Tolna Megyei Népújság, 1969. december (19. évfolyam, 279-302. szám)

1969-12-25 / 299. szám

Karácsonyi ■KC$2ft«'£ •ÍÜíSSí’ítfc» ^rtTí/j y^íh» í3ws^walÉR^0S Dávid József: Kutyaetle karácsony B kkoriban, 1932-ben — mifelénk — mintha az isten is szegényebb lett volna. Még egy vé­konyka hópalástot sem dobott a földre. A sár megfagyott ugyan, s regge­lenként dér csipkézte a lomb­talan fák ágbogait, de szürkés- fekete volt minden, vigaszta­lan idő, amely inkább hason­lított halottak napjára, mint a karácsony közeledtére. Akkor még csak tíz kará­csonyt láttam. Ez lett volna a tizenegyedik. — De amelyikre emlékeztem, az mind havas volt, olyan igazi, ahogy azt a felnőttek elbeszéléseiből is hallottam. Azért a kántálásra készül­tem. Az ádvent estéin a tűz­hely ajtaján és lapján kiáradó meleg és fény ölén fújtuk a karácsonyi énekeket arany­szívű nagyanyámmal, kishú- gaimmal. „Pásztorok, pásztorok, kel­jünk fel...” Ezen a karácsonyon tulaj­donképpen én lettem volna a megváltó, — amire persze már csak később, felnőtt fejjel döb­bentem rá — a kisjézuska, aki ember képében összeszedj azt a szeretetet, amit az isten a földre szórt Arra nem is gondoltam, hogy mi szegény kis félárvák miért maradtunk ki a nagy ajándékozásból, de azt sejtet­tem, hogy ünnepi omlós kalács gyönyörűségében csak akkor lesz részünk, ha a szentestén körülkárvtálom a falut Lámpagyújtáskor a nyakam­ba is akasztottam a vászon­tarisznyát, s elindultam az öreg utcán a módosabb em­berek ablaka alá. „Szabad-e az istent dicsér­ni?” Erre a kérdésre a leg­fösvényebb ember sem mert nemet mondani. És én fúj tam. Tiszta . gyer­mekhangon fújtam a dicsére­tet, majd pedig elhadartam a véreikét is jó hangosan: „Adjon az isten több ka­rácsony estét megérni. Nem PALOS KOZ IT A: Tündöklő lél A hó ma este rózsaszín — narancs sugárban hermelin; kabát a házon, kerteken. Csupán a hangunk meztelen. A téli erdők dallama, szobánkba tűzfény angyala gyanánt közénk lopakodik s belénk álmodja álmait. Szavunk, szívünk a rózsaszín — tört pillanat atomjai n dobod ja: jó és jobb nekünk — kik voltunk, többé nem leszünk. HEGEDŐS LASZ LÓ: Út zátonyokkal Mint zátonyra futott, veszteglő hajó, áll az autóbusz az utca szögletén, tömve utasokkal, velünk. Van még remény továbbjutnunk? V észesen fut az illanó idő. — Elkésünk! — Zúgnak a bent-szorulók, amíg teljes erejéből feszegeti a féiig-zárt ajtót egy elszánt valaki, ki a lépcsőn szitk ot freccsentve lóg. Szidja a bentlevőket, s ők a kintlevőt, hogy lopja a gyorsan szökő, drága időt. A tömeg nem enged, ő sem hagyja magát. Szitkok, nyögések közt, nagy keservesen bezárul az ajtó. Döcögünk csöndesen, — s kezdődik élűiről minden fél Pesten át. ilyen szomorút, örvendeteseb- bet, bort, búzát eleget, holtunk után lelkiüdvösséget. Ezt kí­vánom az egész ház népének. ... Kérem a diót!” Dió helyett jobban örültem a kalácsnak, vagy a fillérnek, de köszöntem én az almát is és a darabka kenyeret. Rokonaimnál beljebb is in­vitáltak, de én siettem, mert nagy volt a tarisznyám. A magam és testvéreim étkessé- ge meg még nagyobb, s