Tolna Megyei Népújság, 1970. február (20. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-25 / 47. szám

1. Vlagyimir IIjics Lenin meghalt. Még ellenségeinek táborában is becsületesen elismerik néhányan, hogy Lenin személyében a világ azt az embert veszítette el, „aki valamennyi nagy kortársa közül a legragyogóbban képviselte a zsenialitást.” . A Prager Tageblatt című német nyelvű búr- zsoá lap Leninről szóló cikke, amely tele van legyűgöző alakja iránti tisztelő csodálattal, e szavakkal végződik: „Lenin még halálában is nagynak, elérhetet­lennek és. félelmetesnek látszik.” A cikk hangneméből világosan kitűnik, hogy nem fiziológiai elégedettség váltotta ki, amelyet cinikusan az az aforizma fejez ki, hogy „az ellenség hullája mindig jó szagú”, nem az az öröm, amelyet akkor éreznek az emberek, amikor egy nyugtalan nagy ember távozik el közülük — nem, ebből a cikkből az csendül lei harsogva, hogy az lember büszke az emberre Az orosz emigráns sajtónak sem ereje, sem érzéke nem volt ahhoz, hogy Lenin halálát olyan tisztelettel fogadja, mint amilyet a búr- zsoá lapok tanúsítottak, midőn Lenint az élet- akarat és a rettenthetetlen ész egyik legnagyobb képviselőjének minősítették. Arcképét nehéz megfesteni. Lenin kifelé csu­pa szó, mint ahogy a hal is csupa pikkely. Egyszerű és őszinte volt, mint mindaz, amit mondott. Hősiességéből csaknem teljesen hiányzik a külső csillogás, hősiessége az Oroszországban eléggé gyakori, szerény, aszkétikus áldozatkész­ség, a becsületes orosz értelmiségi forradalmár áldozatkészsége, aki rendületlen meggyőződéssel hiszi, hogy a földön lehetséges a szociális igaz­ságosság: annak az embernek a hősiessége, aki az emberek boldogságáért fáradozik, s ezért lemond a világ minden öröméről. Amit nem sokkal a halála után írtam róla, azt levert lelkiállapotban, sietve és rosszul fo­galmaztam .Egyet-mást nem írhattam meg „tapintatból”, ami remélem, teljesen érthető. Éles elméjű és bölcs ember volt, márpedig „sok bölcsesség sok bút okoz.” Messzire előre látott, s a tizenkilences-huszon- egyes évek szereplőiről gondolkodva és beszél getve, gyakran és csalhatatlanul megjósolta, milyenek lesznek ezek az emberek néhány év múlva. Nem mindig akartunk hinni a jóslata­inak, ezek gyakran bántóak voltak, ám sajnos, jó néhány személy igazolta szkeptikus jellem­zéseit. Vele kapcsolatos emlékeimet nemcsak rosszul írtam meg, hanem következetlenül is, bosszantóan hiányosan. A londoni kongresszus­sal kellett kezdenem, azokkal a napokkal, ami­kor Lenin alakja némelyek kétségeinek és hi­tetlenségének, mások nyílt ellenségeskedésé­nek, sőt gyűlöletének éles fényében jelent meg előttem. Még most is szinte látom a londoni külváros nevetségesen nyomorúságos fatemplomának csu­pasz falait, a szegény iskolák tantermére em­lékeztető, keskeny kis terem csúcsíves ablakait. Az épület csak kívülről hasonlított templom­hoz, belsejéből teljesen hiányoztak a kegytár­gyak, sőt még az alacsony szószék sem elől volt, a terem belsejében, hanem a bejáratnál, a két ajtó között. Akkor találkoztam először Leninnel, (Gorkij később helyesbítette ezt az adatot: Lenint leg­először Pétervárott, 1905 november 27-én, az