Tolna Megyei Népújság, 1969. december (19. évfolyam, 279-302. szám)
1969-12-25 / 299. szám
Karácsonyi ■KC$2ft«'£ •ÍÜíSSí’ítfc» ^rtTí/j y^íh» í3ws^walÉR^0S Dávid József: Kutyaetle karácsony B kkoriban, 1932-ben — mifelénk — mintha az isten is szegényebb lett volna. Még egy vékonyka hópalástot sem dobott a földre. A sár megfagyott ugyan, s reggelenként dér csipkézte a lombtalan fák ágbogait, de szürkés- fekete volt minden, vigasztalan idő, amely inkább hasonlított halottak napjára, mint a karácsony közeledtére. Akkor még csak tíz karácsonyt láttam. Ez lett volna a tizenegyedik. — De amelyikre emlékeztem, az mind havas volt, olyan igazi, ahogy azt a felnőttek elbeszéléseiből is hallottam. Azért a kántálásra készültem. Az ádvent estéin a tűzhely ajtaján és lapján kiáradó meleg és fény ölén fújtuk a karácsonyi énekeket aranyszívű nagyanyámmal, kishú- gaimmal. „Pásztorok, pásztorok, keljünk fel...” Ezen a karácsonyon tulajdonképpen én lettem volna a megváltó, — amire persze már csak később, felnőtt fejjel döbbentem rá — a kisjézuska, aki ember képében összeszedj azt a szeretetet, amit az isten a földre szórt Arra nem is gondoltam, hogy mi szegény kis félárvák miért maradtunk ki a nagy ajándékozásból, de azt sejtettem, hogy ünnepi omlós kalács gyönyörűségében csak akkor lesz részünk, ha a szentestén körülkárvtálom a falut Lámpagyújtáskor a nyakamba is akasztottam a vászontarisznyát, s elindultam az öreg utcán a módosabb emberek ablaka alá. „Szabad-e az istent dicsérni?” Erre a kérdésre a legfösvényebb ember sem mert nemet mondani. És én fúj tam. Tiszta . gyermekhangon fújtam a dicséretet, majd pedig elhadartam a véreikét is jó hangosan: „Adjon az isten több karácsony estét megérni. Nem PALOS KOZ IT A: Tündöklő lél A hó ma este rózsaszín — narancs sugárban hermelin; kabát a házon, kerteken. Csupán a hangunk meztelen. A téli erdők dallama, szobánkba tűzfény angyala gyanánt közénk lopakodik s belénk álmodja álmait. Szavunk, szívünk a rózsaszín — tört pillanat atomjai n dobod ja: jó és jobb nekünk — kik voltunk, többé nem leszünk. HEGEDŐS LASZ LÓ: Út zátonyokkal Mint zátonyra futott, veszteglő hajó, áll az autóbusz az utca szögletén, tömve utasokkal, velünk. Van még remény továbbjutnunk? V észesen fut az illanó idő. — Elkésünk! — Zúgnak a bent-szorulók, amíg teljes erejéből feszegeti a féiig-zárt ajtót egy elszánt valaki, ki a lépcsőn szitk ot freccsentve lóg. Szidja a bentlevőket, s ők a kintlevőt, hogy lopja a gyorsan szökő, drága időt. A tömeg nem enged, ő sem hagyja magát. Szitkok, nyögések közt, nagy keservesen bezárul az ajtó. Döcögünk csöndesen, — s kezdődik élűiről minden fél Pesten át. ilyen szomorút, örvendeteseb- bet, bort, búzát eleget, holtunk után lelkiüdvösséget. Ezt kívánom az egész ház népének. ... Kérem a diót!” Dió helyett jobban örültem a kalácsnak, vagy a fillérnek, de köszöntem én az almát is és a darabka kenyeret. Rokonaimnál beljebb is invitáltak, de én siettem, mert nagy volt a tarisznyám. A magam és testvéreim étkessé- ge meg még