Tolna Megyei Népújság, 1970. január (20. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-07 / 5. szám
f Megosztás — összefogás Rivalizáljanak egészségesebb alapokon Tolna megye faunája és a vadkárok > Beszélgetés Somorjai Sándorral, a megyei tanács vb mezőgazdasági és élelmezésügyi osztályvezetőjével — A közvélemény keveset tud arról az ádáz „háborúskodásról”, amely a mezőgazda- sági üzemek és a vadásztársaságok, vadgazdaságok között folyik. Olykor némelyik tsz- elnök annyira elragadtatja magát, hogy a vadállomány teljes kiirtását követeli. A dolog másik oldala, hogy esetenként tüntető közömbösség nyilvánul meg a vadgazdaságok és a vadásztársaságok részéről is, holott az érvényben le x>ö jogszabály számukra is előírja a teendőket, a vadkárok megelőzése érdekében. — Háborúskodás? Ez a szó- használat talán túl erős, bár fedi a lényeget. A vadkárokkal kapcsolatos kérdésekben általában mindenki a maga igazát védi, hogy úgymondjam, körömszakadtáig. — Somorjai elvtárs, nemrég Budapesten találkoztam az egyik Tolna megyei tsz-elnök- kel. Felháborodva mondta, a tsz-t a vadgazdaság évről évre százezrekkel rövidíti meg, s ő ebbe nem nyugszik bele, el- - megy még a miniszterhez is. — Nézze, ezek nagyon „rázós” dolgok. A vadkár megállapított összegét a mezőgazdasági üzem rendszerint kevesli. — Sokan mondják, hogy a jelenleg érvényben levő jogszabályok a vadászoknak kedveznek. — Az 1/1962-es törvényerejű rendeletre hivatkozom, mint alaptételre. Ebben szerepel egy olyan előírás, hogy az egyes területeken akkora és olyan vadállomány tartható fenn, amely az ott folytatott mező- és erdőgazdálkodásban jelentős kárt nem okoz. —• Éppen erről van szó, Somorjai elvtárs. Talán azért kerekednek felül a szélsőséges, a higgadtnak, a tárgyilagosnak egyáltalán nem nevezhető vélemények, mert Tolnában a vadállomány évről évre egyre jelentősebb kárt okoz. — Sajnos, ez így van. S ennek következtében a viták, a nézeteltérések sokasodnak. 1955-ben még csak 408 ezer forint, 1968-ban már 4 millió 800 ezer forint volt a kifizetett vadkár összege. Vannak azonban olyan objektívnek tűnő megállapítások, amelyek szerint a tényleges kár nagyobb, mint amennyit a kártérítés összege mutat. Mi évente több ezer vadkártérítési határozatot hozunk. Az ügyek számszerű növekedése együtt jár a viták, a nézeteltérések növekedésével. — Közhely ugyan, de ebben az esetben mégis kimondom: a harag rossz tanácsadó. Nincs rá mód megteremteni azt az állapotot, hogy az érdekek kölcsönös tiszteletbentartása érvényesüljön? — Addig erről nem beszélhetünk, amíg Tolnában a terület vadeltartó képességét a szarvasok, a vaddisznók, az őzek száma meghaladja. — Dehát baj az, ha a szarvas, a vaddisznó több annál, mint amennyit a terület vadeltartó képessége elbír? Elvégre a megye vadállománya természeti kincs, s annak ■sak örülhetünk, hogy Tolna megye faunája színes, gazdag, változatos és messzeföldön ismert. — Ehhez én még hozzáteszem azt, amit a vadászok is hangoztatnak. Azt, hogy nép- gazdasági és exportérdekekböl is rendkívül fontos az ésszerű, az okszerű vadgazdálkodás. — Ebből következik, és semmi szín alatt nem lehet egyetérteni azokkal az emberekkel, akik a szarvasok, a vaddisznók kipusztításával kívánják megszüntetni a vadkárokat. — Az ilyen véleményekkel távolról sem lehet egyetérteni, bár itt megjegyezném, a termelőszövetkezetek nehéz helyzetben vannak. Például: a rendelkezések előírják, hogy a mezőgazdasági üzemnek, a gazdálkodónak is kötelessége a vadkárok megelőzése érdekében mindent megtenni. Sőt, van olyan kitétel is a rendelkezésben, hogy lehetőleg olyan növényt