OSZDMP Központi Bizottságának ülésén látta), s addig nem is olvastam tőle annyit, amennyit kellett volna. De amit sikerült elolvasnom, különösen pedig személyes barátainak lelkes elbeszélései nagy erővel vonzottak. Amikor megismerkedtünk, keményen kezet szorított ve­lem, átható tekintetével szinte végigtapogatott, és a régi ismerős hangján, tréfálkozva szólalt meg: — Jó, hogy eljött! Hiszen szereti a vereke­dést, nem? Itt nagy verekedés lesz. Nem ilyennek képzeltem Lenint. Valamit hiányoltam. Raccsolt, a hóna alá tette a kezét, úgy állt. És egyáltalán, valahogy túl egyszerű volt, semmi „vezérit” nem éreztem benne. Én irodalmár vagyok. Hivatásom kötelez, hogy megfigyeljem az apróságokat, ez a kötelesség szokásommá vált, néha már untat is. Plehanov, amikor „eléje vezettek”, mellén keresztbe font karral állt, és szigorúan, kissé unottan nézett rám, ahogyan a munkájába bele­fáradt tanító néz egy újabb tanítványra. Egy igen elcsépelt frázist mondott: — Tehetségének hódolója vagyok. Szavaiból ezen kívül semmi sem maradt meg emlékezetemben. S az egész kongresszus alatt sem őbenne, sem énbennem nem ébredt fed a vágy, hogy „bizalmasan” elbeszélgessünk. Ám ez a raccsoló, kopasz, zömök, szívós em­ber, egyik kezével szókratészi homlokát dör­zsölve, másikkal a kezemet rázva, csodálatosan élénk szemét nyájasan csillogtatva, nyomban Xfc'SifSyS c’mu EonyVent tiíBáífS férelíie 5 SSsBÉ? kiderült, hogy Ladizsnyikovtól kapta meg a kéziratot. Elmondtam, hogy sietve írtam ezt a könyvet, de még meg sem magyarázhattam, miért siettem, amikor Lenin, bólintva, maga magyarázta meg: nagyon jó, hogy siettem, ez hasznos könyv, sok munkás ösztönösen, nem tudatosan vett részt a forradalmi mozgalomban, ezeknek most hasznára válik, ha elolvassák a regényt. „Nagyon időszerű könyv”. Ez volt az egyet­len, de számomra nagyon értékes bolt. Azután gyakorlatiasan érdeklődött, lefordítják-e Az anyá-t idegen nyelvekre, s mennyit rontott^ a könyvön az orosz meg az amerikai cenzúra, amikor pedig értesült róla, hogy szerzőjét bí­róság elé szándékoznak állítani, először össze­ráncolta a homlokát, majd fejét hátravetve, szemét lehunyva, különös nevetésben tört ki: nevetése munkásokat csalt oda, azt hiszem, az uráli Foma és még vagy három ember lépett hozzánk. Nagyon ünnepélyes hangulatban voltam* al háromszáz legjobb pártmunkás közé kerültem: megtudtam, hogy másfél százezer szervezett munkás küldte őket a kongresszusra: ott láttam magam előtt a párt valamennyi vezető politi­kusát, régi forradalmárokat, Plehanovot, Ak- szelrodot, Dentschot. Ünnepi hangulatom tehát teljesen természetes volt, s az olvasó bizonyára megérti, ha azt mondom, hogy a hazámtól tá­volt töltött két esztendő alatt szokásos jó kedvem nagyon megcsappant Ez már Berlinben kezdődött, ahol találkoztam a szociáldemokrácia minden nagyobb vezérével. August Bebelnól ebédeltem, a nagyon kövér Singer mellett és más, ugyancsak igen jelentős emberek között. Tágas, kényelmes lakásban ebédeltünk, ä kanárikalitkákat ízlésesen hímzett terítöcskék- kel takarták le, s a karosszékek támláihoz is hímzett terítőcskéket tűztek, hogy a vendégek tarkója ne piszkítsa be a huzatot. Körös-körül