Tolna Megyei Népújság, 1969. december (19. évfolyam, 279-302. szám)

1969-12-25 / 299. szám

L A következő sorozat néhány kevésbé, vagy alig ismert egyesületről számol be. Korban elhelyezve, a Tanácsköztár­saság leverésétől kezdődik, egészen a második világháború befejezéséig ívelő tevékenységük. Jobboldali társaságok vol­tak ezek, fasiszta programmal. Tagjaik sorába tartoztak a, Horthy-korszak gentry és kispolgári rétegei. Mint erdőben eső után a gombák, úgy burjánzónak ezek a szövetségek a „Fővezér” fehér lovas bevonulását követően. Munkánk során elsőnek a szelektálást kellett szem előtt tartani, s az ára­datból a valóban jellemzőt, és az egyedit megragadni. így az öt legbefolyásosabb szervezetről szólunk, közülük is egyet kiemelve, részletesebben bemutatva. Ugyanakkor nem vállalkozhattunk pontos elemzésre, egy cikksorozatnak ez nem feladata, de bizonyos rendet mégis próbáltunk tartani. Pontos dátumokkal utalunk megalakulásukra, szervezetükre is kitérünk, sőt a programjuk bemutatásáról sem feledke­zünk meg. Mindezekről nem érdemtelen szólni. Pontosabb képet kaphatunk ugyanis arról a hihetetlen mértékű jobboldali nyomásról, ami a kormányzat részére minden mérsékletet, vagy középutat lehetetlenné tett a harmincas években, ami aztán a magyar történelem legsötétebb szakaszához vezetett. A nyomásnak csuk a gazdasági fellendüléssel olyan szeren­csésen párosult Bethlen-éra tudott ellenállni, * a szövetsé­gek története is így alakult. Bethlen távozása és a rendszert megrázó válság újra kaput nyitott a legszélsőbb reakciónojc. KIK VOLTAK? A Debrecenben megjelenő ÉME-lap, a Hajdúsági Virra­dat 1924. január 6-i számában a többi között a következő hírt közölte: „Hadurit. A tüdőba­jok és epekőbántalmak elleni sikeres gyógyításairól ismert dr. Széli Kálmán debreczeni tisztiorvos, aki a tüdőbetegsé­gek gyógyítására már évek előtt külön gyógyszert talált fel, új találmányával fog ne­vezetességre (szert) tenni. A kiváló zeneszerző és zongora- művész, aki az irodalom te­rén is szép sikereket aratott, nemrég új robbantószert ta­lált fel, mely sokkal hatéko­nyabb az eddigi robbantó anyagoknál és ami fő, előállí­tása is könnyebb, egyszerűbb. A feltaláló, aki lelkes bajno­ka hazánk ezer éves határai visszaállításának, az új rob­banószernek hazafias gondol­kozásához híven, találó nevet 'TT is adott már: „Hadurit”. Ha majd a Hadurit lövegek meg­szólalnak, akkor rémület fog­ja el a magyar haza ellensé­geit. Az új találmány már szakértők előtt van és kísér­leteznek vele. Az integritás hívei bizalommal nézhetnek a jövőbe. Hadúr velünk!” Ilyen emberek voltak. Akik az epekőbántalmak gyógyítá­sát s a „magyar haza” bajai­nak orvoslását egyaránt szem előtt tartották. Közben mel­lesleg zeneszerzéssel is fog­lalkoztak, s irodalmi babéro­kat is szereztek. Manapság di­lettáns a nevük. (Vajon mi lehetett dr. Széli művének cí­me? A fehér ló balladája?) Gátlástalan emberek voltak, amikor a pozícióról, az állam által búsásan fizetett hivatal­ról volt szó. Nem azért, mert nyomorogniuk kellett. Ellen­kezőleg. Az ellenforradalmi rendszer igyekezett minden hívének igényeit kielégíteni (felduzzasztott államappará­tus, vitézi telekjuttatás a le­hetőségekhez