Tolna Megyei Népújság, 1970. január (20. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-11 / 9. szám

Cseres Tibor

Diszkrét pisszentés

BEBESI KAROLY:

Legenda

Ezt is elszalasztottad:

Ezt a hazaérkezést.

Nem csoda, hogy nem ismersz föl, hiszen nem ismered masadat sem.

Vakon tapogatódzol. Kiáltozol az üres házban. Pedig itthon vagyok. Itt ülök szemközt veled, és utamról beszélek.

Mondom, hogy a szép szőlők, erdők mentén fiatal fiúkkal és lányokkal találkoztam, és szerettem őket Istenem!

Hogy is lehet ekkora csendben élni?

Szavaim szinte dübörögnek. Suttognom kell. Olyan egyedül vagy. Olyan üres a ház.

Mondod magadban: nincs semmi baj. mondom magamban: nincs semmi baj.

Semmi baj.

Semmi baj.

Október elseje. Éjfél után egy perc.

. Valaki félórával ezelőtt leszállt az állomáson melyik vonatról is? Hazament.

Felesége kedvesen fogadta.

Leült vele szemben, az asztal mellé, és órájára pillogatva hallgatta, ahogy az beszél beszél.

Reggel autóbuszra szálltak mind a ketten, és elfelejtették — nemcsak a tegnap estét, de magát az estét, amikor jóvátehettek volna mindent, amikor egyetlen estévé tehették volna szegény szegény életüket.

Hajnalban találták meg a testet. A helyszínelés délelőtt kilencre befejeződött. Boncolás csak holnap lesz. Vasárnap a boncolók nem dolgoznak.

Gyengén adagolta a gázt Berecz, inkább gondolkozni szeretett.

Már délre vagy tíz haragosát találták meg Dubának. Négyen osztoztak a neveken. Ta- podit ketten ismerték — Majd én — mondta Berecz.

Előbb azt hitte, ott lakik H. környékén. De a nyilvántartó másképpen mutatta. Azóta már Sz. alatt, a Tisza-parton. Á Pannóniának kétszer félóra különbség.

Berecz kímélte a gázt. úgy gondolta, inkább szemlélődik.

Még a betonút is száraz és poros volt, augusztusi, s éppen ezért legalább tíz kilométerrel elébb megérezte a folyót. Ezért is jól választott.

A villát a holt ág mellett találta meg. Nem gondolta, hogy ilyen elegáns házba jut. És az is látszott, saját ház. Elszomorodott Berecz. A munkát ez nem könnyíti, de nem is nehezíti meg. ■

Fürdőszobás ház, s az udvaron semmi ól, vagy ilyesmi, hanem külön épített garázs. Helyes. Talán még fűteni is lehet. Ennek most semmi jelentősége.

Kapu előtt támasztotta fel a Pannóniát — az úttesten, és csengetni kellett. Időbe telt, míg egy szőke nő jött. Ezeknek nincs cselédjük?

Elébb nem akart még a kapuhoz sem jönni, de amint meghallotta, mintha megijedt volna, visszament a kulcsért. Mikor nyitotta az ajtót, hosz- szú köntös volt már rajta, s a kaput nem zárta kulcsra.

A házat megkerülték.

— Férjem a fürdőszobában van éppen.

Fiatal, ruganyos nő, biztos még gyereke sincs. Gondolatban megtapogatta a csípejét.

A ház mögött a kertben, cementkockás placcon piros vászonernyő alatt fonott székek, egymás hegyén-hátán. Az asz- szony gyorsan elrendezté őket, hellyel kínálta Bereczet. Távolabb maga is leült, mintha hosszan akarna hallgatni valami beszámolót, de még azt se kérdezte meg, mi járatban.

Az időjárásról beszéltek mégis néhány szót. SZép barna lábát térdből előre nyújtotta a pongyola alól. Nem Berecznek mutatta, csak magának. '

Tapodi nem mindjárt jött, csak megmutatta előbb az ajtóban felsőtestét.

— Egy pillanat türelmet — úgy tett, mintha nem ismerné meg. Atlétatrikó volt rajta. De aztán gyorsan elkészült. Ingujjban, pupliningujjban jött elő.

— Az erdőgazdaságtól jött? —■ kérdezte közben az asszony.

— Dehogy. A rendőrségtől. Közben a férfi is kezdte

mondani az időjárást, s az asszony fürgén eltűnt,

— Állok rendelkezésére — tárta ki aztán a karját. Maga is leült.

Nyúlfark bajszát és vastag szemöldökét jól ismerte Bereczi Piszok. Mindig átnéztél rajtam.

— Fontos lehet, ha így, vasárnap. Igaz? őrmester úr.

Berecz még egyszer felállt, kissé ingerülten bemutatkozott. Tapodi mosolyán, melyet finoman elnyomott, láthatta, fölöslegesen.

— Saját ház? — tett most

egy másik fölösleges mozdulatot Berecz.

Tapodi egyszerre türelmetlenné vált, csak biccentett

— Rendelkezzék velem.

