Tolna Megyei Népújság, 1970. február (20. évfolyam, 27-50. szám)
1970-02-27 / 49. szám
3. Az egyik munkás megkérdezte tőle: — Hát maga mikor teázik majd megint együtt a liberálisokkal? Nem emlékszem, hogy Martov felszólalt-e az első ülésen. Ez a lenyűgözően rokonszenves ember fiatalos tűzzel beszélt, és úgy látszott, különösen mélyen átérzi a szakadás drámáját, az ellentmondások fájdalmát. Egész testében remegett, hajlongott, görcsösen gombolgatta keményített ingének gallérját, hadonászott; kabátja ujjából kiugró kézelője eltakarta a keze fejét, ezért magasra emelte a kezét, és megrázta, hogy a kézelőt visszazökkentse törvényes helyére. Olyan volt, mintha Martov nem érvelne, hanem könyörögne, rimán- kodna: a szakadást feltétlenül meg kell szüntetni, a párt túl gyenge ahhoz, hogy kettéhasadjon, a munkásnak mindenekelőtt „szabadságjogokra” van szüksége, lelket kell beléje önteni. Beszéde olykor majdnem hisztérikusan hangzott, szóbősége érthetetlenné tette, maga a szónok pedig fárasztó volt Beszédének végén, s mintegy attól függetlenül, de mégis „harcias” hangon, továbbra is tüzetesen ellenezte a harci csoportokat és általában a fegyveres felkelést előkészítő tevékenységet. Jól emlékszem, amint a bolsevikok padjaiból valaki álmélkodva felkiáltott; — Ejnye már, no! S ekkor azt hiszem, Tomszkij megkérdezte: — Talán még a kezünket is levágassuk, hogy Martov elvtárs megnyugodjék? Ismétlem, nem vagyok biztos benne, hogy Martov az első ülésen beszélt-e, csak azért említettem meg őt, hogy elmondjam, hogyan beszéltek. Beszéde után a munkások az ülésterem előtti helyiségben zordan mondogatták: — Lám, még Martov is! Pedig „iszkrás”volt! Az értelmiségi elvtársak renegáttá válnak. Szépen, szenvedélyesen és élesen fogalmazva beszélt Rosa Luxemburg, kitűnően forgatta az irónia fegyverét. Ce íme, felsietett az emelvényre Lenin, és raccsolva megszólalt: — Elvtársak! — Úgy r' -ílett, rosszul beszél, de egy perc múlva engem is, akárcsak a többieket, magával ragadott a beszéde. Először hallottam a politika legbonyolultabb kérdéseiről ilyen egyszerűen beszélni. Nem próbáit ő szép mondatokat szerkeszteni, hanem minden szavát mintegy a tenyerén nyújtotta át, bámulatos könnyűséggel tárva fel a szó pontos értelmét. A szokatlan élményt nagyon nehéz érzékeltetnem. Kezét előrenyújtotta és kissé felemelte, tenyerében mintegy mérlegre tette minden egyes szavát, kirostálta az ellenfelek mondatait, s ellenük szegezte a maga meggyőző állításait, bebizonyítva, hogy a munkásosztálynak joga és kötelessége a maga útján haladni, nem pedig a liberális burzsoázia mögött vagy akár mellett kullogni — mindez szokatlan volt, és úgy hangzott, mintha ő, Lenin nem magától, hanem valóban a történelem akaratából mondaná. Beszédének egyöntetűsége, nyíltsága és ereje, egész lénye, amint az emelvényen állt, mintha egy klasszikus műalkotás lett volna, amelyben megvan minden, és semmi sem felesleges, nincs díszítés, és ha van is, nem látszik, ugyanolyan természetes és nélkülözhetetlen, mint az arcon a két szem, a kézen az öt ujj. Rövidebb ideig beszélt, mint az előbbi szónokok, a hatása mégs jóval nagyobb volt; nemcsak én éreztem ezt, a hátam mögött lelkesen suttogták: — Milyen tömören beszél. így is volt; minden érv önönmagától, a benne rejlő erőtől bontakozott ki. A mensevikek nem átallották kimutatni, hogy Lenin beszéde kellemetlenül érinti őket, ő maga pedig több mint kellemetlen. Minél meggyőzőbben bizonyította annak szükségét, hogy a pártnak fel kell emelkednie a forradalmi elmélet magaslatára, mert így lehet minden szempontból ellenőrizni a gyakorlat helyességét, annál dühösebben szakították félbe beszédét. A kongresszuson nincs helye filozófiának! — Ne tanítson minket, nem vagyunk gimnazisták! Különösen egy szatócsképű, szakállas, magas termetű ember ágált; padjából felugorva, dadogva kiáltozta: — C-össze-es-küvők... ö -összeesküvést játszanak! B-blan-quisiták! Rosa Luxemburg viszont bóilogatotft, s az egyik következő ülésen alaposan megmondta a magáét a mensevikéknek: — Maguk nem állnak a marxizmus alapján, hanem ülnek, sőt, fekszenek rajta. Az ingerültség, a gúny, a gyűlölet dühös, forró szellője fújt a teremben, a tekintetek százai különféle módon világították meg Lenin alakját. Nem lehetett észrevenni, hogy az ellenséges támadások felizgatják: hévvel, de nyomatékosan, nyugodtan beszélt: néhány nap múlva meg| tudtam’, milyen Snaf Kellett Űzetnie külső nyugalmáért. Nagyon furcsa és bántó dolog volt, hogy csak emiatt a természetes gondolatmeneté miatt ellenségeskednek vele: a párt csak az elmélet magaslatáról ítélheti meg világosan a soraiban keletkezett nézeteltérések okait. Az a véleményem alakult ki, hogy a kongresszus minden napja új és új erőt ad Leninnek, frissebbé, biztosabbá teszi, beszédei mindennap egyre súlyosabban hangzanak, s a kongresszusi tagok egész bolsevik csoportja el tökéi tebbbé, keményebbé válik. Az ő beszédein kívül majdnem ugyanígy feltüzelt Rosa Luxemburgnak a mensevikek ellen irányuló remek, metszőén éles beszéde. Lenin a munkások között töltötte szabad perceit, ó^áit. életűik legaprólékosabb részleteiről is kikórdezgette őket. — No, és a nők? Fel őri i őket a háztartás? De azért csak tanulnak, olvasnak? A Hvde Parkban néhány munkás, aki először látta Leninit, kongresszusi magatartásáról beszélt. Egyikük jellemzően ezt mondta: — Lehet, hogy van itt Európában egy másik,' ugyanilyen okos emberük g munkásoknak, Bebel, vagv még valaki, nem tudom. De hogy létezne még egv ember, akit én így, egyszerre megszerethetnék, azt nem hiszem! Egv másik munkás mosolyogva hozzátette: — Ő a mii emberünk! Volt. akii ellene vetette: ■— Plehnmov is a mi emberünk.' És hallottam a találó feleletet: — Plehanov a tanítónk, a gazdánk, Lenin viszont a vezérünk és elvtánsurk. Az egyik fiatal legény tréfásan megjegyezte! — No, Plehanovot szorítja a cipő. Egy megtörtént eset: vendéglőbe menet Lenint megállította egv mensevik munkás, kérdezett tőle valamit. Lenin meglassította lépteit* társasága pedig továbbment. Amikor mintegy öt perccel később megérkezett a vendéglőbe, elkomorodva mesélte: — Furcsa, hoev egv ilyen naiv levénv eljuf- hasson a pártkongresszusra! Azt kérdezi tőlem: tulajdon kénoen miben rejlik a nézeteltérések igazi oka? Idehallgasson, mondom, a maga elvtársai a parlamentben ülésezni akarnak, mi pedig meg vagyunk róla győződve, hogy a munkásosztálynak harcra kell készülődnie. Azt hiszem* megértette. Szűk társaságban, s mindig ugyanabban az olcsó kisvendéglőben étkeztünk. Megfigyeltem, hogy Lenin nagyon keveset eszik: két-három tojásból rántottát, egy darabka sonkát, s felhörpint egy korsó sűrű bamasört. Mindebből látszott, hogy önmagával keveset törődik: annál inkább meglepett, mennyire gondoskodik, a munkásokról. Ellátásukat Andrejeva intézte, s tőle kérdezte meg Lenin: — Mit gondol, nem éheznek az elvtársak? Nem? Hm, hm... Nem lehetne nagyabb szendvicseket adatni nekik? Felkeresett a szállodában, hát látom: gondterhelten tapogatja végig az ágyat. — Mit csúnál? — Azt nézem, nem nyirkos-e a lepedő. (Folytatjuk) rTTTTT1*vwwvTTTTTfTTTTTTTTTTTTTTTTTT1lTTTTTTTTTTTTTTTT? ^▼▼▼▼▼▼▼▼▼▼▼▼TTTTVTTTTTTTTVTTTTTTTyyTTTTTTTTTTTTVTTTTTTVTTV* Kürti András: fT~ ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► *> Ji aUDÍU VILLU Honda ijedten riadt fel álmodozásából, gyorsan felült a kádban, a karórájára nézett, amely a törülközőtartóra volt felakasztva. — Mi az?! — kiáltotta ingerülten. — Még csak nyolc húsz van! Harmincig enyém a fürdőszoba! Ott a szolgálati szabályzat az ajtón, maga adta ki, maga írta alá! — Azért csak mozogjon — jött Kovalcsikné éles hangú válasza. — A telefonhoz. Sürgős ügyben keresik. És vegye tudomásul, hogy nem vagyok a titkárnője, ide ne telefonáltasson magának! Az albérlő