mérten). Mi volt hát az oka, hogy mindez még­is kevésnek bizonyult? Az első világháború és az úgynevezett utódállamok (Ro­mánia, Csehszlovákia, Jugo­szlávia) megalakulása után az országot, de különösen a fő­várost ellepték a volt magyar területekről menekülő tisztvi­selők. A régi közigazgatás fel­bomlott, az új államok nem kívántak „örökséget”, s a haj­dani vármegyék urainak úti­laput kötöttek a talpa alá. Ugyanakkor felbomlott a K. u. K. hadsereg is, a bakák hazatértek tisztes foglalkozá­sukhoz. Nem így állt a hely­zet a tiszturakkal. A monar­chia hadseregében ugyanis szép számú tiszt szolgált, kik a katonai kérdésekben, éjsza­kába nyúló ivászatokon és kártyacsatákon, no meg a gát láns széptevésen kívül bizony vajmi kevéshez értettek. A Károlyi, majd a Berinkey- kormány katonapolitikája mé­lyen megdöbbentette és fel­háborította őket. „Soha többé nem akarok katonát látni!” — hirdette Linder Béla had­ügyminiszter. Érthető, hogy ezek az emberek — érezvén, hogy pozíciójuk, egzisztenciá- puk veszélyben van — ha­marosan szervezkedni kezd­tek. Egyre-másra alakultak a különféle egyesületek, társa­ságok. Kezdetben kellőn ki­épített szervezet és program híján. Valami mégis közös volt: a szenvedélyes rendszer- ellenesség. A rövidesen kikiál­tott Tanácsköztársaság ráadá­sul még a földalatti szervez­kedésre sem nyújtott lehetősé­get, illetve a minimálisra kor­látozta azt. Számosán közü­lük külföldre szöktek, s ott próbáltak minden követ meg­mozgatni a fiatal néphatalom ellen. Horthy „nemzeti” had­seregének magvát is ők alkot­ták. A Tanácsköztársaság bu­kása után bevonuló „Főve­zér” s az utána masírozó tisz­ti különítmények, valamint az illegalitásból és az emigráció­ból előkerült ügyvéd és föld- birtokos urak azt gondolták, hogy a világot immár ők fog­ják alakítani Magyarországon. (Folytatjuk.) V ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► (*• ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► p ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► LAM)Rl, a kékszakáll Egy rendőrnyomozó emlékiratai 41.1 Ami engem illet, nem hiszem, hogy ilyesmit szememre lehetrie vetni, mert ha én újból férj­hez megyek, ezt csak azért teszem, hogy sze­ressem és ápoljam az uramat, ahogy jó feleség­hez illik. — Buisson-né meghívta önt a lakására, de kérte, hogy közölje előre látogatásának időpont­ját, mert nem akarja, hogy a nővérével talál­kozzék. Ennek a levélnek borítékjára ön ráír­ta: „A válasz elment, látogatás kedden délután két órakor”. Buisson-né azonban éppen ebben az időpont­ban nem volt szabad. Ezért írt önnek Frémyet névre és kérte, hogy jelöljön ki más időpontot. Zsebkönyvében ezzel kapcsolatban a következő bejegyzést találtuk: 1915. május 13-án délután 2 órakor, Buisson- né. Banquier utca 42. — A találkozás meg is történt, s utána a kö­vetkezőket jegyezte fel ön Buisson-néra vonat­kozóan : „Van egy 19 éves fia Bayonne-ban, van egy vágj’ két nővére. Felesége volt egy vendéglős­nek, akinél eredetileg mint szakácsnő dolgozott. Az öreg vendéglős halála után bútorokat és egy kis pénzt örökölt. írni fog.” — Buisson-né csakugyan írt. Fogadkozott, hogy benne jó feleségre talál, aki majd elfelejteti ön­nel, hogy a