Tolna Megyei Népújság, 1969. december (19. évfolyam, 279-302. szám)
1969-12-25 / 299. szám
D ecember első harmadát Jugoszlávia, magyarok Jakta sűrűjében, a Vajdaságban, s a Vajdaság fővárosában, Újvidéken töltöttem. A Központi Sajtószolgálat azzal bízott meg, hogy gyűjtsék anyagot és tájékoztassam a naponta közel egymillió példányszámban megjelenő megyei lapok olvasóit, a déli határaink túloldalán élő magyarok életé- , ről. Egyáltalán, kíséreljem meg „közelebb hozni” őket a hajdúsági, az észak-magyarországi, a dunántúli, a Duna-Tisza közi, a tiszántúli emberekhez, azokhoz, akik kíváncsiak a Bánátban, a Dél-Bácskában és a szórványokon élő magyarok örömeire, gondjaira. Röviden, ilyen előzmények után hagytam magam mögött a földrengés sújtotta Banja Lu- kát, a fogvacogtató bosnyák decembert, a farkasokat sejtető hótorlaszokat, s átszállva a Szarajevóból Belgrád felé robogó gyorsvonatra, majd Sztara Pazova állomásán a szabadkai személy- vonatra, hatalmas hózáporban érkeztem Újvidékre. Legnagyobb gondom az volt, hol kezdjem megközelíteni azt a szerteágazó, bonyolult és sokszor csakugyan kényes témát, amelyet itthon mi gyűjtőszóval így emelgetünk: nemzetiségi kérdés. A hatalmas várócsarnok éjszakába hajló csendjében döbbentem rá, hogy, otthon a délszlávok, a bunyevácok, a románok, a svábok, a szlovákok a kisebbségek, itt viszont a magyarok azok. S a szó jelentése mögött meghúzódó érdekek, igények, sőt követelések jogosságát, gyanítom, otthon akkor értjük meg igazi felelősségtudattal, ha olyan országban járunk, ahpl a magyarság is kisebbség. Körülnéztem a hatalmas, három emelet magas várócsarnokban, megállapítottam, itt a kizárólag magyarul tudó emberek az eligazító táblák, a feliratok, a plakátok nem mondanak semmit. Ám megértettem valamit abból, hogy a spontán erők sokasága és összessége nálunk is, a körülöttünk lévő országokban is a nemzetiségeket arra kényszerítik, hogyha másért nem, pusztán az „életben való eligazodás miatt” távolodjanak a nyelvüktől és közeledjenek a többség nyelvéhez, kultúrájához, szokásához, életviteléhez, mert az utóbbiak nélkül nehezen boldogulnak. - «• / Gondolom, a nemzetiségi politika egyik sarkköve semlegesíteni azokat az erőket, amelyek arra kényszerítik az embert, hogy eltávolodjon , anyanyelvétől, más szóval, hogy meglegyenek a boldogulni, az eligazodni tudás feltételei azok számára is, akik hazájában a többség nyelvét nem beszélik. Beleképzeltem magamat egy te- • merini magyar helyébe. Ha történetesen nem ismeri a többség nyelvét, akkor sajnos nézelődhet, mert az újvidéki pályaudvaron magyar nyelvű tájékoztató felirat nincs. Éjfél körül viszont az információ zárva. A hangosbemondó némelykor közli ugyan tükörfordításban a vonatok érkezését, indulását, késését, de ez a fordítás annyira rossz, hogy teljesen érthetetlen. Az információ ablaka előtt adai asszonyok tanácstalankodtak egy éppen arra járó vasutassal együtt, aki széttárta karjait, jelezvén, nagyon sajnálja: magyarul nem tud. Eszembe jutott: otthon, a Kiskunságban, a Nagykunságban, a színmagyar vidéken kevesen gondolják, hogy néha a legegyszerűbb dolgok is nehéz és bonyolult kérdéseket vetnek fel ott, ahol több nyelven beszélő emberek élnek együtt. Más szempontból ezek az „egyszerű dolgok” fejezik ki legjobban, hogy a legnagyobb jó- sZándék ellenére sem könnyű a többség helyzete, amikor a kisebbség érdekeit kell szem előtt tartani, s természetes igényeit kell kielégíteni. Deltát, változatlanul az a gondom: merre, hová, s egyáltalán hol kezdjem? A szél