termeljen az üzem a veszélyeztetett területen, melyben a vadállomány kevés kárt okozhat. Dehát ez olykor sérti az üzem önállóságát, avagy éppen ellentétes az érdekeivel. Azt kérdezi, baj-e, ha több a szarvas és a vaddisznó, mint amennyi a terület vadeltartó képessége. Igen; tulajdonképpen ez a baj. Elsősorban ez az oka annak, hogy évről évre nő a kártétel. Ahhoz tehát, hogy a mezőgazdasági üzemek és a vadásztársaságok, vadgazdaságok kapcsolata újból normalizálódjék, ahhoz elsősorban az „egyensúly” megteremtésére volna szükség. Más szóval, a terület vadeltartó képességét szinkronba kell hozni a kártétel szempontjából „érdekes” vaddisznó- és szarvasállomány számával. Ez az egyik kézenfekvő megoldás, amellyel az érdekeltek maradéktalanul egyetértenek. Itt elsősorban a vadászokra, a vadgazdaságok vezetőire gondolok, — A szarvas-, a vaddisznóállományt tehát pusztítani kell? S attól nem kell tartani, hogy ritkítás címén irtást végeznek? — Ettől nem kell tartani. Az állomány ritkítása, ha szabad ezt a kifejezést használni, nem megy, és nem is mehet ész nélkül, tervszerűtlenül. Az előbb említett állományt kb. a felére kell csökkenteni, hogy szinkronba kerüljön a terület vadeltartó képességével. — A felére? — Igen. — Ennyire elszaporodtak volna? — Néhány évig rossz volt az állománybecslés, ennek következtében kevesebb szarvast és vaddisznót lőttek ki. Elszaporodtak. Olyan területeken is megjelent a szarvas és a vaddisznó, ahol régebben soha nem volt. Most az történik, hogy növelik a kilövési keretszámokat, és növelik a vadásztársaságok taglétszámát is. — Más módon nem mérsékelhető a vadkár? Kizárólag az állomány erőteljes ritkításával ? — Ne értsük egymást félre. Hangsúlyoznám, a ritkítás addig a pontig mehet csak, amíg nem jön létre az egyensúly az állomány száma és a terület vadeltartó képessége között. — Vasárnap tartják a MAVOSZ megyei közgyűlését. Mit gondol Somorjai elvtárs, szóba kerülnek ott azok a dolgok, amiről itt mi most beszélgetünk? — Meggyőződésem, hogy igen. — Említette, hogy több ezer vadkirtérítési határozatot hoznak évente. Ebből is az következik, hogy feltétlenül indokolt megkeresni azt a pontot, ahol megnyugtató módon tiszteletben tartható mind a mezőgazdasági üzemek, mind a vadásztársaságok és vadgazdaságok érdeke. — Nekem is ez a véleményem — mondotta befejezésül Somorjai Sándor, a megyei tanács mezőgazdasági és élelmezésügyi osztályvezetője. Sz. P. Egyazon községben verseng „két szomszédvár ’, de állandóan, kis túlzással, mindenáron. Ennek a közelmúltban meghökkentő, s elgondolkoztató jelét adták. Sírvafakadt a komoly, meglett fiatalasszony, az üzem KISZ-szervezeteinek titkára, amikor hírül vette, hogy nem az ő gyáruk, hanem a község másik üzeme nyerte el a versenyben a vándorzászlót. Hogyan? Azokat megint jobbnak ítélik? Elég volt megnyugtatni. Korábban többször találkoztam vele a gyárban, okos szóval, kevés beszéddel eligazította a hozzája forduló fiatalokat, feltűnő határozottsággal, mindig talpraesetten intézkedett. Ha valakiről, róla fel sem tételezné az ember, hogy ennyire elhagyja az önuralma a másik üzem elismerése miatt. Szembeszökő tünet csupán ez a mostani eset, nem mai keletű a rivalizálódás. Benne nem is a KISZ-titkár a ludas, ő csak akaratlan átvette a korábbi szokásokat, az üzemek körében meghonosodott szellemet. Két évtizednél hosszabb ideje, a fiatalabbik gyár létrehozása óta létezik ez a versengés. A küzdőtér nem egyezik a termelés porondjával. elsősorban a hírnevet tartják fontosnak. Kik a jobbak, melyik üzemnek nagyobb a jóhíre? Lépten-nyomon és régóta tapasztalható, hogy szinte tértől, időtől elvonatkoztatva viaskodik egymással az egy minisztériumhoz tartozó, egy községben működő két Tolna megyei üzem vezető gárdája. Talán nem teszik tudatosan, de folytatják szüntelenül. Érdemes, szükséges, időszerű lenne egészségesebb mederbe terelni az effajta versengést.. Hírnév terén lehet-e ugyanazt a mércét támasztani a húszéves és hatvanesztendős múlttal bíró, erős. vagy most erősödő törzsgárdát felmutató, a Vezetési válságból néhány éve kilábolt, vagy a már stabil vezetéssel rendelkező üzemmel szemben? Nem hagyhatják figyelmen kívül a megtett utat, az üzemi sajátosságokat, a leküzdött és még arra váró nehézségeket ' Tiszteletre méltó lehet törekvésük és abbéli erőkifejtésük, hogy kivívják a rangot és megszerezzék a fejlődő üzemnek egyöntetű elismerését. De ki tudják-e neverni néhány év alatt és maradéktalanul a közel tíz esztendős válságot, amely a szakmai vezetésben erős töréssel, a politikai testületeknél pedig tekintély csökkenéssel jár? Különböztek egymástól az út simasága és görön- gyössége dolgában. Miért akarják mindig és mindenképpen lepipálni a másikat? Kölcsönösen, mindkét helyen erre törekszenek. Ehhez és így, fűződik-e közérdek? Ha pedig már rivalizálnak, mutassanak fel többet és jobbat a termelés terén, ez az. ami konkrétabban és valóban igazolhat. Sokkal inkább bizonyíthatnának, hírüket azzal alapozhatnák és növelhetnék, ha saját lehetőségeikhez és feladataikhoz mérten nézik, hogy mire jutottak. így vívhatnának ki tartósabb rangot, többre mennének, mint azzal, hogy árgus szemekkel figyelik egymás hírét, azt nézik, mit produkál a felszínen a kívülállók számára a másik. Ne felejtsék. hogy a látszatsiker mindig gyorsan szertefoszlik, nem érdemes erőnek erejével arra törekedniük. Voltak, vannak jelei egészségesebb együttműködésüknek. Ilyenek a tömegmegmozdulások közös szervezései, a nagy nemzeti ünnepekhez méltó készülődések, az üzemi demokrácia, a politikai légkör együttes javítása. 06 úton jártak amikor megállapodtak az egymás közötti munkaerő-vándorlás megszüntetésére, amikor tapasztalat- cserét folytattak a hasonló gondok leküzdéséhez. Ilyen alapon lehet versenyezni. Hiszen nagyon sok vonásban hasonlóak gondjaik. Közös megoldásuk közelebb vinné egymáshoz a „két várat”, s megszűnne a távolodás. Ehhez persze kerülni kell a lekezelésnek még a látszatót is, a túlzott érzékenykedést ugyanúgy. Valójában mindkét kollektíva kinőtte már a gyermekbetegségeket, egyik előbb, másik később. A túlzott érzékenység oko6 leküzdésével, a munkásszolidaritás erősítésével kiküszöbölhető az egységet rontó, akaratlan megosztás. Ha múltjuk különbözik is egymástól, ha adódtak is buktatók az egyik helyen mindkét üzemnek nagy jövője van és ezt kell nézniök. És még egy intelem... Érdemes megszívlelni a község egyik veteránjának szavait: „Kiélezték a mi üzemeink között a rivalizálást. Ezt kéne elsősorban megszüntetni, mégpedig nekik, a két üzem mai politikai és gazdasági vezetőinek.” H. E. ■■■IMI Népújság 3 1970. január 7. Hajók a téli kikötőben A MAHART Telelőparancsnokság € jpest- N épsziget kikötőjében október 1-én vonult be az első személyhajó, s azóta néhány kintre- kedt személyhajó kivételével még a vízibuszok is téli kikötőbe vonultak. A váratlan jégzajlás és jégképződés fokozta a telelőparancsnokság gondjait. A Vörös Október jégtörő hajó Jankovits Sándor hajó- vezető parancsnoksága alatt naponta töri a jeget a kikötőben veszteglő hajók körül. A '»'lelő parancsnokság mintegy 88 főt foglalkoztat, éjjel-nappal ügyeletet, őrszolgálatot tartanak és henő alatt is fütik a téli pi- a hajókat.
