Tolna Megyei Népújság, 1970. január (20. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-29 / 24. szám
immm A Központi Sajtószolgálat meg* bízásából Jenkei' János, a Komárom megyei Dolgozók Lapja rovatvezetője néhány hetet Vietnamban töltött. Utibeszámoló-sorozatában felvillantja a harcoló Vietnam életének mindennapjait. 4. A fő útvonalat — egyes exponáltabb részein különösen — hosszú szakaszon szétbombázták az amerikaiak. A krátereket ugyan jórészt már betemették, peremükön mégis gyakran perdült a gépkocsi kereke. Integettünk az útépítőknek, akik kalapáccsal aprítják a követ, s a vállukra vetett rúd két végén, kosárban hordják a zúzalékot. Ez a teher általában hatvan—nyolcvan kilogramm. Az útépítők javarészt csúcsos kalapú lányok, s idősebb, de fáradhatatlan asszonyok. Némelyiküknek csak a szeme villant felénk, mert a kalap alatt szorosra zárt kendővel védekeznek a felszálló por ellen. Másutt úthenger gördül a szétterített kavicsszőnyegre. Cdébb kész az út egy szakasza, ismét gázt adnak a hatalmas teherautók vezetői. Olykor egészen más útvonalon haladtunk, mint ahol eredetileg az 1. számú út futott: A hirtelen magasba szökő hegyek között, a szétnyíló lapályon, folyó — vagy éppen csak folyócska — medrében surran a víz a tenger felé. Ilyen helyütt nem egyszer láthatóan megszakad az út, s mi nagyot kanyarodunk egy vörös földúton, a sziklák alá, vagy a töltésről le, buckákon át, — az alkalmi hídhoz. Mindössze egy helyen kellett kompra szánnunk, egyébként az újjáépítés alatt lévő hidak mellett ott sorjázik az ideiglenes átjáró is. (Már a bombázások idején így volt ez: egy-egy légitámadás után röviddel ismét átjutottak a folyón a szállítmányok.) Egyetlen teljes épségében megmaradt hidat sem láttam. Még a sokat emlegetett Thanh Hoa-i vasúti-közúti híd is, amelyiken pedig egyáltalán nem szakadt meg az összeköttetés (ez nem any- nyira csodának, mint inkább az erős légelhárításnak köszönhető) ott őrzi vastraverzein a lövedékek, repeszdara- bok ütötte sebeket. A vasúti sínpáron személy- vonat fut. Hogy azonban mi lehetett itt egy-két esztendővel ezelőtt, arról a látvány tanúskodik. Égre görbült síndarabok, kiégett mozdony, néhány vagon meztelen váza (ennyi maradt egy-egy szerelvényből) — dél felé vivő utamon minduntalan visszatérő kép. Gyakran látni buddhista vagy katolikus templom romját. Azt hiszem, jellemzően mutatja ez is, mennyire nem válogattak a célpontokban az amerikai légikalózok. Az amerikai légierő támadásai nyomán az ország testén ütött sebek nemcsak arról beszélnek, hogy ennek a népnek nem adják olcsón a boldogságot, a szabadságot. A francia gyarmatosítók annak idején a vietnami nép nyakán ültek, szipolyoz- ták az országot, s éhhez kegyetlen rendet igyekeztek tartani. Az amerikaiak sokkal „korszerűbb” hadi gépezete a tömegpusztítástól és a mező- gazdasági kultúra kiirtásától sem riad vissza. A forradalmi tűzben meg- acélozódott vietnami nép pedig történelmi példabeszédben szól a mához. A Bach Dang folyó partján, amikor a kompra vártunk, hallottam a példabeszédet: Nagy hajóhaddal jött egykor a hatalmas kínai sereg az ország ellen. A Vietnamiak karókkal tűzdelték tele a Bach Dang folyó medrét; a cölöpök hegyes vége éppen csak eltűnt a víz felszíne alá. A kínai hajóhad szinte teljesen megsemmisült. A vietnamiak azonban biztosították az ellenségnek a lehetőséget, hogy presztízsének elvesztése nélkül hagyhassa el a csatateret. Ezt üzeni — nagyságát is bizonyítva — e nép a legnagyobb imperialista hatalomnak, a korszerű hadsereggel rendelkező Amerikai Egyesült Államoknak. Megszívlelendő példabeszéd. IV. A FŐNIX-VÁROS Nghe An tartomány központja a Lám folyó partján található. A folyó felé vezető úton, a soromDÓ előtt mindig állnak autók, várják a térülő kompot, amelyről tapasztalt személyzet vezényli le a túlpartról érkezett járműveket. Ez így önmagában — nagyon hétköznapi kép ma Vietnamban. Az átkelőhelytől azonban hosszú szakaszon, néhány kilométeren romok, s romok kísérik az utast. Itt volt — s itt éled újjá Vinh városa. Markáns arcú, zömök férfi mutatta be a várost. Nguyen Phoui Trong, a tartományi pártvégrehajtó bizottság tággá saját szemével látta a város fölé süvöltve száguldó első amerikai gépeket. — Tartományunkban, a Lám folyó partján zuhant le az első amerikai gép,' amit légvédelmünk lelőtt — szavaiban ott érzem a jogos büszkeséget. Az alacsonyra ereszkedő kalózgépet puskatűzzel fogadták a mieink, s amikor a magasba akart húzni, légvédelmi egységünk telitalálata megpecsételte sorsát. A tartomány központja, Vinh ma inkább csak elnevezésében város. Néhány kisebb ház kivételével egyebet sem látni, mtnt romokat. A városon átvezető fő útvonal és vasút csak kiindulópontja volt a dühödt ellenség vandál pusztításának. Az amerikaiak nem ismertek kíméletet: kórházak, templomok, iskolák dőltek ösz- sze a légierő és a .7. flotta támadásai., rakéta- és ágyútüze nyomán. Láttam a pedagógiai főiskola négy hatalmas épülettömbjének ro6kadt tetőzetét, kiégett ablakait; láttam a filmszínházat, ahol csupaszon, tető nélkül, kormos csíkokkal meredt rám a lépcső, a vetítőterem, a nézőtér — pedig az utcán álltam. 1965-től már szinte folyamatosan bombázták a várost és környékét, még a falvakat is, közülük hatból semmi nem maradt. (Folytatjuk.) 400 ezer beteg ellátása évente A Gyógyászati Segédeszközök Gyárában több mint 50 éves múltra tekint vissza az orthopediai és traumatológiai eszközök előállítása. Néhány éve új gyárat építettek, ahol Közép-Európa legkorszerűbb üzeme működik. Egyéni méretre készítik az alsó és felső protéziseket, orthopédiai es> közöket. A betegek 15 százalékos költségtérítés mellett kapják meg az elváltozásokat létrehozó, a csonkuló sokat pótló eszközöket. Az egészségügyi Kormányzat biztosítja, hogy fejlett technikai színvonalon álló végtagpótló protézisekhez jussanak a rászorulók. Képünkön: Rákúvics István próbamester írni tanít matikus működésű felsővégtag-protézissel. pneu(MTI fotó — Erezi K. Gyula felv.) A pszichológus és a vásárló Ki gondolná, hogy mindennapi vásárlása közben az embert nemcsak az önkiszolgáló bolt személyzete, hanem a pszichológus is árgus szemekkel figyeli. Nagy tanulmányok, statisztikák készültek már világszerte a vevőlélektanról. Ragadjunk ki egyet közülük: azt hogy milyenek is vagyunk mi vevők. Általános vélemény: nincs hűséges vevő! A vásárló nem érzelgős, pénzéért jól akar vásárolni, ha máshol kedvezőbb a kínálat, bé sem teszi, a lábát megszokott üzletébe. A férfi vásárló jobban méltányolja az udvariasságot, inkább ragaszkodik a megszokotthoz, áll- hatatosabb — állítják a pszichológusok. A nőnemű „kedves vevő” már amikor belép az üzletbe, felméri a terepet, mindent meglát: a választékot, a kiszolgáló ruhájának tisztaságát, gyorsaságát, a mérleg nyelvének apró kilengését. Nagyobb szakértelmet vár az eladótól, mint a férfi vásárló. Lehet, hogy az úttesten szórakozottságból gépkocsi elé lép, de az üzletben mindig éber. A fiatal vevő ma már jelentős vásárlóerőt képvisel. Jellemzői: csak az újat keresi, értékeli a különlegeset, az olyan reklámot szereti, amely egyenesen neki szól, elsősorban nem az olcsó árut keresi, méltányolja az ötletes eladási stílust. Az idősebb vásárló jobban ragaszkodik a megszokotthoz, elvárja a tanácsadást, a figyelmességet. Az újdonságot nehezebben szók ja meg, nagyobb türelem kell hozzá — mondja ismét a pszichológus. A túl szigorú rend taszítja a vevőt, az áttekinthetetlen polcok bizonytalanná teszik a vásárlót. Szereti, ha az egyes cikkek helye állandó, idegesíti a drága cikk mellett a filléres áru, de még inkább az olcsó élelmiszer mellett hivalkodó méregdrága whisky. És még valami. Az átlagember a hallottak egyötödét, a látottak háromötödét, de amit megmagyaráznak, annak négyötödét jegyzi meg. Tessék hozzánk megértőnek lenni kedves bolti dolgozók. Kürti András : A BUDAI VILLA /M 2. Megint hallgattak egy darabig. — Elnézést a