Tolna Megyei Népújság, 1969. október (19. évfolyam, 227-253. szám)
1969-10-18 / 242. szám
Gyorsan és zavartalanul haladtak, s bár a délutáni órákban már egyiküknek sem volt kedve evezni azt remélték, hogy az éjszaka folyamán elérik az Irtis torkolatát. Kézről kézre járt a térkép. Alig háromszáz méterre voltak az Uraitól, útjuk második szakaszának végcéljától. Vaszilij Szavcsin segítségével a további útvonalat is meghatározták, á bár azt természetesen lehetetlen volt' előre megjósolni,' mi minden vár rájuk az elkövetkezendő hetekben, úgy számolták, hogy legkésőbb október elejére az orosz határon lesznek. Hanti-Maniszijszik városa előtt éjféltájban, a lehető legnagyobb óvatossággal haladtak el. Hajnalra az Irtis-szel egyesült Ob partján álltak — szabad volt hát előttük az út az Ural felé. Urickij tanácsának megfelelően Berkner egy Cu- bak nevű faluig ment előre, ahol meg kellett keresnie Borisz Egorov kovácsot. Egy pusztai tehenészet elhagyott téli táborhelyén vertek tanyát: Berliner visszatéréséig ez látszott a legbiztonságosabb rejtekhelynek. Bodó száraz gallyakat keresett, s ügyes kis tüzet rakott. Vaszilij Szavcsin kedvtelve nézte, ahogy hozzáértő mozdulatokkal. szinte füst nélkül, felnövesztette a lángokat. — Olyan vagy. mint a cserkeszek — mondta. Bodó elmosolyodott: tetszett neki a dicséret. — Még sohasem, talál kozta m cserkeszekké 1 Egymás mellett ültek, vál- luk összeért. ............... — Te nem vagy paraszt- ember — mondta Bodó egy kis idő után. — Mondom, hogy cserkesz vagy — nevetett Szavcsin. — És nem is errefelé születtél. — Valóban nem. — És nem is kisember vagy. — Hanem? — Hanem fejes. Szavcsin most más dülöngélt a nevetéstől. — És ezt miből gondolod? — Elárult Urickij szeme. — Miért, mit mondott? — Legszívesebben magam kísérnélek el . Szavcsin hirtelen elkotnoro- dott. — Igen, ezt nekem is mondta. Már valamennyien a tűz körül ültek. Minden szem Szavcsinra szegeződött Várták .hogy mondjon még valamit. — Négy évig száműzetésben voltam ... — És most miért kell a fővárosba menned? — kérdezte Bodó. — Utasításokat, tanácsokat kell kémem, — Miért, ki vagv te? — kérdezte Jankó. — Ez nem a te dolgod — mondta Jancsik dühösen. — Agitátor vagyak —mondta Szavcsin —, meg tanító. — Akkor te csináltad a forradalmat — mondta Lovász nevetve. — Egy szál rozsét talán én is tettem a tűzre ... — Mi lesz ha elfognak? — kérdezte Bodó. — Ha nem tudják meg ki vagyok, semmi különös. Valamelyik közeli fogolytáborba visznek. — És ha megtudják? — Akkor... — Miért tudnák meg? — kérdezte Lovász kettévágva a beszélgetést, mintha félt volna megtudni, hogy mi vár ebben az esetben a mindig mosolygó kis öregemberre. — Mire megjön a tél, otthon leszünk — mondta Jancsik elmélázva. — Alig várom, hogy a hátamat nekivethessem a kemencének. — Én meg, hogy egyszer már levetkőzve kerüljek ágyba — tette hozzá Jankó nevelve. Mintha viharágyút sütöttek volna el: szép lassan eloszlott az előbb még mennydörgéssel fenyegető fekete felhő. A halál és az elbukás gondolatát egyre mélyebbre űzték bennük az álmok: otthon lesznek újra, gyerekek és asszonyok között Berkner gyors volt és eredményes: megtalálta Borisz Egorovot, s miután a kovács tisztának és veszélytelennek találta a környéket, tanácsára azonnal vissza is indult társaiért. Az utat az éj leple alatt tették meg Cubákig. s napkelte előtt már ismét úton voltak: a kovács 17 éves fia elvezette őket a szénégetők telepéig. Kéz fonódik úgy a kézbe, ahogy egymásnak adták őket az emberek. Legtöbbjüknek még a teljes nevét sem tudták, egyszerűen csak bekopogtak a megadott házba, megmondták honnan jönnek, kj küldte őket. s ez elég volt ahhoz, hogy — ha csak egykét órára is —. de otthonra leljenek. A falvak többnyire elhagyatottak voltak, a férfiak zöme még nem tért vissza A helyes megfejtés 3 pont a háborúból, s talán ettől, talán mástól, de valamennyien így érezték: ennek a hatalmas, titokzatos országnak minden szegletét a remény és vára16. nap. 1. Magyar festő. Az alföldi iskolához tartozott. „Éjszakai napsütésének gúnyolták, a népművészet nyers színhatásával rokonszellemben kialakult stílusát. Melyik festőnkről van szó? Mi a kép címe? 2. Melyik esztendőben alakult a nagybányai képzőművészeti telep? kozás tölti kiTíz forint a „mitfahrer” után A szénégetőknél három napig maradtak; a fuvarosok ugyanis ekkor indultak a frissen elkészült rakománnyal a kerületi székhely felé. Nyolc szekér nyikorgóit az elhanyagolt úton. Húsz, vagy huszonöt kilométert tehettek meg, amikor a szemben jövök hírül .hozták, hogy a katonaság a következő falunál elállta az utakat. Nem volt mit tenn>: bemenekültek az erdőbe. Bodó azt mondta: szerencséjük van, az erdő nagy és tele van nagyszerű rejtekhelyét adó horhosokkal. A szénégetők tanácsára délnek vették az irányt, az erdő erre felé viszonylag magas hegyekre kapaszkodott, s ha ebben az irányban haladva kerültek is valamelyest, attól nemigen kellett tartaniuk, hogy szembe találkoznak a lovasokkal. A 11-es Autóközlekedési Vállalat az elmúlt időszakban összesen több mint száz gépjárművezetőt képezett ki. A vállalat közel félmillió forinton költött a sofőrképzés során, — most mégis sofőrhiány miatt hetenként tucatnyi jármű nem tud az őszi csúcsforgalomban részt venni. Az alaposabb szakmai képzés érdekében érdekes, új módszert alkalmaznak a szekszárdi vállalatnál. Azok a tehergépkocsi-vezetők, akik vállalkoznak arra, hogy segítenek a sofőrképzésben, tehát maguk mellé vesznek egy-egy gép járművezető-jelöltet, tíz forint napi különpénzt kapnak. A „mitfarerpénz" kedvelt az öreg pilóták körében, de sajnos még ez a módszer sem csökkenti a gépjárművezető- hiányt. A kiképzett sofőrök közül több mint harmincán a kétéves szerződés lejárta előtt elhagyták a céget, más, kedvezőbb beosztású munkát vállaltak, egyúttal az eltávozott sofőrök MIL-lapjukon vitték a sofőrképzés költségét, melyet az új munkahelyen természetesen levonnak, tőlük. Egyébként nemcsak a járművezető „hiánycikk” a 11-es AKÖV-nél. Kevés az autószerelő is. Az elmúlt két évben öt ven fiatalt képeztek ki szerelőnek, közülük már csak harminc dolgozik az AKÖV- telepen. A vállalat vezetősége most tanulmányozza, mi a munkásvándorlás oka, s a vizsgálat után megfelelő intézkedésekét tesznek. 