Tolna Megyei Népújság, 1969. december (19. évfolyam, 279-302. szám)
1969-12-14 / 290. szám
IHÁSZ—KOVÁCS ÉVA: Kampis Peter: Zsiráf az esőcsatornában Jegyzet sokakhoz Tollat és papírt, miután teleirkáltam az évek üres íveit munkával, vérrel, köznapck megadásaival. Tollat és papírt, hogy újabb, teleírt ívek következzenek. Szeretnék vallani valami szebbről, talán arról, hogy ilyenkor télen csak az emberi szemekben virágzik ki legelőször a csodavárás. Csupán azokban hiszek, akik rámsugarazzák őszinte tekintetüket. A szemekben bizakodom: az emberi veríték igazába mártom ujjaimat: a munka és a szellem vetésével jelölten írom tele a hajnalt szerelemnél-szebb bizakodásnál: íme az ember, aki hisz a ti reggeletekben, fogantyúiba kapaszkodva virágot gyűjt a szemetekből, hogy jobban lásson... SZIRMÁT ENDRE: Hóember Nem élő hús-vér, csak cukorfehér ragyogó hókristály a teste; ahogy készült, pajkos gyermekek vizsla szeme csodálkozva leste: milyen furcsa, hogy a vágy egyszerre a kéz és gondolat nyomán testet ölt, szeme, szája — szén, orra — sárgarépa, béna lába — engedelmes föld. Nem mérhetjük csak játékméretekkel? Ha hóból is van — azért mégis ember Mosolyog, mert rá is mosolyognak, szeretik, hisz ő is jóbarát, hallgatni kell? — hát egy szót se szól, ha zsivaj van, ő is kiabál. Annyira száj a szája, annyira szív a szíve, amennyire csak meggyúrjuk a havat, bogár szeme kacsint, seprűs kezével int, és máris megáll a pajkos pillanat bámészkodni a téli játszótéren... csitul a szél a lompos felhők alatt, a szürkeség már halványzöldre éled. BEBESI KAROLY: Holnap Gyáván követlek. Alig merek rádgondolni. Félelmetesen létezel, és egyre csak részletezed magad: most a hajad, most a szemed. Minden nap valami ittmarad belőled. És már döbbenten, szorongva látom, hogy egészen itt vagy. Körül is ujjonghatlak akár, mint egy évszakot, amely önmagát napról-napra megvalósítva. megvalósít minket is, Ó, évszakok lakói: szeretők! Ti ne tudnátok, mennyire tiétek, és csak a tiétek e tágas tér? Ti ne ismernétek az első és az utolsó nap fájdalmát? Holnap már a te virágaid hajladoznak itt és mindenütt. Holnap már csak te leszel. Boldog szorongással gondolok erre... Félek tőled, mert szeretlek. Jurij Nyikolszkij: Helytelen igehasználat Délután fed négykor ébredt rá. Érezte, hogy fehér lesz, azután meg vörös. És megint fehér. Egy darabig figyelte magát: a sápadtság olyasféle érzés volt, mint amikor az ember üres. A tárgya^ körülötte elvesztették tárgyiassá- gukait. tartalmatlanná váltak, az eleven közeg, melyben élt, és amelyben minden mozgott, kétsíkú, statikus valamivé változott. Akkor azt mondta magában: nincs semmi semmi. Aztán jött a pír. lassan minden helyreállt, és felfokozódott. Olyasféle érzés, mint amikor az ember megtelik. A tárgyak nagyon tárgyak lettek, a közegben minden nagyon mozgott, és Kázmér néhány pillanatra megpillantotta a negyedik dimenziót. Akkor azt mondta magában: szétrobbanok. Emlékezetébe legélénkebből a délelőtt tíztől fél tizenkettőig történtek képei vésődtek. Most. délután fél négykor ez a másfél óra három másodpercre zsugorodott, dühtől fulladozva nézte újra végig magát kávéházi asztalánál. A nagy bársonyfüggöny mellett ült, fél tízkor. Egy üveg sört kért. hátradőlt a kanapén, és elhatározta, hogy nagy dolgokat fog véghezvinni. Elhatározásának úgy megörült, hogy gyorsan szétpakolt az asztalon. Bal oldalra került a pipa. (Kázmér csaik olyankor pipázott, amikor elhatározott valamit) és a műanyag dózni, a hanyagul odavetett pipaszur- kálóval. Maga elé tette a mappát, néhány papírt, fogta a tollat, néhányszor óvatosan megvakarta ott az orra mellett. és kimeredt az ablakon. Aztán ivott egy pohár sört. Valami hangzatos, jó kis címet. Akkor már jön. minden magától. Egy darabig a mennyezetre nézett, majd módszeresen pipára tömött. Pöfékelt. Pipája elaludt, újragyújtotta. Címek jutottak az eszébe: Macska a forró háztetőn (vagy bádog? Ezen eltűnődött egy ideig), Találkozás a mérföldkőnél, József és testvérei. A boldogságtól ordítani tudnék... Sóhajtott Az a macskás cím. az nem rossz, gondolta. De ellopni nem lehet. Csinálni kell. Találjunk egy jó állatot. Zsiráf. Hol szokott tartózkodni? A Kalmük sztyeppékén. És hol nem szokott tartózkodni? Az esőcsatornában. Maga elé rántotta a papírt és nagy lendülettel felírta a tetejére: Zsiráf gz esőcsatornában. Aztán letette a tollat, és többé nem jutott az eszébe semmi. Tíz óra volt Kázmér szétnézett a kávéházban. Kicsit jobbra, szemben egy gyönyörűszép nő ült; Barna bőrű, fekete hajú. tündérszép nő. Elégedetten nézte. Élete tartalmat nyert az elkövetkező percekre. Tíz óra tizenkét perckor a nő átnézett, és elmosolyodott. Kázmér igyekezett pillantásába annyi rajongást sűríteni. amennyit érzett. De arc- kifipjezése hűvös és előkelő maradt, a Nagy Emberek kissé enervált légiességével. Háromnegyed órán át szemeztek. A nő — Kázmér elkeresztelte Vilmának, maga sem tudta, miért — ötpercenként átnézett, és mindig elmosolyodott. Kedves nő, gondolta Kázmér, és úgy tett, mint akit súlyos gondolatok gyötörnek. Ide-oda tologatta a papírt maga előtt, és fontos arccal nézeitt az üres sörösüvegre. Kedves, kedves nő. Negyed tizenkettőkor, a tizenegyedik kapott mosoly után úgy döntött, hogy átül. és megszólítja. Szervusz, kedves nő, hasonlítasz a Vilmához, tehát legyél a feleségem, vagy mi. Vagy roppant kedvesen néz, és megkérdezi tőle: mi újság? A nő fizetett, egy utolsó mosolyt küldött Kázmémak, és eltűnt. Kázmér fél tizenkettőkor teljes révületben elhagyta a kávéházait. Ebédnél is csupa mosolygós ember ült vele szemben. Kázmér boldog volt. Valahol ivott még egy korsó sört. élvezte a napfényt, szeretettél nézett az emberekre, az eltűnő autóbuszokra, házakra. Jól érezte magát a mosolygó emberek közt. És jó közérzete továbbra sem szűnt Akárkivel ült 1« beszélgetni, mindenki vidám és közvetlen volt. szinte jókedvű. Hazafelé menet azon töprengett, hogy ne változtassa-e meg az emberiségről alkotott s eddig eléggé kedvezőtlen véleményét. A mosoly, mondta magában, egy csodálatos kapcsolat az emberek között. Mindent old, mint a királyvíz. Egészen mág közérzettel ment haza, mint szokott Du- dorászva dugta zárba a kulcsért, szélesre tárta az ablakot, és nagyot szívott a levegőből! A mappára nézett s döntött: nekivetkőzik és megpróbál csinálni valamit azzal a zsiráffal. És amikor a nadrágját lehúzta. a slicc alatt, az ülepé- től kicsit előre, körülbelül tíz- oentis hasadást talált Érezte, hogy fehér lesz. aztán meg vörös. Ég megint fehér. Csak állt, a nadrággal a kezében, időnként nyelt egyet, és kimondhatatlanul szerencsétlennek érezte magát. Fél négy volt; elnézett a házak fölött a távolba. Később egy nevet motyogott maga elé. Vilma, A betűk leestek a földre, sírásra görbült szájából és szétszóródtak. Aztán rezignált lett. A mosoly. mondta magának, egy csodálatos kapcsolat az emberek között Mindent old, mint a királyvíz. Aztán irtózatos düh szállta meg. Úgy szorította a nadrágot, hogy megfájdult a keze. — Az úristenit a formádnak — mondta fojtott hangon a nadrágnak. És előreszegte az állát. Azért sem adom fel magam, gondolta. Van még erőm, tudom, mit kell csinálni. Iszonyatos erőt érzett magában. Hegyeket szeretett volna elmozdítani. Odavágta a nadrágot a földhöz. Ökölbe szorította a kezét, a levegőbe bokszolt. Majd megmutatom nektek! És nem tudta pontosan, hogy kikre gondol. Ettől bizonytalan lett. Mindegy, valamit sürgősen tennem kell, érezte. Aztán tűt- cérnát keresett, lekuporodott a földre, ég megvarrta a nadrágját. A barátom húsz nyelvet beszélt. én meg tizenötöt. Egyszer nála üldögéltünk, teát iszogattunk. Néztem a barátom feleségét, aki az asztalról szedte le a feleslegessé vált edényeket, — s aki anyanyelvén kívül egyetlen nyelvet sem ismer. — Tudod, micsoda nő volt? Valóságos álom! — kiáltott fel a barátom japánul. — Igazi szőke baba. és a szemei! Az alakja csinos, tartása, járása kellemes — egészítette ki franciául. — Na és mi történt? — kérdeztem hindu nyelven. — Meghívtam egy étterembe — folytatta arabul. — Ittunk, kacarásztunk, táncoltunk. enyelegtünk, — hadarta barátom olaszul. — Aztán hazakísértem. — Kedvesem. a kalandjaidról áradozhatnál miskor is! — szólt a. felesége. Nekem torkomon akadt a falat, a poharat feldöntöttem. — Miféle kalandokról beszélsz? Az olasz nyelvben előforduló helytelen igehasználatról folytattunk eszmecserét... — morogta barátom, s a kedvező pillanatban azt súgta nekem, a zulu nyelv egyik dialektusában: — Csak az anyanyelvén tud és mégis mindent megértett. — Ez az éles felfogóképesség! — kiáltottam fel törökül. — A helytelen igehasználat a férjem gyengéje, — mondta a háziasszony felém fordulva. — Amikor erről beszél. a szeme mindig titokzatos fénynyel csillog. Fordította; SIGÉR IMRE BARDOSI NÉMETH JÁNOS: Beethoven szobra Magányos szobor, morcos, zord fejed a szobám csöndjén folyton rám mered, mit is beszélhet néma ajakad, mikor a másik is csukva marad. Az emberiség hangja volt zenéd, mely a bilincsét maga verte szét és úrrá lett a természet felett, az éggel együtt dörgött, nevetett. De, jaj, az ember nem jutott tovább, hiába zengtek égi trombiták, az ember mindig a sárba ragad. Csizmádat vesd le, bátor gondolat, és szállj a zengő dallamok után, mint mesterük, a süket, zord titán. CSERHÁT JÓZSEF: Igazság Tizenhárom feleségem, ugyanannyi szép szeretőm megmondja az igazat: villámokat vártam a fellegek alatt-. Volt énnekem egyetlen nyáron tizenhárom gyönyörű álmom, s Álmomból csak ez maradt: kertem is volt, tizenhárom napraforgók tányérjában nyüzsögtek a dongók, meg a darazsak-. Ruhátlanul voltak szépek számból és szádból a szavak. TÉGLÁSY IMRE: Lépéseim Sugár-oszlopok buknak a lombok közül, keresztüljárom e képzelt gátakat. A kiáltásba vigyorodott hársfaillat betömi a lét szálkás réseit. Síma arccal készülök az emberekhez. Varázs Rengő-ringó csillaghintó fénytengelye eltörött. Hosszú kíntól szíj-ostortól felhővé válj csikó-öröm!