morgott egy cifrát, de csak halkan, ismervén az erőviszonyokat. Még csak a fejét mosta meg. Ráadásul ez a bányarém már vissza sem fogja engedni a fürdőszobába. Kimászott a kádból, gyorsan megtörülközött, belebújt a strandpapucsába, kicsoszogott a* elő-; szobába. — Halló! — vette fel a kagylót. — Honda Lászlóval beszélek? — érdeklődött egy behízelgő tenor. — ön vesztett el egy fekete, szarukeretes szemüveget ma, a Bonbon-presszóban? — Igen, igen — mondta Honda felragyogó szemmel. Úgy látszik, ma valóban rendkívüli világnap van, lám, meg ez a kis cvikli is rendbe — Tud valamit a szemüvegemről, kérem? — A szemüvege nálam van. Beakadt a kabátom dragonjába, mikor délben elrohantam az asztaluk mellett, csak később, a kocsiban vettem észre. — Jaj, ez pompás! Holnap elszaladok érte. Hova mehetek? — Sajnos, én holnap hajnalban külföldre utazom. Igaz, a házfelügyelőnél otthagyhatnám, de minek bonyolítsuk a dolgot? Nem igaz? Itt vagyok a szomszédban, a Pálma-presszóban. Ugorjon be. A szemüveget kiteszem az asztalra, arról megismer. Jön? — Tíz perc múlva ott vagyok! És nagyon- nagyon köszönöm. Helyére tette a kagylót, rohant, öltözött, kapkodott. Nincs sok ideje, kilencre már a Békeszálló halijában kell lennie, nem várakoztathatja meg jótevőit. Elő az ünneplő ruhát, átrámolni a zsebeket, irattárca, pénztárca, villa" mosbérlet, kulcsok, nem, ehhez az alkalomhoz tiszta zsebkendő illik. Már a nyakkendőjét csomózta éppen a szekrényajtó belső oldalára szerelt tükör előtt, amikor hirtelen enyhe szédülés fogta el. Jaj, megint kezdődik a bambulás! Talán még nem késő! Szerencsére jó helyen tartózkodott éppen, gyorsan benyúlt a fehérneműs rekeszbe, előhúzott egy barackpálinkás üveget, kirántotta a dugót, hátraszegte a fejét, balkezével befogta az orrát, öntötte magába a szeszt... Hála az égnek, sikerült! Elmúlt a szédület. Hű, a teremtését, az utolsó pillanatban! Másképp nem lett volna semmi a csodálatosnak ígérkező mai estéből, itt üldögélt, ténfergett volna a lakásban jó pár óra hosszat. És a szemüveg... Hopp, várjunk csak azzal a szemüveggel! Most, csodálatosan friss fejjel, a leghatározotjön. — Tud valamit a aaaaaaaAAAAAAaAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA^AAAAaA . tabban emlékezett, hogy ő délben a szemüveget szárával lefelé tette le a presszóasztalkára, ilyen pozícióban a kabáttal csak lesodorni lehetett volna, a dragonba semmiképp nem akadhatott bele. És ez az ismeretlen megtaláló hogyan tudta meg az ö nevét, telefonszámát? Hiszen ő ma volt életében először a Bonbon-presszóban, a személyzet nem ismerhette, és Andi is, meg ő is megfeledkeztek arról, hogy ott hagyják a címüket, a telefonszámukat, ha mégis előkerülne az az okuláré, értesíthessék őket. Nagyon furcsa. Míg ezek a gondolatok foglalkoztatták, közben gépiesen már be is fejezte az öltözködést, kiment az előszobába, felvette a felöltőjét, de mielőtt kilépett volna a folyosóra, bekukkantott a konyhába. — Kedves nagyságos asszony — mondta Ko- valcsiknénak, aki háttal állva rántást kavart a gázrezsón —, nagyon kérem, ha keresnének ismét telefonon, vagy személyesen, a Pálmapresszóban vagyok. Mint akit darázs csípett tomporon, úgy perdült meg Kovalcsikné. — Micsoda?!! Ahelyett, hogy azt az átkozott lakbérét fizetné ki végre egy magányos özvegyasszonynak, van képe bejelenteni, hogy zülleni megy?! Arra van pénze?’ És hogyha keresnék, akkor én még üzeneteket is közvetítsek?! Hát én csak annyit mondok magának, egyszersmindenkorra vegye tudomásul... Arra már nem került sor, hogy részletesen kifejtse a tudomásul veendőket, mert orrfacsaró bűz támadt a konyhában, odaégett a rántás, a gázt el kellett oltania, a lábost kellett lekapnia a rezsóról. Ez a pár másodperc elég volt Hondának ahhoz, hogy fürgén kisurranjon a lakásból. (Folytatjuk.) ^AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA 4 4 4 ■4 4 4 4 4 : 4 4 4 4 ■A 3