veszettül hordta a havat, a taxisofőrök a reménytelen utasvárás állapotában gubbasztottak autóikban, s némi irigységgel figyelték Buneta Stanislav ajtót nyitó buzgólkodását, akinek személyemben utasa akadt. Taxisofőröm csupán akkor szeppent meg kissé, amikor közöltem vele óhajomat, amely szerint Újvidék új városrészeit, a Limán I-et, a Limán Il-t és a Limán III-at szeretném megtekinteni. Végül vállat vont, és elszántan nekivágtunk a hózivatarnak. Újvidék új városrészeiről nincs értelme sokat beszélni, hisz azokról nehéz újat mondani, szinte megszólalásig hasonlítanak a magyarországi megyeszékhelyek új lakótelepeihez, legföljebb annyi a különbség, hogy a tervezők mintha nagyobb ötletgazdagsággal ülnének a tervezőaszía— lók mellé, amikor a lakóházakat „alkotják”. Buneta Stanislav jó másfél órás izzasztó túra utált befuvarozott Újvidék központjába és a Fórum könyvesbolja előtt, kissé lihegve ugyan, de a lelkemre kötötte: itt-tartózkodásom ideje alatt kizárólag őt hívjam, úgy ismeri a várost, akár a tenyerét, meggyőződhettem róla, biztonságosan vezet, és bármikor készségesen áll a szolgálatomra. Ízelítőt kaptam a konkurrenc'n- harcból már az újvidéki tartózkodásom első óráiban. Később, egyik este, annak is szemtanúin voltam, amint a rikkancsok püfölték egymást és az erősebb vette birtokába a legjobban jövedelmező utcarészt. A gyengébb szitkozódva megfutamodott. Az viszont igaz, hogy az újságot még a legnagyobb hózivatarban is árusították. A Vajdaságban élő magyarok újvidéki konya vesboltja a Vojvodina-szálló és az Amerikai Egyesült Államok reklámterme között azonnal felhívja magára a figyelmet. A kirakatban egy nagyméretű plakát Herczeg János vajdasági író szerzői estjét hirdeti. Az M. Stúdióban tartják, jegyek elővétele és igénylése a portánál. Hely- . ben vagyunk tehát, ime a megírni való kezd elém jönni. Újvidéki informátoraim később elmondták: az M. Stúdióban gyakoriak az ilyen és a hasonló rendezvények, élő, eleven és pezsgő a szellemi élet, s az utcai hirdetőoszlopokon megszokott, sőt természetes színfolt a magyar nyelvű plakát, vagy hirdetmény. Erről magam is meggyőződtem, s miután Buneta Stanislav megejtette velem az elszámolást, benyitottam a könyves- boltba, hogy belülről lássak Jugoszláviában egy olyan üzletet, ahol magyar írók műveit árusítják. S itt tennem kell egy kis kitérőt. Még mielőtt Jugoszláviába indultam volna, több mint két tucat embertől kérdeztem meg, otthon, Magyarországon, hogy mit tud a Vajdaságról. Bizonytalan, semmitmondó, vagy esetleg udvarias kitérő válaszokat kaptam. Mellőzném a száraz, . adatszerű felsorolást, s röviden csupán annyit mondanák el, hogy a Vajdaság autonóm tartományban legsokrétűbb a lakosság összetétele. Meglepően tarka kép fogadja ezen a vidéken az embert. Szerbek, magyarok, horvátok, szlovákok, románok, crnagoraiak, ruszinok, macedónok, muzulmánok, szlovénok, bolgárok, csehek, albánok, törökök, olaszok élnek a Vajdaság községeiben, városaiban. A magyar anyanyelvű lakosság kb. 450 ezer, félmillió. A szerbek után a magyar nyelvűek élnek legnagyobb számban a Vajdaság autonóm tartományban. A színmagyar települések mellett gyakori, vagy éppen gyakoribb a vegyes község, ahol váltakozó arányszámban élnek együtt a szerbek, a magyarok, a szlovákok, a románok, a crnagoraiak és a többi nemzetiség. Világos, hogy ebben ä közegben a magyar nyelvű könyvek, újságok, folyóiratok jelentősége felmérhetetlen. Nemcsak a tájékoztatás, a szellemi szükségletek anyanyelven történő kielégítése szempontjából, hanem a