Tolna Megyei Népújság, 1969. december (19. évfolyam, 279-302. szám)
1969-12-07 / 284. szám
V Maurice Druon: Az üvegkoporsó A kastélynak szerencsére két szárnya volt, s ez lehetővé tette a fivérek számára, hogy sose találkozzanak. Ikrek voltak, egyforma volt a termetük, ugyanolyan görnyedt tartással jártak, s mindkettőben ugyanaz a veleszületett gonoszság lakozott. A Faluselle család két utolsó tagja gyűlölte egymást, és kölcsönösen abban reménykedtek, hogy mihamarabb eltemethetik a másikat. Az ifjabbik úgy vélte, jogos ez az óhaja, mert amit a természet születésekor elvett tóle. a halál jóváteheti. Ám egy váratlan apróság, egy kicsiny kő, amely elzárta az epeutakat, megfosztotta ettől a végső elégtételtől is. A gyászjelentés Idején Fran- ciaország-szerte összesen hatvankét unokafivér és atyafi nyomott el egy-egy baljós mosolyt, hogy azután tüstént belemerüljön sötét számításaiba. Egyikük sem járt még soha Paluselle-ben, de min- cgyikük oda tudta képzelni magát az olajfákkal és fűzekkel körülvett hatalmas kastélyba, amely telis-tele van műtárgyakkal, s ahol a két öreg bolond élt, leszármazottak nélkül. Az egyik öreg hát elment. S a másik bizonyára nemsokára hallat magáról. A Grenoble-ban élő unoka- fivér. Cardallian úr megkapta az első levelet a márkitól. „Igen hálás lennék, ha az önnek kedvező időpontban meglátogatna engem Paluselle-ben. Fontos döntést hoztam, amelyet önnel is meg kell tárgyalnom. Adja át tiiszteletemt kedves feleségének és fogadja jókívánságaimat.” Cardaillan úr napjait azzal töltötte, hogy újra, meg újra ellenőrizte aprópénztárcája tartalmát, összegezte kis gazdasága bevételét, átnézte a háztartási könyvet, megszámolta a törlőruhákat a fehérnemüs- szekrényben és a fokhagymákat az éléskamrában. A levél kézhezvételekor azt mondta a feleségének: — Ugye, mindig mondtam neked, kedvesem, a másiknak volt csak olyan lehetetlen természete. Most, hogy Marc- Antoine egyedül maradt, máris közeledni próbál hozzánk... A hosszú utazás alatt Cardaillan úr átadta magát az elringató álomnak. Az a remény, hogy egy szép napon számba veheti az összes festményeket, ingaórákat, csészealjakat és egyéb tárgyakat, amiket a kastély magába rejtett, felvillanyozta. S már látta lelki szemeivel a nagy lehetőséget, hogy férjhez adhatja a lányait, s nem is kell -a saját pénzes zacskóit kiürítenie. A Paluselle-i kastély minden várakozását felülmúlta. Az ablakokat drága, hímzett függönyök takarták, úgy, hogy a szobában egészen komor félhomály volt. De azért kivehet- te a különböző tárgyakat, síel is ismert egy kis flamand fiókos szekrényt, mellette egy Szent Sebestyént ábrázoló festményt, a sienai iskola modorában. két római császár mellszobrát, egy ében, elefánt- csont és gyöngyház berakása firenzei szekrénykét, s e mesterművek mellett még számtalan kisebb értékű dísztárgyat : keleti csecsebecséket, ékszerládikákat, porcelántálakat. Egy szótlan szolga vezette be ebbe a szobába, s tüstént magára hagyta, úgy, hogy volt ideje nézelődni. S ekkor hosz- szúkás üvegdoboz vonta magára a figyelmét, amelyet egy XV. Lajos korabeli, damaszt- tal bevont ágyon helyeztek el. Az üvegdobozban egy holttest feküdt, egy bájos, tizenhattizennyolc év körüli lányé. Cardaillan urat annyira lenyűgözte ez a látvány, hogy észre sem vette, amikor a házigazda belépett. Meglepetésében ki sem tudta nyögni azokat a baráti üdvözlő szavakat, melyekre pedig egész úton készülődött. — örülök, hogy látom — szólt Marc-Antoine de Paluselle. — Ön bizonyéra az én legközelebbi rokonom és minden valószínűség szerint kettőnk közül én fogok előbb távozni az élők sorából. Ezért úgy gondoltam, hogy Önt teszem meg törvényes örökösömnek. Cardaillan úrnak tátva maradt a szája, s ki se tudta mondani az ilyenkor szokásos választ: „Ugyan, ne is gondoljon rá, Ön eltemet mind- annyiunkat!”