kíváncsiskodásért — törtle meg végül is a csendet a nő. — Elárulná, hogy mit csinál itt tulajdonképpen? A kis kopaszt, nyakában a zsinórral, elfutotta a pulykaméreg. — Napozom. Nem látja? — Éjszaka? — Igen, ez a hobbym. Holdvilágnál napozom. És a legszívesebben — egyedül. Most már mindent tud, a cigarettája is ég, gondolom, elsöpörhetne innen ä kocsijával... . A nő megrázta a fejét, szélfútta frizurájának ez a mozdulat már nem árthatott. — Elsöpörhetnék, de nem söprök el. Ne értsen félre, ne vegye tolakodásnak a magatartásomat. Nem akarom lebeszélni öngyilkossági szándékáról. Ez, végeredményben — magánügy. Mindig óvakodtam attól, hogy mások intim dolgaiba beleüssem az orromat. Maga felnőtt, ember, biztosan megfontolt, meggondolt mindent, mielőtt így határozott. Azt hiszem, ezt Ferencz Jóska mondta, mielőtt megüzente volna az első világháborút. És ... A korláton a másiknak leesett az álla. — Mi ez? Éjjel, a hídon kiselőadást tart nekem a századelő történelméből?! — És — folytatta zavartalanul a szőke nő — valószínűleg fizikai erőm sincs annyi, hogy megakadályozzam terve végrehajtásában. Összegezve tehát, nem kell tartania attól, hogy megrázó szavakkal ecsetelem majd az élet szépségeit, sem attól, hogy birkózni kezdek magával, hogy le- ráncigáljam onnan. Mindezen túlmenően van még egy fő-fő indokom, erre részletesebben szeretnék kitérni, ugyanis ... — Kuss! — kiáltott fel dühösen az öngyilkosjelölt. — Ha ennyi oka van rá, hogy ne avatkozzék bele a dolgomba, akkor mit keres itt még mindig?! Minek ez a hosszú litánia?! Azt hiszi, öröm nekem hallgatni a maga fecsegését? Azt hiszi, kényelmes ülés esik ezen a keskeny korláton? A hideg vason? Talán már fel is fáztam! Miért nem megy a pokolba? Kíváncsi a sztorimra, hogy holnap elmesélhesse a barátnőinek a presszóban, két fekete között? Vagy pedig egyszerűen egy szadista bestia, aki élvezetet talál abban, hogy bosszantson, felidegesítsen egy embert, akit már semmi sem köt az élethez? — Téved, kérem — rázta meg a fejét a nő és leverte a hamut a cigarettájáról. — Háromszorosan is téved. A sztorija ugyan tényleg érdekel, de nem azért, hogy a barátnőimnek csevegjek róla, hanem sokkal fontosabb szempontból. Szadista bestia sem vagyok, higgye el. És téved, amikor azt hiszi, hogy a gorombaságai miatt most megsértődöm és magára hagyom. Nem, nem megyek el addig, amíg el nem mondom magának azt, amit el akarok mondani. A korláton ülő az égre nézett, felsóhajtott. — Jó, de gyorsan és röviden! — Köszönöm — biccentett a szőke nő és egy könnyed mozdulattal bedobta a csikket a folyóba. — Én nem véletlenül kerültem ide. Engem néhány apró, de korántsem jelentéktelen mozzanat késztetett arra, hogy kövessem, hogy megszólítsam, hogy tűzkérés ürügyén beszédbe elegyedjem magával. Ezeknek az apró mozzanatoknak az alapján ugyanis egy számomra rendkívül fontos következtetésre jutottam, — Éspedig? — A híd alatti parkolóhelyen ültem a kocsimban. Már ptt felfigyeltem magára. ., A parton kószált és vagy tíz hosszú percig válogatott fanyalogva a felbontott úttest burkolókövei között, míg azt az egyet kiválasztotta, amelyet betett a kék sportszatyorjába. Pedig ezek a gránitkockák nagyjából azonos súlyúak, a külcsín ilyenkor aligha számít. Aztán meg a hídra is nagyon lassan, vontatott léptekkel jött fel, nem is szólva arról a csigatempóról, ahogyan a búcsúlevelét elhelyezte és ahogyan a korlátra felkapaszkodott. — Na és?! Hová akar ezzel kilyukadni?! Mindenkinek megvan az egyéni stílusa. Mondjuk, én így szoktam öngyilkos lenni és kész! Mi köze hozzá? Vagy talán kételkedik abban, hogy tényleg el akarom vetni magamtól az életet? — Nem kételkedem. Meg vagvök győződve róla, hogy elhatározása szilárd. Erre utal többek között az a körülmény, hogy annyira belemerült az előkészületi munkálatokba, hogy észre sem vette, amikor én felhajtottam a hídra és lestoppoltam maga mellett. Pedig ez zajjal járt. — Még mindig nem értem, hogy mire céloz. (Folytatjuk.)