nyelv tisztaságának megőrzése szempontjából is. A nemzetiségi vidékek jellegzetes szellemi tunyaságtünete a nyelvromlás. Ezzel úton-útfélen találkoztam, s elmondhatom, szívszorító élmény beszélgetni vajdasági magyarokkal, akik új használják az anyanyelvűket, mint a Tolna megyei svábok a magyart. Egyik este egy magyar család vendége voltam. Vacsora közben megérkezett valamelyik távoli községből a nagypapa is. Örömmel üdvözölte a magyarországi vendéget, s éjfél is elmúlott, mire kifogytunk a szóból. Beszélgetés közben ilyeneket mondott: „Holnap bemegyek a Szkups- tinába és kérek egy potvardát” (igazolást). Vagy „én is azonovázó (alapító) tag vagyok”. Azok a magyar anyanyelvű üzemi munkások, akik tiszta szerbajkú környezetben dolgoznak, egy idő után a kutyát kucsának, a gyárat dzsárnak ejtik. „Medzsek a dzsárba”. Ágoston Mihály Újvidéken az ifjúsági tribün vitaestjén a nyelvi egyenjogúságról és a többnyelvűségről szólva egyebek között elmondotta, hogy a városi életforma egyik aggasztó, negatív kísérőjelensége a nyelvromlás. Ágoston Mihály főként azt kifogásolja, hogy például a magyar anyanyelvű orvosok sem ismerik az anyanyelvükön a szakmai kifejezéseket. „Az orvosi rendelőkben Újvidéken a hatéves gyerekeket is többnyire szerb-horvátul kérdezik ki, hogy mi bajuk van. Az orvosok nem tudnak magyarul szólni a magyar betegekhez” — állapítja meg egyebek között Ágoston Mihály értékes felszólalásában, amely méltó lenne arra, hogy itt teljes terjedelemben közöljük. Sajnos, ez hely hiányában nem lehetséges. A hatvanas években alakult meg egy Jugoszláviai Magyar Nyelvművelő Társaság. Ennek az intézménynek küldetésszerű munkáját ott, a Vajdaságban értettem meg igazán. Statisztikai adatokkal nem rendelkezem, személyes tapasztalatokkal azonban igen. Ezek ismeretében azt mondom: a Vajdaságban élő magyarok közül tízezrek felejtették volna el, vagy helyezték volna „használaton kívül” az anyanyelvűket, ha nem létezne a Jugoszláviai Magyar Nyelvművelő Társaság, továbbá a vajdasági magyar lap- és könyvkiadó vállalat, a Fórum, az újvidéki rádió, az újvidéki filozófiai fakultáson a magyar nyelv és irodalom tanszéke és az a könyvesbolthálózat, amelynek egyikében most körülnéztem. Ezek a szervek, intézmények nemcsak léteznek, hanem élvezvén a jugoszláv állam erkölcsi és anyagi segítségét, tervszerű és tudatos munkát fejtenek ki a jugoszláviai magyar szellemi élet teljessé tétele érdekében. Sokan mondják nálunk, Magyarországon, hogy a nemzetiségieknek Jugoszláviában engednek meg legtöbbet. Ez a megállapítás a Vajdaságban furcsán hangzana sőt sértené mind a kisebbségek, mind a többség önérzetét. A viszony, ahogyan láttam, a nemzetiségi állampolgárok és az állam között nem olyan, hogy az egyik oldalon a nemzetiségi állampolgárok követelményekkel lépnek fel és bizonyos engedményeket csikarnak ki az államtól, a viszony másmilyen. Az egyenrangúság aspektusából „intézik” közös dolgaikat. Hogyan is tudnám érzékeltetni? Olyas- formán talán, hogy olykor nálunk a községi tanács bekötőutat, strandfürdőt, stb. kér a megyétől, mire a megye esetleg azt válaszolja; szívesen adnánk, de miből? Csak addig nyújtózkodhatunk, ameddig a takarónk ér. Ilyesmi van most a belgrádi televízió magyar nyelvű adásával. Beszélgettem a tv bemondójával: szerinte az már nagy dolog, hogy 1969. december 7-én századszor sugározta a belgrádi televízió a magyar műsort. Ugyanakkor a Dolgozók című lap nincs tekintettel a jubileumra, mert cseppet sem hízelgő nyilatkozatokat közöl azzal az összegező