Tolna Megyei Népújság, 1970. február (20. évfolyam, 27-50. szám)
1970-02-14 / 38. szám
Tegnap Hornok Istvánnal, a Paksi Téglagyár egyik munkásával beszélgettünk. Az Emberek, ivek, életek sorozatban ma, Palla Józsefet a Paksi Téglagyár vezetejet szólaltatjuk meg. — Mióta hord nyakkendőt Palla elvtárs? — Kérem, furcsa kérdés. 1952-ben kerültem Budapestre, egy nyolchónapos műszaki káderképző tanfolyamra. Budán laktunk, ott volt az iskolánk. Azóta van otthon a szekrényben néhány nyakkendő. Ellentétben tehát a kabarétré- fák híresztelésével, a káderok is hordtak nyakkendőt, legfeljebb nem mindig tudták azt megkötni, dehát ezen is lehetett segíteni. Egyszer valaki megkötötte és utána úgy maradt évekig. — Gyárvezető elvtárs, mi volt a foglalkozása a tanfolyam előtt? — Itt, ebben a paksi üzemben munkavezetőként dolgoztam. Elmondhatom azonban, hogy az életem kész regény. Nyomban hozzáteszem, hogy a felszabadulás óta minden ember élete kész regény. — Ezekből a megíratlan regényekből szeretnénk ízelítőt adni olvasóinknak. — Tessék, kérdezzen. — Kezdjük talán a legelején. — Jó. Tizenkét éves koromban a hat elemi elvégzése után édesapám beszegődőtt érv Teich- mann nevezetű emberhez cselédnek. Pakson volt ez, a Hidegvölgy utca végében. Magával vitt természetesen engem is. Néhány hónapig a teheneket őriztem, majd parádéskocsisa lettem a bérlő fiatal és nagyon szép feleségének. Ez az asszony állítólag színésznő volt. Talán sajátságos tény, hogy miközben a szép asszonyt fuvaroztam, nem őt, hanem a lovakat szerettem meg. Két évig dolgoztam ezen a-helyen. Utána beszegődtem a Kramer fakereskedőhöz, ahol szintén kocsis voltam. Ez négy évig tartott. 1940- ben bevonultam tényleges katonai szolgálatra. Jöttek a háborús évek, ami azzal járt, hogy hol katona, hol a Kramer-cég. Azután hadifogságba kerültem, két évig voltam hadifogoly. — Mikor került a Paksi Téglagyárba? — 1948. január 8-án. A fogságból hazatérve, a Gosztonyi-féle fatelepen; helyezkedtem el. Ott valószínűleg megkedvelhettek, mert amikor Gosztonyi bérbe vette ezt a téglagyárat, akkor ide helyezett át a fatelepről előmunkásnak. Január 8-án idekerüíésem napján kezdtük meg a gyár újjáépítését. Jöttek a kőművesek és munkához láttunk. Én szívesen dolgoztam, mert már tudtam, hogy ez az üzem is a miénk lesz. Amikor ugyanis elbocsájtott hadifogolyként Budapestről hajóval hazafelé tartottam, összeismerkedtem a járási" pártbizottság akkori titkárával és az ő jóvoltából nagyjából világos volt előttem, hogy milyenek lesznek a további fejlemények. Egyébként a gyárat rendbehozván, 1948-ban már hárommillió téglát gyártottunk. Lehet, hogy ez kétmillió 900 ezer volt, vagy hárommillió 200 ezer, de ma már. a hárommilliót emlegetjük. Jött az államosítás és a művezetői teendők ellátásával bíztak meg. — Ezerkilencszázötvenkettőben pedig következett a káderképző iskola. — Gyuricza Imre, az akkori személyzeti vezető küldött el, aki most Békéscsabán dolgozik. A tanfolyamot viszonylag jó eredménnyel fejeztem be és azonnal kineveztek műszaki osztály- vezetőnek. Akkor a vállalatunk központja Szek- szárdon volt. Igen kérem, hat elemivel, műszaki osztályvezető lett belőlem, de hat elemivel Várni Gyulából viszont főmérnök lett. Ilyesmi abban az időben előfordult. Vinni kellett a dolgokat és restellkedés nélkül mondom, mi csináltuk becsülettel. Eközben természetesen egyre jobban foglalkoztatott a továbbképzés gondolata. Éreztem, tudtam, tanulnom kell. különben nem fogok helytállni. Először az általános iskola hetedik és nyolcadik osztályát végeztem el, 1958- ban beiratkoztam a Szekszárdi Közgazdasági Technikumba. Dehát ez nem az én profilom. Emberek, évek, életek A gyárvezető Munkaadóm javaslatára a közgazdasági technikumból átiratkoztam a Budapesti Anyagipari Technikumba. Utólag visszagondolva, örölük, hogy megfogadtam az elvtársaim tanácsát, Tanulmányaim során nyolcvannégyszer utaztam Budapestre, 47 éves koromban közepes eredménnyel végeztem, viszont 1964 óta építőanyagipari technikus vagyok. — Család? — Van egy 21 éves fiam, vasesztergályos a Bőlcskei Gépállomáson, jelenleg a Icatonaidejét tölti. — Hány embert foglalkoztat a Paksi Téglagyár? — Ez változó. A munkáslétszám 80—90 között mozog. ■ — Palla elvtárs, milyen érzés íróasztallal rendelkezni és ennyi embernek parancsolni? — Ne feledje, én kommunista vezető vagyok. — Tudom. Mégis milyen érzés ennyi embernek parancsolni? — Nem szoktam parancsolgatni. Az emberekkel megbeszélem a tennivalókat, s mindenki végzi a maga dolgát és mindenki tudja a maga dolgát. — Nincs kivétel? — Van. Legtöbb a bajom az iszákos emberekkel. — Mit érez, amikor valakinek felmond? — Még nem mondtam fel senkinek. — Nem? Hogyan lehet? — Ez nagyon bonyolult dolog. Ehhez ismernie kellene a téglagyárak munkaerőgondjait. Ha felmondtam volna néhány embernek, akkor ez nyilvánvalóan a munkafegyelem gyorsabb javulásához vezetett volna, viszont a munkaerőhelyzet tovább romlott volna. Röviden szólva: éppen azokon a munkahelyeken voltak mindig a fegyelmezetlenkedők, ahová nem tolakodtak az emberek. Újabban azonban nincs okom panaszra. A munkafegyelem sokkal jobb, mint néhány évvel ezelőtt, ennek természetesen elsősorban az a magyarázata, hogy rendeztek — hozzáteszem megnyugtató módon — az igen-igen mostoha körülmények között dolgozó emberek bérét. — Palla elvtárs, olykor a dolgozók azt mondják, hogy urak mindig voltak, urak most is vannak, önnek, a gyárvezetőnek mi erről a véleménye? — Urak? A régi értelmezés szerint nincsenek. Magatartásban, életmódban előfordulnak. Ezt azonban... — Kérem, ne mondja ki. Valamennyien tudjuk, hogy ezt az életmódot, ezt a magatartást mélységesen megvetjük és elítéljük. — Igen, ezt akartam mondani én is, — ön saját magát jó vezetőnek tartja? — Ha igennel, vagy nemmel kellene válaszolnom, akkor így felelnék: Nem tartom lehetetlennek, hogy helyemben más itt, ezen a poszton jobb vezető lenne. Dehát képes az ember önmagát megítélni? Nem és erre én sem vállal- kozhatom. — Olvasott ember? — A szakmai irodalmat ismerem, mást nem olvasok. — Szépirodalmat nem? — Nem. Nincs rá időm. Érdekes, a fiam viszont rengeteget olvas. — Palla elvtárs, mennyi a fizetése? — A havi fizetésem 2750 forint. Ehhez rendszerint hozzájön még egy-kétszáz forint. SZEKULITY PÉTER A tűz emberei 43 évi szolgálat — Visszavonul a megye legöregebb tűzoltója 1927-ben az alsónyéki főjegyző megszólította a faluba akkoriban letelepült kovácsmestert: — Mester úr, szeretnénk ha átvenné a tűzoltószertáros- Ságot! A mester úr, Vancsura Jenő, akit az egész falu mind közönségesen csak Jenő bácsinak szólít, átvette és nála vannak a szertár kulcsai azóta is. — Nem ugyanannak a szertárnak a kulcsai, persze — meséli. Hiszen az akkorit szertárnak nevezni is túlzás volt. Egy fészerben állt a lajtos kocsi, az egyetlen kézifecskendő, három tömlő és néhány lapát, vödör és vasvilla. Ma a szertár szép kőépület a kovácsmester lakásának tő- szomszédságában. Benne ügyeletes-szoba, klubszoba, a nagy kapu mögött pedig két kocsifecskendő, egy 400-as kismotorfecskendő, egy tíz hektoliteres vaslajt. — Ez azonban nem minden. A termelőszövetkezetben van még egy kocsifecskendőnk és egy hathektói lajtunk, kinn Pörbölyön ugyancsak. Sokat fejlődött a tűzoltóság azóta. Negyvenhárom esztendeje alig volt egy tucat tagja az alsónyéki tűzoltóságnak. Most harmincán vannak, egyenruháik, felszerelésük a legkényesebb szolgálatvezetőt is kielégítő rendben pihennek a szertár szekrényében. — Melyek voltak az emlékezetesebb tűzesetek, amelyek oltásában Jenő bácsi részt evett? Valamennyiben részt vett. Rendre sorolja: — 1935-ben Korsóséknál gyulladt ki a pajta, esztendőre rá Császáréinál. Mindkét helyen eldobott cigaretta okozta a tüzet, szóval szabálytalanság. Harminchétben Pap-tanyán égett egy lakóház. Negyvenhatban valaki engedélyt adott arra, hogy ne. szérűn, hanem benn a faluban legyen