— Szép ez a vasrács. Kovácsmunka?

A lakásból az asszony pisz- szentett valamiért. A férfi odafigyelt.

— Természetes — mondta, s az újabb pisszegésre bosszúsan, — ne pisszegj! Mondd meg, ha akarsz valamit.

Az asszony az ajtóban.

— Cigarettát hozzak?

— Nem dohányzom.

— Miről lenne szó, főhadnagy elvtárs.

— Haragban van ön Duba

Gergellyel ?

— Nem ismerem.

— Nem ismeri, vagy nem

emlékszik rá.

— Nem rémlik.

Az asszony teljes utcai öltözetben kijött, bent nem tud hallgatózni.

— Nem zavarok? — leült.

— Duba, Duba. Honnan is? Talán a lovak?

— Lehet.

— Igen, igen. Megharagudott, mert lovat vettem tőle és utóbb rájött, hogy az állat belső értéke nagyobb a kialkudott árnál és elcserélte a jár- latlevelet.

Berecz ezt nem értette, de hallgatott.

Az asszony nagyon diszkréten pisszentett.

— De pörre nem ment a dolog — mélázott Tapodi —, legtöbben megharagszanak, akikkel, akiktől... szóval sokan neheztelnek, hogy a lovakhoz értek, s hogy ebből profitálni is tudok. Ne értsen félre. Valami morális előítélettel viseltetünk még a lovak iránt, no persze nem magamra értem, hanem társadalmunkra, amely a lóhúst megveti. Mert a ló szent állat. Igaz. Ha akarja, elmagyarázom a szisztémámat. Nemcsak azért, mert most már utána vagyunk a lókonjunktúrának, hanem, aki nem tanulta meg gyakorlatból, az a rendszerrel, a lóismével mit sem tud kezdeni.

— Haragban voltak?

— Én? Miért lettünk volna haragban. Nem barátkoztunk mi.

— Az ember csak barátaival tarthat haragot — magyarázta az asszony, s egy ásítást nyomott el. Délután?

— Bocsásson meg, de miért érdekli ez önt, főhadnagy elvtárs.

— Az éjjel meggyilkolták Dubát.

A házastársak elhallgattak, összenéztek, aztán ki a kertbe.

— Milyen gyártmányú a kocsijuk?

— Simca.

— Majd szeretném megnézni.

— Mi köze ennek hozzám, hozzánk?

— A holttest mellett, a horriokos dűlőúton gépkocsi nyomait találtuk, a nyomoknak határozott közük volt az esethez.

Tapodi arcán fehéren futott végig a riadalom.

— Mikor történt?

— Éjfél körül. Hajnali négykor fedezték fel.

A házastársak megint összenéztek, melyikük szóljon.

— Kérem, — kezdte az asz- szony —, mi hajnalban feküdtünk le. Egész éjjel vendégeink voltak. Egész éjjel fenn voltunk. Talán éppen négykor mentek el.

— Elhiszem — mondta közömbösen Berecz. — Hányán voltak?

— Egy tíztagú társaság. Nagyon elhajoltunk. Tíz tanúnk van, hogy én egész éjjel...

— Tehát tizenketten voltak.

— Nem kérem, tizen.

— Ez esetben csak nyolc tanúja van.

— Ja úgy, persze. Dehát nyolc is elég.

— Éppen ön állítja, hogy nagyon elhajoltak és olyan állapotban. ..

A házastársak teljesen meg- némultak.

— El tudná ön mondani, ki mit csinált az éjjel és mit mondott?

— Nem.

— És azt sem, hogy mikor, ki tűnt el ötpercre, negyedórára. Esetleg...

— Nem.

— És az is érdekli, kivel?

— Engem csak az érdekel,

amit az ön férje mond.

— Nagyon kérem, ne önö|Zzön.

— Azért ülök itt, vasárnap. Dubának ugyanis semmi köze a lovakhoz.

— Szívem, nem főznél egy jó feketét?

Az asszony lustán felkelt, mozgásán nem látszott a félsz. Berecz azon töprengett, milyen állatra hasonlít? Milyen szép állatra?

— Kérem — hajolt feléje a házigazda —, egy félreértésről van szó. Én az állami gazdaságnál voltam akkor, odaát. Érkezett egy revizor Pestről. Ősz volt, talán tél eleje. Alighanem a bort ellenőrizte, vagy a mustot. Munka végeztével szabad esténk volt. Nem tudtunk semmi érdemleges szórakozást prezentálni neki. Im- mel-ámmal kortyolgattuk a bort, a kártya sem ízlett, a viccekből kifogytunk. Nő kéne, azt mondta a revizor. De már akkor nyomás volt benne is, bennünk is. Az éjjeliőrt, András bácsit elküldtük egy konyhalány után. Az üzemi étkezdén dolgozott, addig én nem is nagyon figyeltem fel rá, csak aztán... Akkor este, hogy hivattuk, szendvicseket készíteni, mert meg is éheztünk. És úgy terveztük, hogy megkínáljuk valami édes pálinkával. aztán lekapjuk a tiz körméről.

— És lekapták?

— De le ám, mind a húszról.

— Simán boldogultak vele?

Tapodit elkapta a férfikaland heve.

— Rúgott, harapott, de mi hárman voltunk, meg a konyak, meg a likőr.

Mielőtt Berecz még valamit kérdezhetett volna, elkészült a kávé. A férj szemöldökével magyarázta az asszony feje fölött, hogy őelőtte egy szót sem az előbbi témáról. És folytatta az elbeszélést ugyanolyan diszkrét, fojtott hangon:

— És ez kérem azért van, abból adódik, hogy én nagyon jól ismerem a régi nagymenő lovak családfáját, pedigréjét.

S ami főnix», az egyes tenyész- törzsek fajtajegyeit, billogait is. Vagyis bélyegeit. No mármost abban a nagy lovatlaní- tásban meg tudtam tenni, ami eddig képtelenség lett volna, ha gondoltam is rá én személy szerint Igen, gondoltam rá előbb is, de kétmillió udvarba nem nyithat be az ember. És most a virslitől mentettem meg őket. Annak a bi- 'zonyos morálnak még eleget is tehettem. A vásártéren felhajtott állományra csak rátekintek, felismerem, ha közte vannak. Kicsi a tévedési százalékom !... No persze, fejben kell vinni a miegymást, a szabályokat, hogy csak egy példát mondjak, többek között mit: a klasszikus négy testtáj legyen hosszú: nyak, mar, váll, comb.

Berecz az asszony testét nézte, Tapodi meg a cementlapoknak beszólt.

— Négy testtáj legyen rövid; fül, csüd, ágyék, farok- kocsány. Négy meg legyen széles: homlok, szügy, farcsont, szárkapocs. Na kérem — sóhajtott fel diadalmasan, s beleivott kávéjába. Eleinte úgy elkapott a láz, szerettem volna egész ménest megszervezni magamnak, vagy akár a gazdaságnak. A gazdaságnak? Hol ól maga, ember! Ez nem a mi profilunk! A gebéket mégis megvettem, kipofoztam, felhizlaltam, azaz feltápláltam és a Külker Vállalat útján... 1 Érti főhadnagy elvtárs? Utján. Külföldi tenyésztésbe!

— Ötszörös áron?

Az asszony is, az ember is tett egy sokalló fejmozdulatot. De el is hárították a további kérdezőik ödést. Berecz engedett.

— Nem Dubának hívták azt az embert, aki drótköte’ot feszített ki az ön motorkerékpárja útjába?

— Persze neked volt motorkerékpárod is — kacagott fel és hallgatott ei rnélvcn az asszony, — legánykorodban.

— Várjon csak — töprengett Tapodi, — lehet. De hiába pereltem, nem tudtam semmit megvenni rajta. Csóró alak volt. De hogv ne felejtsem. Itt vannak például a Kincsem utódai. Hallott a Kincsemről ? Nem? A csodakanca. A hatvanas években. Ötvennégy versenyben verhetetlen volt! Annak az ivadékait

— Ennek a Dubának talán életében nem volt lova.

— Mondtam is kérem, cső-1 ró alak volt.

— Mért csinálta azt a dolgot a drótkötéllel?

— Erre soha nem tudtam rájönni.

— Nem volt időm sajnos, csafe futólag néztem bele abba a régi aktába ä járásbíróságon. Valami menyasszonyféléje volt a fickónak.

— Fickó? — ámult az asz- szony.

— Hát Duba, természetesen. Valami Anna nevű lány az állami gazdaságból. Kérem, annyi emberrel van bajom naponta, már nem emlékszem. Lehetséges. Miért fontos ez önnek?

— Bocsásson meg. És bocsássanak meg, de a Simcát még megnézem.

Átsétáltak a garázshoz. Tapodi komótosan kinyitotta a zöld vasszárnyakat. Az asszony már nem követte Őket. Berecz csak a kerekekre nézett. Szabad szemmel megállapította, a méretek nem egyeznek.

Duba teste melett más kocsi járt.

És amint becsukták ismét a garázsajtót, Tapodi biztonsága egyszerre visszatért, búcsúzáskor nem nyújtott kezet. Berecz visszafordult. Emiatt.

— Hagy hívják azt a konyhalányt?

Ezt már az asszonynak is hallani kellett.

— Fogalmam sincs.

— Miféle komyhalányt? — úgy állt a napon, hogy a fény átsütött szoknyáján a combjai kopt, — hiszen nem volt szó semmiféle konyhalányról.

— Ez egv más5!: ügy, fám még a motorkerékpáros időkből

— Ja, persze, akkor nem izgatom mrgam — mosolygott az asszony, biccentett, s bement a házba.

— Tehát? — makacskodott Berecz. — Biztos, hogy nem emlékszik annak a konyha- lánynak a nevére?

— Várjon csak. Igen. megvan. Anna. Valami Anna.

Berecz már a motorral bajlódott, csak biccentett.

I

»