főcímmel, hogy a nézők többet várnak. Görög Tibor újvidéki optikus szerint hiányzik a szórakoztató műsor. Harangozó Rozália újvidéki újságárus kifogásolja, hogy a magyar műsorok nem elég érdekesek. Uracs Erzsébet temerini néző szerint: a Barázda című magyar műsor annyira kiábrándított, hogy hetekig sem nézem a televíziót. Az egészet csak azért kísértem, hogy a műsor végén meghallgassak egy-egy nótát... Szeretném tudni, miért nem tűznek a műsorra olykor egy-egy magyar filmet, vagy miért nincs gyakrabban színházi közvetítés a szabadkai színházból, esetleg az újvidéki M. Stúdióból? A nyilatkozók közül néhányan keveslik a magyar adás időtartamát. Rossznak találják a műsoradás időpontját. Hivatalos helyeken is elismerik a bírálatok egy részének jogosságát, főleg azt, ami a műsoradás időpontjára vonatkozik. Dehát az objektív nehézségek. Az esti órákban ugyanis mégsem sugározhatják a magyar nyelvű műsort, hisz a készülékek előtt ülő sok millió nézőnek csupán a töredéke ért magyarul. Sokat beszélnek most Újvidéken az önálló vajdasági tv-ről, amely állítólag nyomban megoldaná a problémákat. Dehát mindent egyszerre nefn lehet. A Fórum könyvesbolt-hálózata sem alakult ki egyik napról a másikra. Beszélgettem Győri Lászlóval, az újvidéki Fórum könyvesbolt vezetőjével. Elmondta, ők látják el a Vajdaság székhelyén működő hat magyar nyelvű elemi iskolát, két magyar nyelvű gimnáziumot és a főiskolát tankönyvekkel. Ezen kívül minden magyar nyelven megjelent könyv, a magyarországi könyvkiadók összes termése beszerezhető náluk. Természetesen a vajdasági írók műveit is a Fórum könyvesbolt-hálózata népszerűsíti. Egyébként a Fórum Lap- és Könyvkiadó Vállalatnak Újvidéken, Topolyán, Kishegyesen, Szabadkán, Zentán, Becskereken, Zomborban és Becsén van magyar nyelvű könyvesboltja. Mindegyikben hanglemezeket is árusítanak. Az újvidéki könyvesbolt évi forgalma egymillió új dinár. Győri Lászlótól tudom, hogy a Vajdaságban a felsoroltakon kívül még 25 könyvesboltban vásárolhat a lakosság magyar nyelvű irodalmat. Egyik reggel telefonhoz hívtak: az újvidéki rádió M. Stúdiójában vasárnap délelőtt tartják a „Ki beszél ..szépen?” vetélkedő nyilvános döntőjét. Küldik a meghívót és arra kérnek, vegyek részt a vetélkedőn. Örömmel tettem eleget a meghívásnak, vasárnap reggel a zúzmarába öltözött Tito marsall sugárútról egyenest a rádió 2-es számú bejáratához siettem. A vetélkedő főleg azért érdekelt, mert tudtam, hogy része annak a nagyszabású és sok színű nyelvművelő programnak, amelyet a hivatalos szervek támogatásával az újvidéki rádióiskola és a Jó pajtás című gyermeklap az általános iskolás korú gyermekek körében végez. A Jó pajtás a Vajdasági Gyermeknevelési Tanács lapja. Hetenként 25 ezer példányban jelenik meg és valamennyi magyar tagozatú iskolába eljut. Erről a 8—14 éves korú gyermekekhez szóló újságról Mucsi József fő- és felelős szerkesztő a következőket mondta. „A Vajdasági Gyermeknevelési Tanács lapjaként jelenünk meg. A tanács elnöke Ruzsó Cvéity.'A héttagú titkárságnak dr. Dávid And- rásné pedagógussal én is tagja vagyok. A gyermeknevelési tanács magyar, román, ruszin és szlovák nyelvű gyermeklapot ad ki. A Tó pajtás sajátos feladata az anyanyelv ápolása, a nyelvkultúra fejlesztése. Ennek jegyében szavalóversenyeket, olvasóversenyeket hirdetünk. Ezek a versenyek olvkor 20—25 ezer gyermeket mozgatnak meg. A beszédverseny idei első díjasait szerkesztőségünk olaszországi úttal jutalmazta” — mondta Mucsi József fő- és felelős szerkesztő. SZEKULITY PÉTER (Folytatjuk.)
