Tolna Megyei Népújság, 1970. február (20. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-26 / 48. szám

Négy év alatt a színdarab bejárta Németország minden színházát, s csak Berlinben több mint ötszázszor adták elő: Parvusnál véleményem szerint százezer márka gyűlhetett össze. Ö azonban pénz helyett egy levelet küldött Pjatnyickijnak, a Znanyijé-hez: kedélyesen közölte, hogy az egész összeget olaszországi útjára költötte, amelyet egy fiatal hölgy társaságában tett. Minthogy ez a minden bizonynyal igen kellemes utazás engem személy szerint csak egynegyed részben érintett, feljogosultnak éreztem magam, hogy a német párt központi bizottságának figyelmét felhívjam a fen tmaradó háromnegyedre. Ladizsnyikov útján hívtam fel a figyelmüket. A központi bizottság közömbösen vette tudomásul Parvus utazását. Utóbb hallottam, hogy Parvust megfosztották bizonyos pártrangoktól; őszintén szólva, jobban szerettem volna, ha megcibálják a fülét. Még később, Párizsban mutattak nekem egy nagyon szép leányzót, illetve hölgyet, és közölték, hogy ő utazott Parvusszal.

„Drágaságom” — gondoltam magamban —, ó, be drága vagy.”

Berlinben láttam irodalmárokat,, képzőművészeket, mecénásokat és egyéb embereket; csak az önelégültség és öncsodálat fokozataiban különböztek egymástól.

Amerikában nagyon gyakran találkoztam Morris Hillquittel, aki New York polgármestere vagy kormányzója akart lenni; az öreg Des- szel, aki magányosan és fáradtan üvöltött mindenkire és mindenre — éppen akkor hagyta el a börtönt —, sok mindenkit és sok mindent láttam, de egyetlenegy olyan emberrel sem találkoztam, aki megértette volna az orosz forradalom egész mélységét, s mindenütt éreztem, hogy csak „az európai élet sajátos megnyilvánulásának” tekintik, amely megszokott jelenség egy olyan országban, ahol — „a szocializmussal rokonszenvező” egyik handsome lady-t (csinos hölgyet) idézve, —„mindig vagy kolera, vagy forradalom van.”

Az az ötlet, hogy 'Amerikába utazzam, és a 1,bolsevikok” kasszájának pénzt szerezzek, Leonyid Kraszintól származott. Titkáromként és előadásaim szervezőjeként Vaclav Vorovszkijnak kellett volna velem utaznia, ő jól tudott angolul, a párt azonban valami más megbízást adott neki, s Burenyin utazott el velem, a bolsevik Központi Bizottság harci csoportjának tagja; ő

„nyelv nélkül” jött, csak útközben és a helyszínen látott hozzá a tanuláshoz. Az eszerek, megtudván, milyen céllal utalom, ifjonti élénkséggel kezdtek érdeklődni utazásom iránt; még Finnországban felkeresett Csajkovszkij meg Zsitlovszkij, és azt ajánlották, hogy ne a bolsevikoknak, hanem „általában a forradalomnak' szerezzek pénzt. Ezt visszautasítottam. Ekkor a „Nagymamát” (az eszer J. K. Bresko-Breskovsz- kaja illegális néVe) küldték ki, s így az amerikaiaknál két ember jelent meg, akik egymástól függetlenül, egymást elkerülve gyűjteni kezdték a pénzt, szemlátomást két különböző forradalom céljára: azt kitalálni, hogy ezek közül melyik a jobb, a megbízhatóbb, az amerikaiaknak természetesen nem volt sem idejük, sem kedvük. A „Nagymamát” úgy látszik, már korábbról ismerték, amerikai barátai jó reklámot csináltak neki, énmiattam pedig a cár' nagykövetség botrányt rendezett. Az amerikai elvtársak szintén csak „sajátos és sikertelen ügynek” tartották az orosz forradalmat, kissé „liberálisan” kezelték a pénzt, amit a tömeggyűléseken gyűjtöttem; egészében véve nagyon kevés dollárt szereztem, alig tízezret. Úgy határoztam, hogy az újságoknak is „dolgozom”, de Amerikában is akadt egy Parvus. Egyáltalán utazásom nem sikerült, de jött ott írtam meg Az anyá-t, s ez a tény is megmagyarázza e könyv néhány ’ „melléfogását”! fogyatékosságát.

Azután továbbutaztam Elaszországba, Capri- ba, ott belemerültem az orosz újságok, könyvek olvasásába, ez is nagyon nyomasztóan hatott hangulatomra. Ha az állkapocsból kivett fog képes érezni, akkor bizonyára ugyanolyan egyedül érezheti magát, mint akkor én. Nagyon csodálkoztam azon a bohóchoz méltó fürgeségen, amellyel ismerőseim átugrottak az egyik „platformról” a másikra.

Oroszországból alkalmi, szétugrasztott, megrémült forradalmárok érkeztek; dühösek voltak önmagukra meg azokra, akikj berángatták őket a „reménytelen vállalkozásba.”

— Minden elveszett — mondták. — Mindent szétvertek, kiirtottak, száműztek, bebörtönöztek!