. A másik folytatta: — Csupán arra kell még figyelmeztetnem, hogy a végrendeletemben lesz egy titkos záradék, amelyet csak halálom után lehet felfedni, ám önnek már most el kell köteleznie magát, hogy azt tiszteletben tartja. Nem kérem azonnal a válaszát; küldje el tizenöt napon belül a közjegyzőmhöz. A márki le sem ültette unokafivérét, meg sem kínálta semmivel. Ismét a hallgatag szolgáló jött érte, s a személyzeti lépcsőn kivezette. Cardaillan úr maga se tudta, hányadán áll, amikor visszaérkezett Grenobíe-ba. — Soha! — kiáltott fel a termetes Cardaillan asszony, amikor megtudta a látogatás eredményét. — Ez csapda. Ki tudhatja, hogy a vén bolond mit írt bele abba a záradékba? Puszta gonoszságból arra kötelezhet minket, hogy az ő holttestét közszemlére tegyük a szalonunkban, vagy azt, hogy váljunk el, vagy azt, hogy alapítsunk valamiféle menhelyet, ami többe kerül, mint az egész örökség. Ne fogadd el, semmi érőn. Cardaillan úr, mivel mindig engedelmeskedett a feleségének, tudatta a közjegyzővel, hogy nem tart számot az örökségre. A második személy, akit meghívta Paluselle-be, Mondez kanonok volt. Marseille-ből érkezett, s nagyon örült egy kis kikapcsolódásnak. Alig figyelt oda, amikor unokafivére, Marc- Antoine peki is elmondta kívánságát. így felelt rá: — Persze, de még mennyire megértem! Önök annyira szerették egymást a fivérével, oly nagy egyetértésben éltek... Kezét reverendája zsebébe mélyesztve körbesétált a szobában és szemügyre vette a tárgyakat. — A sienai iskola, ugye? — mutatott a Szent Sebestyén szoborra. — Csodálatos mű. — Majd amikor az üvegkoporsóhoz ért, felkiáltott: — Milyen szép kis viaszszobrot őriz itt. Igazi ritkaság! Francia munka? De amikor a márki tudomására hozta, hogy valódi holttestet lát, a kanonok felsikol- tott és eltakarta a szemét. A márki ezután hiába is tartóztatta, eltávozott a kastélyból oly rohanvást, mintha vélet- lenségből az ördög hálószobájába tévedt volna. A közjegyzőnek írásban kellett megkeresni őt, hogy lemondásáról hivatalosan is tudomást szerezzen. A rákövetkező hónapokban a rokonok felvonulása tovább folytatódott. Agglegények, hivatásos katonatisztek, diplomaták, mind elzarándokoltak a várható örökség forrásához; mindnyájan hasonló illúziókat tápláltak és ugyanazzal a li- dércnyomásos nyugtalansággal távoztak onnan. — Akarjátok tudni a véleményemet? Ez egy szadista, aki az áldozatát keresi — jegyezte meg egy családi vacsora során az egyik fantáziadús rokon hölgy, aki igen járatosnak hitte magát a pszichiátriában. — Aki ezt az örökséget elfogadja a titkos záradékkal, annak nagyon bátor embernek kell lennie. Végül akadt egy bátor vállalkozó. Harminckilencediknek szerepelt a rokonok listáján, Hubert Martineau-nak hívták. Huszonnyolc éves korára jelentékeny vagyont tékozolt el, mindkét asszony, akit szeretett, elhagyta, s a múlt héten csak egy véletlen mentette meg az öngyilkosságtól. Most a hotelportástól kellett pénzt kölcsönöznie az utazásra. — Ha az ördöggel kéne szerződnöm, akkor se bánnám mondta magában Paluselle- ből hazatérve. — Egyébként hamarosan révbe jutok, az öregúr már fél lábbal a sírban van. De három és fél év telt el, míg a márki a másik lábát is odatette. Ekkor aztán a közjegyző határozott felszólítására összegyűltek irodájában valamennyien: Cardaillan úr, a