csak úgy szcdelgett. A híres kakas egyszerre meghunyászkodott. Egyik napról a másikra vége lett a dicsőségének. Nem is ke­rült-: el a sorsát, hamarosan levest főztek belőle. Nem sokkal később azonban a kis ja­pánból is, mert kiderült róla: a galambfiakat irtogatja fenn a dúcban. És a gyáva kutna? Az a macskáktól félt. Még kicsi korában karmol aszhatta össze egy mérges kandúr. Ha macskát Watt, már oldalgott is el. Vagy ha nem volt hová húzódnia, lenyomta fejét a földre, úgy nyüszUett. Ugatni nem mert, tá­madni még kevésbé. A körvékbeli macská'■ is észrevették, hogy tart tőlük. Ahelyett, hogy kerültek volna, még pim"s~kodtak vele. Ijesztgettek felbor­zolták a szőrüket, úny kurrogtak, s élvezték, hoz'i reme.nve hátrál előlük. Még az ételébe is bele-tek. A kutya tűrte. Sokáig tűrte. De egyszer val~heay erő; vett magán, s elkapta az orra előtt ktirrogó macskát. Darabokra tépte. Ca­fatokra. S eztán még egy tucatnyit. Ahány macska csak volt a körmieken, kegyetlenül mind kH~tottn. Az utolsó szálig. — Részlet —

Next

/
Thumbnails
Contents