Sok nevetséges eset is akadt, de ezek a legkevésbé sem voltak mulatságosak. Az egyik oroszországi vendég, mégpedig egy tehetséges író, azt bizonygatta nekem, hogy én az Éjjeli menedékhely bukójának a szereDét játszottam; jöttem, vigasztaló szavakat szóltam a fiatalsághoz, az hitt nekem és betörte a fejét, én pedig megszöktem. Egy másik erősködött, hogy

etfgem felfalt az ’„frSnyzatössSg”,’ § 1,bukott ember” vagyok, aki csak azért tagadom a balett jelentőségét, mert az „cári”. Egyáltalán nagyon sok nevetséges ostobaság hangzott el, s gyakran úgy éreztem, Oroszországból dohos port hoz a szél.

És hirtelen, mint a mesében; ott termettem az oroszországi szociáldemokrata párt kong-* resszusán. Persze, hogy ünnep ez!

De csak az első ülésig ünnepeltem, a „napirend” feletti vitáig E viták szilajsága egyszeri-* ben lehűtötte lelkesedésemet, s nemcsak azért, mert éreztette, milyen élesen szakadt ketté a párt reformistákra és forradalmárokra — ezt már 1903 óta tudtam —, hanem mert a reformisták ilyen ellenségesen viselkedtek Leninnel. Ez szűrődött és fröcskölt át beszédeiken, mint a nagynyomású víz az ócska tűzodtófecskendő- bői.

Amit mondanak, az nem mindig fontos —« de mindig fontos, hogyan mondják. Plehanov nyakig begombolt kabátjában protestáns lel-* készhez hasonlított; megnyitotta a kongresz- szust, s akár egy hitoktató, abban a meggyőződésben szónokolt, hogy gondolatai vitathatatlanok, minden szava egy-egy drágakő, sőt még a szavai közt a szünetek is azok. Nagyon ügyesen aggatta a levegőbe, az ülésezők feje fölé a szépen kicirkalmazott frázisokat, és ha a bolsevikok padjaiban valaki megmoccant, összesúgott valamelyik társával, akkor a tiszteleti'«1 méltó szónok, rövid szünetet tartva, szögkénl) döfte bele pillantását.

Kabátjának egyik gombját jobban kedvelte, mint a többit, ezt kedveskedve és szakadatlanul simogatta az ujjával, és ha szünetet tartott} úgy nyomogatta, mint egy csengőgombot; az ember azt hitte, hogy éppen ez a gombnyomás szakítja félbe a beszéd egyenletes folyását. Az egyik ülésen Plehanov éppen válaszolni akart valakinek, karját keresztbe fonta mellén, tag hangosan, megvetően ennyit mondott;

— H-he! ”1

Ezen a bolsevik munkások nevettek. Plehanoy

felhúzta a szemöldökét, és fél arca elsápadt? azért mondom, hogy fél arca, mert én az emelvény másik oldalán ültem, és profilból láttam aa arcát

Mialatt Plehanov az első ülésen beszélt, a bolsevikok padjában leggyakrabban Lenin fész- kelődött, hol összehúzódott, mintha fázna, hol kinyújtózott, mintha melege volna: ujjait bedugta a hóna alá, állát dörzsölte, megrázta értelmes fejét, és valamit súgott Tomszkijnaicj Amikor pedig Plehanov kijelentette, hogy pártban nincsenek revizionisták”, Lenin előrehajolt, kopasz feje kipirult, Válla rázkódott a hangtalan nevetéstől, a mellette és mögötte Ülő munkások ugyancsak mosolyogtak, a terem végéből pedig valaki zordul és hangosan megkérdezte:

— Hát a túlsó oldalon mifélék ülnek?

A tömzsi kis Fjodor Dan úgy beszélt, mint akinek a hamisítatlan igazság a tulajdon édeslánya, ő szülte, ő nevelte fel, és még most is nevelgeti; 6 maga, Fjodor Dan pedig Marx Károly tökéletes megtestesülése, és a bolsevikok faragatlanok, illetlen gyerkőcök, ami különösen kiviláglik a mensevikekkel szemben tanúsított viselkedésükből, akik között „a marxizmus minden kiváló teoretikusa” megtalálható — mondta.

— önök nem marxisták — jelentette k! megvetően —, nem, önök nem marxisták! —és sárga öklét jobb felé emelte a levegőbe.

(Folytatjuk)

rYYYYY* YYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYY

t

t

►

4 A*

Kürti findrás

a mm mi ül

■ŐVÓ ■ ?\

26.

— Na, mi van? — kérdezte a társa, aki gumiköpenyben, fejére húzott csuklyával a pózna tövében kuporgott egy nagy szerelőládán.

— Semmi! — felelte Bálint, miközben kikapcsolta a karabinerövet és kifűzte a mászóvasakat. — Átáztam, mint egy ürge, potyán.

— De hiszen az ablakot is kinyitották?

— Ki, de nem volt jó a szög, nem lehetett becélozni őket! Nem is indítottam el a magnót — dugta a másik orra alá a masinát —, láthatod. Vedd fel a ládát, elosonunk.

— Idefelé is én hoztam) — jegyezte meg Mu- cur, mert ő volt a másik.

A pakompartos vállat vont.

— Na és? Én vagyok a szakmunkás, te vagy a segítő. Amíg engem fent vert ez az átkozott eső, te itt lent üldögéltél. Kvittek vagyunk. Világos?

Akkor indulhatunk... Ja, még arra is megkérlek, hogy mentsél ki Palmernál a nyolcórás! találkozón. Kis privát ügyem van egy presszós- cicával, nem szeretném kihagyni. Jelentsd azonkívül, hogy a prof. váratlanul hazajött, tárgyalt Hondával, semmi érdekeset nem sikerült megtudnunk.

HONDA MEG KÍSÉRTÉSE

— Bűvös erő volt e viráháháhágban, a börtön mélyén szíhivemre záháhártam...

HAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA4AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA*AAAAAAAAAAAAAAAa!

Honda áriázott a Wesselényi utca 83-as számú ódon épület második emeletén, Kovalcsikné lakásának fürdőszobájában, a kádban, albérlői minőségében. Bár minden hang hamis volt, az előadást mély, szenvedélyes átélés és túlcsorduló életöröm jellemezte. Indokolta^, ugyanis:

1. Kocsis Andrea a Biológiai Kutatóintézet folyóirattárában megtalálta a Scienza múlt év februári számát, benne Manfredo Rottinak a cikkét és a könyvtáros minden tiltakozása ellenére magával vitte az egész összefűzött évfolyamot. Erőszakos nő, az biztos.

2. Ambrózy professzor úr, miután figyelmesen átböngészte a szóban forgó tanulmányt, határozottan leszögezte, hogy analog árámütéses sérülésekről van szó. Tekintettel arra, hogy az olasz kolléga az általa kimunkált és a tanulmányban részletesen kifejtett fizikoterápiás gyógymóddal hét esetből hat Alkalommal egyértelmű sikert ért el, az időszakos elhülyülést teljesen megszüntette, igencsak megalapozott a remény — jelentette ki Ambrózy —, hogy egy hónapon belül a magyar technikust ő is rendbe hozza.

3. Ambrózy egyidejűleg sajnálattal jegyezte meg, hogy az alkohol hatására jelentkező zsenialitás likvidálását illetően egyelőre nem mondhat semmi biztatót. Ilyesmire a Scienzában nincs utalás. Erre a paciensjelölt ünnepélyes nyilatkozatot tett, miszerint ő erre nem is tart igényt, ez önmagában nem elviselhetetlen állapot. Sőt, megváltozott hivatali beosztásában, mint a minisztérium kettes osztályának vezetője, esetleg olykor még hasznát is veheti, hk két-három féldecivel egy-egy népgazdasági jelentőségű kérdés eldöntésénél zsenivé pumpálja magát.

4. Andrea az eltelt huszonnégy óra tündérmesébe illő eredményeit összegezve ekkor azt a

javaslatot terjesztette elő, hogy mindezt egy nagy dáridóval ünnepeljék meg, hármasban. Még ma, frissiben. Részint közös vacsora keretében, a Béke-szálló kupolacsarnokában, majd a Buda- pest-mulatóban. Az ajánlat általános helyesléssel találkozott, Andi vállalta, hogy elintézi az állatokkal kapcsolatos teendőket, Etelka nénit átkíséri a szomszédba, telefonon asztalt foglal mindkét helyre, találkozás kilenckor, a szálloda halijában.

És még volt egy ötödik pont is, Honda kuncogott a kádban, amikor erre gondolt. A lopásra. Arra a cé-értékű szimpatronra, amelyet a laboratóriumi asztalról egy óvatlan pillanatban felcsípett és pénztárcájába csúsztatott. Lopás volt ez, akárhogyan nézzük, de a szándék — nemes. Azért tulajdonította el ezt az egy szem patront, hogy holnap Kovalcsiknénál is kipróbálja a csodaszer hatását, hadd gyarapodjék újabb pozitív reakcióval az asszisztensnő kísérleti naplója. Más módon nem is tudná kifejezni mélységes háláját ennek a két nagyszerű embernek, Andinak és a professzorának. Nem, nem a lakbérhátraléktól akar megszabadulni, hülyeség, az osztályvezetői fizetés mellett ez nem lesz gond. Igaz viszont, hogy a hálanyilvánítás mellett azért más cél is vezette a kezét, amikor elcsente azt a pirulát. Azóta, hogy délben a Bonbon-presszóban felmerült az ötlet, sehogyan sem tudott megszabadulni tőle, végig ott motoszkált a fejében. Majd tíz éve ismerte Koval- csiknét, naponta legalább kétszer találkoztak, de egy jó szót, egy kedves pillantást ennél az asz- szonynál még nem tapasztalt. Milyen lehet, amikor nem keserű, nem goromba, nem ellenséges? Elképzelhető ez egyáltalán?

— Hé! — verte meg egy kemény ököl a fürdőszoba ajtaját. — Hé!

(Folytatjuk.)