tud­tam, úgy várnak haza, mint az isten angyalát. Végigkántáltam a falut, s már fordultam volna hazafelé, amikor összetalálkoztam Rigó Jani pajtásommal, aki lelken­dezve mesélte, hogy a Sümegi méltóságosékhoz is be lehet menni. A Petró-fiúk is vol­tak, s nemcsak kalácsot, ha­nem egy-egy pengőt is kaptáit. A méltóságos asszony meg a végén telerakta a zsebüket szaloncukorral. Egyszerre melegem lett, de mire szóhoz jutottam volna, Jani már el is tűnt Dehát felmegyek én oda egyedül is, aztán amennyi éneket csak tudok, azt mind elfújom, szépen. El én, hiszen azért a... A templomtól fel a Szitás dombra, a kastélyhoz vezető fasorban olyan a sötétség, mint a kamrában. Itt már nem vil­lan az útra csak a csillagok fénye, ha az is lenne, mert borús, fekete az ég, az ember csak tapogatózik, mint a világ­talan. Na de a pengő. Az nagy pénz, ha csakugyan adják. Azért egy napig ke'l dolgoz­ni. De télvíz idején hiába is dolgoznál, mert munka nincs, s így a pénz valóságos kincs. Az lenne, ha odaad­hatnám nagyanyám kezébe.. Nem félek én! Mitől is fél­nék. .. Már idelátszik a kas­télykert csupasz fái közül az ablak fénye... És a nagy ko­vácsoltvas kertkapu is tárva Mégis csak igaza vo't Rigó Janinak... Szaporáztam a lépést, de. egy hájításnyira sem jutottam, amikor elvakkantotta magát egy kutya, utána mindjárt még kettő. Dühös morgással közeled­tek. Mancsuk’' alatt áz avar olyan félelmetesen ropogott az esti csendben, mintha a po­kol tüze nyaldosta volna a fá­kat, s a lángok már-már az arcomat is sütnék. Jószérint - lélegezni is álig mertem.' Ösztönösen nyúltam a tarisznyámba és a legköze­lebb jutó dög elé ■ odavetet­tem egy darab kalácsot Hátráltam és nyúltam a másik darab kalácsért, mert a távolság a kutyák s köztem egyre fogyott. Már-már az ar­comra fröcskölt a kutyák nyá­la, soványka lábikrámba mart éles foguk, de még felié volt a tarisznyám. Időnként a zsebembe is kaptam, hogy dióval bolondít- sam őket, s időt nyerjek, és legalább két-három kalácsot megőrizzek kicsi húgaimnak, de nem volt irgalom. . A dö­gök egészen a fasorig szorí­tottak, s ha maradoztak is, még mindig félelmetesen kö­zelinek éreztem a veszedel­met Mire visszaértem a. faluba, üresen lötyögött nyakamban a hosszú vászontarisznya Most hogy állítsak így haza? Amikor énrám úgy várnak éhes kis testvéreirh, mint az isten angyalára... Én , le­hettem volna a karácsony, az élő szeretet, a ‘ jóság, a tisz-' ta öröm. Maga a kisjézus... Dehát nem tudtam egy röp­ke téli estére sem megváltani akkor a nyomorúságunkat.. Azt gondoltam — ahögy könnyes szemmel hazafelé bandukoltam' — bizony jobb lenne, lefeküdnöm a kásásodó folyóba, vagy kint . a vasúton szembeállni a; tízórási vonat­tal.. . Dehát még a szegény­ségnél is erősebb az élet, így azért csak hazavitt a lábam. Szerencsére kis húgaim már aludtak, s mire a napkeleti égen hasadt a hajnal, arany­szívű nagyanyám kisütött vagy három tepsi mézédes ku­koricamáiét. ., mm-v* -Tilt'L* .HZ Mit'Writ's* Vlll'Z ;■/, K jJtlK v/ * iV. * -.v»«'* ;V.» v//'- * '’"Ifi-'* SFtaTw- its•**y*.TK-o

Next

/
Thumbnails
Contents