minden nagyon szolid és bizonságos volt, vala­mennyien ünnepélyesen ettek, és ünnepélyesen mondogatták egymásnak: — Mahlzeit. (Egészségére). Ezt a szót nem ismertem, de tudtam, hogy ä francia mai jelentése rossz, a német Zett-é pe­dig idő, tehát: rossz idő. Singer két ízben is így nevezte Kautskyl* „az én romantikusom.” A sasorrú Bebelt meg­lehetősen önteltnek találtam. Rajnai bort ittak meg sört: a bor savanyú és langyos, a sör vi­szont jó volt; az orosz forradalomról meg a szociáldemokrata pártról szintén savanyúan és lenézően beszéltek, a magukéról, a német párt­ról viszont csupa szépet mondtak: általában körös-körül mindenből önelégültség áradt, úgy éreztem, még a székek is elégedettek, mert a vezérek tiszteletre méltó lágy testrésze neheze­dik rájuk. A német párttal volt egy „kényes” ügyem* egyik tekintélyes tagjának, a később ugyancsak híressé vált Parvusnak a Znanyije kiadó meg­hatalmazást adott az Éjjeli menedékhely szín­házi tantiéme-jének átvételére. Ezt a megha­talmazást 1902-ben, Szevasztopolban, a pálya­udvaron kapta Parvus, aki illegálisan érkezett oda Az általa megkapott összeg felosztási ará­nya ez volt: az egész összeg húsz százalékát ő kapja, a maradék egynegyed részét nekem, há­romnegyed részét pedig a szociáldemokrata pártkasszának kell átadnia Parvus természe­tesen ismerte a feltételeket, sőt lelkesedett ér­tük. (Folytatjuk) Kürti András: ABUBHIVILU) fi ütr>4%\ 25. Ámbrózy ingerülten legyintett, nehezen vi­selte el, ha nem értettek vele százszázalékosan egyet. — Lári-fári, akkor mindenkinek az orrára biggyesztünk egy pápaszemet és a játék megy tovább. Olyan ez, mint a rakéta, az ellen­rakéta, az ellenrakétát elfogó rakéta... Ennél milliószor fontosabb azonban, hogy a gyógyá­szatban valóban lehetnek perspektívái... De ezen most ne meditáljunk, térjünk a tárgyra Közelebbit szeretne hallani a szimpatronról, rendben van. Tessék, foglaljon helyet. Mit tud a nu kleinsavról ? — A nukleinsavról? Azt hiszem, hogy sem­mit. Esetleg, ha benyakalnék... A professzor megrázta a fejét. — Kötve hiszem. Andi említette ugyan, hogy maga lexikonokat memorizál, de most ez a kunszt sem segítene. Tíz évvel ezelőtt, ami­kor az Uj Magyar Lexikon készült például, rendkívül gyér ismeretekkel rendelkezett az egész tudományos világ az élő szervezetnek ezekről a nagy molekulájú, bonyolult szerkeze­tű vegyületeiről. A nukleinsavakról mindössze annyit tudtunk, hogy a benne előforduló cu­kor minősége szerint ribonukleinsavat és dez- oxiribonukleinsavat különböztethetünk meg, az elsőnek, az RNS-nek, a szervezet fehérje szintézisében, az utóbbinak, a DNS-nek, az örökletes tulajdonságok átadásában van rend­kívüli szerepe. Nagyjából ez volt minden. Az utóbbi esztendők azonban egy sor új felfede­zést hoztak a nukleinsavak összetételének, szer­kezetének, biológiai szerepének mélyebb meg­ismerésében. Honda úr, hallott már az ehető emlékezetről ? Honda összeráncolta a homlokát. — Ehető emlékezet?... Várjunk csak, erről vagy a Magyarországban, vagy az Ország- Világban olvastam egy cikket, nagyon érdekes volt. Valahol kiszaglászták, hogy a tudás nem az agysejtekben van, illetve nemcsak ott. A lényeg, hogy valami folyadék lötyög bennünk, meg más élőlényekben, az segít az emléke­zésben... ügy van, a kísérlet is eszembe jutott, nem lehetett valami gusztusos. Egy bizonyos kukac olyan ravasz, hogy ha -kettévágj ák, mind­két rész kiegészül, a farkához kinő a feje, a fejéhez a farka és vígan él tovább mind a ket­tő. És a farokrészből kipótolódott kukac is emlékezik arra, hogy csengőjelzés után jól te­szi, ha szedi a sátorfáját és átmászik a tepsi jobb oldalára, mert a bal oldali részt mind­járt kezdik melegíteni. Tudniillik a kettéválás előtt ezt csinálták párszor a laboratóriumban a kísérletezők. És hogy miért ehető az emlé­kezet? Néhány ilyen kis szerencsétlent, ame­lyik már megtanulta a leckét a csengővel meg a melegítéssel, egészen apróra trancsíroztak fel és a megboldogultakat megetették olyanokkal, amelyeknek gőzük sem volt az egész trükk- ről. És mégis, ahogy megszólalt a csengő, us- gyi, iszkoltak át a tepsi másik oldalára. Mert megették elődeik tapasztalatát!... Az igazat megvallva, nem nagyon hittem el az egészet, mert például arról még sohasem olvastam vagy hallottam, hogy mondjuk azok az afri­kai kannibálok, akik megették a hozzájuk el­merészkedett jámbor hittérítőket, rögtön buz­gó katolikusokká váltak volna. Ambrózy professzor nevetni kezdett, aztán hahotázni, de úgy, hogy a szaggatott basszusra a lombikok az asztalon megcsendül­tek, a kémcsövek hozzákoccantak tartóikhoz. — Ez jó volt — szólalt meg végül, könnyeit törölgetve. — ön egy eredeti koponya! Ezt a dolgot a misszionáriusokkal, ezt elmondjuk An- dinak is, ha megjön. Ami viszont a dolog lé­nyegét illeti, azt jól mondta el. A mi esetünkben azonban egy kicsit másról, egy kicsit többről van szó. A vizsgálataim során ugyanis egyre bebizonyosodott —- most nagyon leegyszerűsítve ismertetem ezt a felettébb bonyolult folyama­tot —, hogy a DNS a sejtmagokban külön cso­portosítja azokat az élményeket, ismereteket, érzelmi benyomásokat, amelyek kellemes köz­érzetet váltottak ki, örömet, boldogságot okoz­tak a szóban forgó egész élő szervezetnek, vagy elődeinek. Aztán az is kiderült, hogy ezt a fel­gyülemlett raktári készletet bizonyos katalizáto­rok révén, meghatározott módon, kisebb-nagyobb mértékben mozgósítani is lehet és ez azzal a sa­játos következménnyel jár, aminőt Honda úr is tapasztalt ma délelőtt pár alkalommal. Namár- most, ami a szimpatron pontos vegyi összetéte­lét illeti..., egy pillanat türelmet, brr! már egé­szen hideg lett itt. Felállt, az ablakhoz lépett, becsukta, vissza­ült az asztal mellé... .. .A Málinkó utca átellenes oldalán, elhanya­golt, bokros telek mellett álló telefon pózna te­tején halkan szitkozódott a fogai között a sze­relőruhás, oldalszakállas fiatalember. Az ördög vinné el, még egy perc huzatot kibírhattak vol­na. .. Fürge ujjakkal összenyomta a puskamikro­fon teleszkópját, leemelte az apró készülék mű­anyag fedelét, ügyesen kifűzte a magnószalagot, újat tett a helyére, aztán levette a fejéről a fül­hallgatót. A mászóvasak segítségével lekászáló­dott a földre. (Folytatjuk.) >AAaaaaaaaaa.aaaaaAAAAAAAaaaaaaaaaaaAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa»

Next

/
Thumbnails
Contents