német invázió elől menekülnie kel­lett szülővárosából. Attól tart azonban, hogy az ő anyagi helyzete az önéhez képest összehason­líthatatlanul rosszabb. Május 23-án azután őszintén, becsülettel feltárta anyagi helyzetét: Említettem már, hogy van tíz-tizenháromezer frankom. Tizenháromezer frankot értékpapírok­ba fektettem, de hogy az esetleges veszteségek ne okozzanak csalódást, jobb, ha vagyonomat egyszerűen tízezer frankra becsülöm. __ A kapcsolat — folytatta a vizsgálóbíró — e gészen bensőségessé vált. Buisson-né minden áldozatra hajlandó, amit a következő levele is bizonyít: Drágám, nyugtalan vagyok, attól tartok, hogy fiammal kapcsolatban aggodalmaid vannak. De fiam nem lesz terhűnkre, mert nővérem magá­hoz veszi, őszintén megmondom, jobban is sze­retem, hogy egyedül leszek veled, mert sze­retem' ugyan a fiamat is, de téged még jobban szeretlek”. __ A zsebkönyv 1915. június 11-i bejegyzése u tán — ami mindössze ennyi: Tíz óra, Banquier utca 42. — egészen 1917. áprilisáig nem áll ren­delkezésünkre az ön kezeírásával olyan feljegy­zés, amelyből megtudhatnánk, hogyan alakult Buisson-néhoz való kapcsolata ... I*mdru, aki eddig földreszegezett tekintettel unottan gyűrte a sapkáját, hirtelen fölkapta a fejét, de a vizsgálóbíró rendületlenül folytatta: — Mindazonáltal a beszerzett tanú vallomások áthidalják ezt a szakadékot... A gyilkos erre újra visszasüllyedt előbbi pó­zába. — Moynat-né,akinél Buisson-né alkalmazásban volt, az özvegy bizalmas közléseiből megtudta, hogy vőlegénye — akinek különben, mint egyik ismerősének bevallotta, a házasságkötés remé­nyében a szeretője lett — körülbelül hat hónapra üzleti ügyben Tuniszba utazott. — Buisson-nét nagyon bántotta ez a távoliét, és az egyik tanú szerint hosszabb hallgatás után írt is önnek. Az állt a levélben, hogy szeretné viszontlátni. — A barátság felújult. Buisson-né önt, Georges Frémyet néven bemutatta nővéreinek, Lacoste kisasszonynak, Bengui-nének és Paulet-nének. Ezek a tanúk kezdettől fogva tudtak a házassági tervről. Különösen Lacoste kisasszonyt avatta be Buisson-né titkaiba. 1915 első hónapjaiban elmesélte, hogy önnek villája van Párizs kör­nyékén, s 5 már járt is ott. Buisson-né véle­ménye szerint a villa nagyon szépen volt be­bútorozva. Bizonyos részletekből nem nehéz megállapítani, hogy a Vemouillet-i villáról van szó. Bonin vizsgálóbíró ezután így folytatta: — 1916. júniusában Buisson-né fia Párizsból érkezett, ön bejelentette neki, hogy az anyját feleségül óhajtja venni. Együtt ebédeltek hár­masban, majd a fiú, bizonyára az ön kezde­ményezésére, visszautazott Bayonne-ba. — 1917. január elsején Buisson-né öntől egy gyöngyökkel díszített arany melltűt kapott aján­dékba, néhány nap múlva pedig egy aranyórát ön azt állította, hogy ezek az ékszerek az anyjá­tól származnak. — 1917. április 2-án Buisson-né felvett egy bankban 300 frankot. Ugyanarra a napra vonat­kozóan az ön zsebkönyvében a következő fel­jegyzés olvasható: Nancy-nek 100 frank, No. 1- nek 200 frank. (Folytatjuk.) AAAAAAA4A4AAAAAA » II »tai4üift^**AmAAAAAAAAAAAAAAkAAAAAAAAAA *AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA P’AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents