Tolna Megyei Népújság, 1969. december (19. évfolyam, 279-302. szám)
1969-12-11 / 287. szám
— Rohanok én tovább, Acs néni, anyámékhoz, ne tessék haragudni. Ács Kristóf felüti a fejét: — Kecskésének zsír... Honnan van ezeknek zsír?... Tegnap még itt siránkozott az a szipirtyó, hogy „apika” megöli őt, mert már csak marma- ládéjuk van... — Igen, de hajnalban még láttad azt a két német katonát. .. Reggelre már civilben voltak. Mit gondolsz, ki adta nekik a civil ruhát? — És mit gondoltok, ki adta Kecskésnek a zsírt? Ilyen egy rohadt kupec ez, látod, ennek se elve, se istene... — dühöng Kristóf —. Talán még az a zsír is német zsír. .. Te, anya, hallod, én nem eszek abból a rántott levesből egy kanállal sem. Én azoknak a dögkeselyűknek. . . Megvoltunk eddig, megleszünk valahogy ezután is. Ács nénit ma nem lehet kihozni a sodrából. Megvonja a vállát, közben mókásan kacsint Lacinak: — Ha nem eszöl, édesapu- -kám, akkor koplalsz.. . De én a gyerekek részét nem öntöm ki. — Ugyan, Kristóf bátyám, hát már elmentek a németek, a Horthyék, mindenki... Most már nem kell sztrájkolni, meg... Laci gondol egyet és marad. Ő is kér a rántott levesből. A pirított liszt, a sülő zsír szaga ott úszik a házban, Kristóf is enged a rábeszélésnek, bekanalaz a jó forró, zsíros léből egy tányérral. Megtörli a száját, bújik a télikabátjába. — Hát te hová mész? — kérdi a felesége meglepődve. — Az egész város csupa romokban van. Én meg kőműves vagyok. Nem ülhetpk itt ölhetett kézekkél. Felesége nagy szemeket mereszt, Kristóf zavarba jön: — Hát csak úgy szétnézni, na. Hátha szükségük van rám az elvtársaknak. — Nélküled a tyúk se tojna. Laci és Magda együtt gyalogoltak át a Pulyka-tó mellett, á töltésen, Martinékhoz. Az első orosz katonával épp az utcasarkon találkoztak. Magas, fiatal férfi volt, erős vonású parasztarccal, géppisztolyát csizmájának döntve állt, s újságpapírba cigarettát sodort. — Te, én megcsókolom — mondta Laci izgatottan. — Biztos meg fogja érteni. — Biztos — bíztatta Magda. Laci odalépett a katonához, s most kimondta azt az egy szót, hangosan, amit olyan sokszor hallott az apja elbeszéléseiben : — Továris... , Megölelte a katonát, két oldalról megcsókolta az arcát, utána nagyon melegen megrázta a kezét. A mahorka mind kiszóródott, a katona nem bánta, mosolygott, s mondott valamit barátságosan, amiből persze egy szót nem lehetett érteni. Megdi is adott két puszit a katona két orcájára, aztán mentek tovább. — Talán egy kicsit színpadiasán hatott... — mondta Laci. — Nyílt utcán és se szó, se beszéd... Köszönetképp... Martin János a kapuban állt, pipázott. Laci arra készült most majd hosszasan magyarázkodni kell, hogy is kerül ilyen hirtelen elő, de apja csak kivette a pipát a szájából, átölelte és megcsókolta őt: — Édes fiam... Isten hozott. Aztán Magdát ugyanúgy: — Kedves lányom. .. Tudta ő már, hogy a fia itt van a közelben. Mentek befelé, Laci még hallotta az apja vidám, magabiztos hangját a kapuban, amint a ház előtt elhaladó orosz *katonákat szólongatta: — Kudá igyótye?l. S a válaszokat is, mind egyformák voltak; — Vpirjód!1 2 *. 1. — Hová mentek? 2. — Előre! — VÉGE — Holnapi lapszámunkban megkezdjük Negyedszázaddal ezelőtt... Nyikolaj Birjukov altábor- hadtest a 3. Ukrán Front 4. nagy, a 20. „budapesti ’ Gár- Gárdista Hadseregének ködista Lövészhadtest volt pa- , ... ., , .. _ , rancsnoka visszaemlékező- *elékeben harcolt, Tolna meséinek folytatásos közlését. naf?y részét ők szabad íA 20. Gárdista Lövész- tották fel. Klimatizáli űrruha Az asztronautáknak fel kell készülniük a világűr szé’ső- séges hőmérsékleti hatásaira, éppen ezért különleges, kli- matizált védőruhát öltenek magukra. Az egy darabból készült, teljesen zárt öltözéket vékony csövek hálózzák be, melyek a belső oldalon érintkeznek az ember bőrével. Á csövekben kis szivattyúval cirkuláltatott víz átveszi/ a test melegét, felmelegíti a csőben keringő vizet, melyet azután a képen látható segédberendezésben lehűtenek, és ismét a csövekbe szivattyúznak. A ruhához tartozó kis villamos szivattyút elemek táplálják. Ha megfordítják az áramlás irányát, hűtés helyett fűthető a víz, amikor is a ruha melege i tartja viselőjének testét. A mindenkori legmegfelelőbb hőfokot természetesen automatikus szabályozó állítja be. A férfi kezében tartott segédberendezés egyébként a többi életfenntartó berendezéssel együtt a háton foglal helyet a világűrbe való kilépés alkalmával, mint azt az amerikai asztronautáknak