a csépiéi. Nagy könnyelműség volt, hisz itt szűkek az utcák, kicsinyek a porták. Csütörtökön adták ki az engedélyt, szombaton már égett a szalma. A házakat megmentettük. Negyvenhétben villám csapott a Cikó-majornál egy nádfedeles istállóba. Innen a jószágot és a gépeket sikerült kimentenünk. Tavalyelőtt — ez volt az utolsó — kombájncsépléskor gyulladt ki az üzemanyagos kocsi. Hat hordó gázolaj, egy hordó kenőolaj és zsír. Mire a szék- . szárdiak ideértek, már eloltottuk a tüzet Mindez elmondva egyszerűnek tűnik. A valóságban kemény, sokszor hősies munka volt, amiért joggal jár ki minden elismerés. — Az elismerést megkaptam, — mondja tömören. Kisebb unszolás árán előkerülnek az elismerés kézzel fogható jelei. 1956. és 1965. között Vancsura Jenő öt kitüntetést kapott. A Tűzrendészen érem 1. fokozatát, az önkéntes Tűzoltói Szolgálati Erem húszéves fokozatát, a Tanácsköztársaság Érdemérmet, az Árvízvédelmi Érmet és a „Haza Szolgálatáért” Érdemérem ezüst fokozatát. Eljutott az önkéntes tűzoltóságnál elérhető legmagasabb rangba, százados. — Vöröskatona volt? — Az. A cseh és a román fronton harcoltam. — Az árvíz, hogy kerül a tűzoltáshoz? — Úgy, hogy Alsónyéken tulajdonképpen több bajunk volt a vízzel, mint a tűzzel. A Lajvér-patak minden esztendőben makrancoskodik. A „makrancoslcodás’’ fokáról a Magyar Tűzoltó című lap egyik régi száma sejtet valamit. Ebből kiderül, hogy 1940 márciusában négynapi megfeszített munka árán Vancsura Jenő és tűzoltói mentették meg a falut és a vasúti hidat. Jenő bácsi február végén kéri majd a felmentését a tűzoltóparancsnoki tisztség alól. — Hetvennégy éves vagyok. Kopik ez az öreg szerkezet, — nyújtja előre hatalmas, kalapácsemelésben edzett kezét. — Meg az asztma is kínoz. Nem megy tovább. A Vancsura családban azért marad még tűzoltó. El jegy esték magukat a tűzzel, nemcsak az oltás, hanem mesterségük révén is. — Én kovács vagyok, egész életemben tűzzel dolgoztam. A fiam kovácssegéd, ő is. A vöm mozdonyvezető, tehát szintév. Az unokám hegesztő, így ugyancsak. Valamennyien önkéntes tűzoltók vagyunk, a lányommal egyetemben. Az eljövendő utánpótlással kapcsolatban az idős tűzoltó- parancsnok bizalmatlan. — A fiatalok nem szívesen vállalják a heti kétórás kiképzést. Ök lépnek ki legsűrűbben a testületből. Ezt az öregek csak holtan tették meg, úgy temettük el valamennyit. Aztán a faluban sem legjobb a közszellem. Ha tűz van, a nyéki inkább becsukódik és csak akkor megy oltani, ha a feje felett ég a ház! Az alsónyéki Önkéntes tűzoltó testület tagjainak többsége ötven évnél idősebb, sokan hatvan-hatvanhat évesek Kell hogy az apák szép példája, nyomán az utódok, is felelősséget erezzenek, a közösségért, hiszen soha nem lehet előre megjósolni, hogy kinek a házára röppen fel egyszer a vöröskaka<• ORDAS IVÁN Szabad hétfő? Napjainkban egyre több üzemben, munkahelyen vezetik be a szabad szombatot. Ez a vasúton úgy csapódik le, hogy egyre szaporodik a ki- rakatlan vagonok száma, s ennek következményeként a vagonok ismételt megrakása sok időbe telik. Az a gyakorlat a dombóvári állomáson is, hogy1 péntek délutántól hétfő délelőttig a rakodón állnak a vagonok, ezekből senki nem hordja el az árut. Az a javaslatom, hogy a szabad szombatokat osszák meg: vagonok ki- és berakásával foglalkozó munkások egy részének szombaton, másik részének hétfőn adják ki a szabad szombatot. így a vagonok ki- és berakása is folyamatos lehet. Végeredményben elérjük e módszerrel, hogy a vállalatok kevesebb vagonállási díjat fizetnek, megszűnnek a vagonkirakás miatti túlórák, a vagonforduló meggyorsul, a vasút szállítási kapacitása a rakodási módszer révén is növekszik. Bódogh Mihály Dombóvár, MÁV állomás * Figyelemre méltónak tartjuk Bódogh Mihály levelét. A javaslat első olvasásra nem tűnik rossznak. Kíváncsian várjuk e témához olvasóink levelét. Szívesen közölnénk a vállalatok, a szak- szervezetek véleményét is a szabad hétföröt. (Szcrk.)