nagyobb, s tudtam, úgy várnak haza, mint az isten angyalát. Végigkántáltam a falut, s már fordultam volna hazafelé, amikor összetalálkoztam Rigó Jani pajtásommal, aki lelkendezve mesélte, hogy a Sümegi méltóságosékhoz is be lehet menni. A Petró-fiúk is voltak, s nemcsak kalácsot, hanem egy-egy pengőt is kaptáit. A méltóságos asszony meg a végén telerakta a zsebüket szaloncukorral. Egyszerre melegem lett, de mire szóhoz jutottam volna, Jani már el is tűnt Dehát felmegyek én oda egyedül is, aztán amennyi éneket csak tudok, azt mind elfújom, szépen. El én, hiszen azért a... A templomtól fel a Szitás dombra, a kastélyhoz vezető fasorban olyan a sötétség, mint a kamrában. Itt már nem villan az útra csak a csillagok fénye, ha az is lenne, mert borús, fekete az ég, az ember csak tapogatózik, mint a világtalan. Na de a pengő. Az nagy pénz, ha csakugyan adják. Azért egy napig ke'l dolgozni. De télvíz idején hiába is dolgoznál, mert munka nincs, s így a pénz valóságos kincs. Az lenne, ha odaadhatnám nagyanyám kezébe.. Nem félek én! Mitől is félnék. .. Már idelátszik a kastélykert csupasz fái közül az ablak fénye... És a nagy kovácsoltvas kertkapu is tárva Mégis csak igaza vo't Rigó Janinak... Szaporáztam a lépést, de. egy hájításnyira sem jutottam, amikor elvakkantotta magát egy kutya, utána mindjárt még kettő. Dühös morgással közeledtek. Mancsuk’' alatt áz avar olyan félelmetesen ropogott az esti csendben, mintha a pokol tüze nyaldosta volna a fákat, s a lángok már-már az arcomat is sütnék. Jószérint - lélegezni is álig mertem.' Ösztönösen nyúltam a tarisznyámba és a legközelebb jutó dög elé ■ odavetettem egy darab kalácsot Hátráltam és nyúltam a másik darab kalácsért, mert a távolság a kutyák s köztem egyre fogyott. Már-már az arcomra fröcskölt a kutyák nyála, soványka lábikrámba mart éles foguk, de még felié volt a tarisznyám. Időnként a zsebembe is kaptam, hogy dióval bolondít- sam őket, s időt nyerjek, és legalább két-három kalácsot megőrizzek kicsi húgaimnak, de nem volt irgalom. . A dögök egészen a fasorig szorítottak, s ha maradoztak is, még mindig félelmetesen közelinek éreztem a veszedelmet Mire visszaértem a. faluba, üresen lötyögött nyakamban a hosszú vászontarisznya Most hogy állítsak így haza? Amikor énrám úgy várnak éhes kis testvéreirh, mint az isten angyalára... Én , lehettem volna a karácsony, az élő szeretet, a ‘ jóság, a tisz-' ta öröm. Maga a kisjézus... Dehát nem tudtam egy röpke téli estére sem megváltani akkor a nyomorúságunkat.. Azt gondoltam — ahögy könnyes szemmel hazafelé bandukoltam' — bizony jobb lenne, lefeküdnöm a kásásodó folyóba, vagy kint . a vasúton szembeállni a; tízórási vonattal.. . Dehát még a szegénységnél is erősebb az élet, így azért csak hazavitt a lábam. Szerencsére kis húgaim már aludtak, s mire a napkeleti égen hasadt a hajnal, aranyszívű nagyanyám kisütött vagy három tepsi mézédes kukoricamáiét. ., mm-v* -Tilt'L* .HZ Mit'Writ's* Vlll'Z ;■/, K jJtlK v/ * iV. * -.v»«'* ;V.» v//'- * '’"Ifi-'* SFtaTw- its•**y*.TK-o