a Holdra való lépésekor is láthattuk. ♦♦♦♦♦♦♦♦«♦♦a« * LANDRU, a Egy rendőrnyomozó emlékiratai 29. HAVRE ... is* ♦ ♦ J Ez volt a harmadik jelképes kifejezés, amelynek igazi jelentését ki kellett derítenem. Ezúttal nem kellett sokáig sötétben tapogatózni. Miután megfejtettem a Bresil és a Crozatier szavak jelentését, most már, csak a bevált módszert kellett alkalmazni: újra figyelmesen át kellett vizsgálni Landru papírjait, okmányait, feljegyzéseit. Ezekből kiderült, hogy Anna Berta Héon volt a következő áldozat, aki 1860. október 4-én Havre-ban született. Mint Laboráe- Line-né esetében, Landru ezúttal is áldozatának születési helyét jegyezte fel a családi név helyett. Személyazonossági okmányok, levelek és borítékok, amelyeken a Rue Rennes 165. szám volt olvasható, jelezték a kaland egyes szakaszait, s már előrevetették a bekövetkezendő tragédia árnyékát. A gyilkos zsebkönyvében lapozva 1915. augusztus 28-i keltezéssel a következő bejegyzést találtam: 10 óra 30 perc. Rue Rennes 165. Berta Héon. Csak el kellett látogatnom erre a címre, s néhány perc alatt megbizonyosodtam, hogy Berta Héon 54 esztendős kora sem lohasztotta le Landru veszedelmes és végzetes szerelmi lángolását. Lassanként egyre határozottabb körvonalakban jelent meg előttem a harmadik meggyilkolt özvegy igénytelen alakja és körülötte megdöbbentően bontakoztak ki a kaland epizódjai, amelyek Landru legidősebb „menyasszonyát” a tragikus szakadékba sodorták. Berta Héon 1893 óta élt özvegyi sorban. Szülővárosában előbb egy borkereskedést vezetett, majd néhány évig Párizsban lakott, végül 1907- ben Ermont-ban telepedett le s együtt élt barátjával, három gyermeke apjával. Egy fiú és két lány vette körül a törvénytelen családi tűzhelyet. De a balsors egymás után elragadta övéit. Miután barátja és három gyermeke meghalt, 1915 április vége felé Párizsba költözött, a Rennes utca 165. szám alatti házba, abba a lakásba, ahol egyik leánya lakott a haláláig. Alighogy letelepedett a fővárosban, azzal a gondolattal kezdett foglalkozni, hogy újra férjhez megy. Minthogy hozománya főleg csak fáj-' dalmas emlékekből állt, nem nagyon válogathatott. Néhány bútordarab és némi pénz volt egész vagyona. Egyébként mindent megtett, hogy elmúlt éveinek "nyomait eltüntesse. Igyekezett kisimítani arcán a barázdákat, karcsúbbá tenni termetét. De hiába minden kozmetika, a hatás, az eredmény csak nem akart jelentkezni. Még az sem segített, hogy csábító hangú apróhirdetést tett közzé egy újságban. Ekkor jelent meg a színen Landru. Sikerét már eleve biztosította az özvegy kéthónapos meddő várakozása és a vetélytársak teljes hiánya. Berta Héon is olvasta azt a házassági hirdetést, amelyet Landru 1915. június 12-én tett közzé egy újságban Petit néven, ö volt az első, aki a hirdetésre válaszolt. így végre találkozhatott az elepedve várt vőlegényjelölttel. Csakhamar eldicsekedett ^ a házmestemőnek, barátnőinek, sőt az egész kerületnek, hogy megkérte a kezét egy dúsgazdag mérnök, aki jelenleg Párizsban tölti szabadságát, egyébként azonban Tuniszban él és a házasságkötés után visszatér Tuniszba. Csillogó szemmel mesélte nagy szerencséjét boldognak-boldogtalannak, mert a váratlan hódítás határtalanul boldoggá tette. Berta Héon gondolkodás nélkül beleegyezett, hogy férjével együtt elhagyja Franciaországot. Akárcsak Guillin-né, aki éppen ilyen örömmel mesélte, hogy a házasságkötés után férjével Ausztráliába költözik. Landru beidegzett ügyességgel alkalmazta módszerét. Ismét kiszemelt áldozata híresztelte a legbuzgóbban közeli elutazásának tervét, és ezzel már előre megnyugtatott mindenkit, aki esetleg nyugtalankodott volna eltűnése után. Különben sem csodálni való, hogy Berta Héon vakon engedelmeskedik. Hiszen lovagja elkápráztatta ígéretekkel, elhalmozta ajándékokkal. Meglepte egy szép prémes karmantyúval, amelyet bizonyára az egyik meggyilkolt menyasz- szonya hátrahagyott ruhatárából keresett elő. Mindezek tetejébe pedig, együttlétük alkalmával, fiatalos hévvel bizonyította be érzelmeinek őszinteségét. Landru, a gyakorlott, s egyben irgalmatlan trubadúr, hideg számítással taszította az özvegyet a halálos öryény felé. Gyengéd szerelmi vallomások közben rábírta az özvegyet, hogy adja el Ermont-ban hagyott bútorait, s azokat is, amelyek a Rennes utcai lakásban állnak. Rábeszélte, hogy tegye pénzzé minden ingóságát. 9 óra 15 perc, Ermont — olvastam zsebkönyvében 1915. szeptember 15-i keltezéssel. (Folytatjuk) : t