kanonok, az idegbajokban járatos rokon hölgy és a többiek. Először csodálkoztak, amikor megkapták a közjegyző meghívóját, hiszen ők évekkel ezelőtt egyértelműen lemondtak az örökségről. De aztán újraéledt bennük a reménység: hátha megsemmisítették a végrendeletet, hátha egyszerűen és egyenlő arányban felosztásra kerül a vagyon. Hubert Martineau késve érkezett hosszú sportkocsiján. Az eltelt időszakban élete alapvetően megváltozott: miután nagyreményű örökösjelölt lett belőle, kívánatos partinak számított, s egy párizsi tőzsdeügynök lányát vette el... A közjegyző szólásra emelkedett! — Hölgyeim és uraim, bocsássák meg, hogy erre a fárasztó útra felkértem önöket, de elhunyt unokafivérük kívánsága volt, hogy mindnyájan jelen legyenek a végrendelet felolvasásánál. íme a szöveg: „Végső akaratom a következő: minden ingó és ingatlan vagyonom unokaöcsémre, Hubert Martineu-ra szálljon, azzal a formális kikötéssel, hogy nevezett tartozik felvenni a Paluselle nevet, s viselni azt, az összes járulékos címekkel együtt”. íme, hölgyeim és uraim, ez volt a titkos záradék: az örökhagyónak ama kívánsága, hogy őseinek neve ne tűnjék él vele a világból. A termetes Cardaillan-né asszony egyetlen, éles „ah” felkiáltást hallatott. — Jól mondtam én, hogy ez egy szadista — mormogta a foga között az idegbajokban járatos rokon hölgy. Azám, de az üvegkoporsó ?l Hisz az ijesztette el őket, homályosan és öntudatlanul mind úgy képzelték, hogy ösz- szefügg valahol a titkos záradékkal. Végül a kanonok szegezte a közjegyzőnek a kérdést: — És mire véljük a női holttestet, amelyet a márki a szalonjában őrzött? — ó, semmi különös — mondta a közjegyző. — Egyik ősapja, Theodor márki szeretője volt a lány, az hozatta át a tetemet kétszáz évvel ezelőtt Louisiana-ból, s az utódok kegyeletből őrizték. De hozzáteszem, uraim, a leltározáskor a koporsót megmozdították, s a test porrá omlott szét. Az ügy még hosszú időn át élt, felkavarva a családok nyugalmát Házasfelek közt, szülök és gyermekek közt húsz évig szüntelenül záporoztak a szemrehányások, a felelősségre vonások, az egymás arcába vágott sértések: „Ha nem lettél volna olyan ostoba, hogy visz- szautasítsd a Paluselle-öröksé- get.. Annyi bizonyos, hogy a Paluselle nevet nem fenyegette többé a feledés veszélye. Fordította: Zilahi Judit BENCZE JÓZSEF; Messzire sodródtam Messzire sodródtam. Bégen csak dombra, most havasokra estem s hazamennék. Éggel ponyvásé» szekerek fingnának fölöttem, s egy asszony szedné kosarába a lehullott csillagokat Váljon mézzé Vu,„,n csap ások feléiméi közt futottam at a túlsó sorra, de emlékeim nem hagyják feledni mi volt út toröauulas óta. Szitkok pernyéjét ódon szívek üszkét, gyászszalagjat elhordta az ég, abroszán a szelíd szabadságnak váljon mézzé a keserűség. Érdi Judit rajza NIKOLA VAPCAROV: Búcsú Feleségemnek Majd álmaidban meg-megiátogatlak, mint messzi vendég, kit senki se várt Ne hadd, hogy kinn as úton ácsorogjak w* Az ajtót be ne zárd! N Belépek hozzád, csendben letelepszem, s csak nézlek, nézlek a homályon át És mikor édes arcoddal beteltem. Megcsókollak és úgy megyek tovább. Utolsó vers Irgalmatlan, kegyetlen, ádáz bare a mi harcunk, — azt mondják: eposz. Lebuktam s a helyemre áll más... Egy emberélet — nem oszt nem szoroz! Sortűz után pondrókkai vár zz árok. Ez a logika odalenn. De új viharban újra harcba ‘«^14, népem, szerelmem, mindenem! 1912. július 20., délután X órakort Kardos László fordításai. (Hatvan éva nOiateM a Mer beleél prelaláiUUtS, Mit a fasiszta katonai ISnúfnkk IMS. július U-éu hátúira ítélt és kivégasMeOJ