'YWYVYVYYVYYYVVVYYWYYVYYVVVVWVVWYYVVWVVVVVYYVVVYYYY ► ► ► ► ► ► » ► ► ► *■ ► ► w t ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► Y ► ► ► l ► ► ► t ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► Szamos Rudolf: Kántor és Csupati (Részletek egy nyomozókutya történetéből) — Nekem zárásom van, kérem, ki fizeti meg az elvacakolt időmet? — A főpincér mintha megszeppent volna, mindezt már halkabban mondta. Távozni akart. „Itt marad. Majd a jóisten honorálja!” — kiáltott rá Sátori. A zöldre festett lemezablak Csupati feszege- tésére lepattant a dob oldaláról és Kántor nyomban bedugta az orrát a résen. Vissza is kapta és tüsszögve morgott. „Menj arrébb!” tolta el kutyája fejét Csupati és a dobba világított. Bal kezével benyúlt és sziszegve rántotta ki ő is a kezét. „Az anyját, ez ráz” — mondta meglepetten. Sátori a dobba szerelt villanykörte zsinórját kereste. A szőnyeg alatt talált rá a kígyózó vezetékre, és a végét kihúzta a fali csatlakozóból. „Most már nyugodtan benyúlhatsz” — mondta. A bejárat felől csoportjának két nyomozója közeledett. Az egyik Sátori füléhez hajolt és súgott valamit. A főhadnagy bólintott. Csupati közben egy újságpapírba göngyölt csomagot húzott elő a dob aljából. A papirhalmazból két újabb csomagot húzott ki. — A törvény nevében letartóztatom — kapta el ekkor a főpincér karját Sátori. — Bilincseljék meg, — utasította nyomozóit, — Én. én . . . ártatlan vagyok. — Majd kiderül. — A főhadnagy Csupatihoz fordult. — Más nincs? Csupati tagadóan ingatta fejét. „Azonnal hozzák ide a dobost” — mondta nyomozóinak. „Az bajos lesz — válaszolt az egyik. Véletlenül láttam, amikor az igazoltatók a zenekar tagjait kieresztették az utcára." Sátori bosszúsan káromkodott. — A professzor elől úgyse lóg meg — szólt közbe Csupati. „V igyék be a portást is, meg az üzletvezetőt. Kezdjék el a kihallgatásokat” — utasította embereit és intett a terem közepén ácsorgó rendőrnek, hogy kövesse őket. — Keresd. Szimat — mondta Csupati Kántornak, és mit nem adott volna, ha csak egy kicsit is ismerhetné Kántor titkát. „Vajon hányszor váltott szimatot, mire a határtól a nagydobig eljutott — gondolta, miközben a földről felszedte a pórázt. Kántor a kijárat felé indult. A ruhatári előtérben Sátori az elhárító csoport vezetőjének bosszúsan jegyezte meg: „Nem azt kértem, hogy zárjátok le a szálló összes kijáratát?” — Miért? Nem azt tettük? — A vendégeket bevitetted, a jómadarakat meg eleresztetted. — Csak Jonnyt és a zenészeket engedtem haza. „Ez az” legyintett reménytelenül Sátori és Csupati után sietett. 8. Kántor megkerülte a szállodát. A sugárúton kétszáz métert haladt az állomás felé, majd a múzeum előtti parkba fordult. „Igyekezzünk, pajtás!” — nógatta Csupatit Sátori. A biztatás felesleges volt. Kántor futólépésben húzta gazdáját és Csupati nem tudott annyira gyorsítani, hogy a póráz feszítése engedett volna. A múzeum mögött átrohantak a sebes sodrású, megáradt patak hidján és Kántor a keskeny mellékutca közepén egy csukott kapu előtt megtorpant. Óráknak tűnő percek múltán csoszogott elő a házmester. Álmos pislogással nyitott ajtót és a kapualjba beszökkenő hatalmas kutya láttán rémülten hőkölt hátra. „Itt lakik Jonny, a dobos?” kérdezte sietősen Sátori. A házmester elsőre nem értette a rendőrtiszt kérdését. Mire Sátori megismételte volna, Kántor már a lépcsőházban rohant felfelé. „Ilyen nevű itt nem lakik” szólt az ajtó mögött eltűnő tiszt után a házmester, de az már nem hallotta. A második emelet fordulójában érte utói Csupatit. Kántor a függőfolyosó végén egy sötét, boltíves átjáróban vezette gazdáját. Csupati és Sátori ösztönösen a falhoz lapult. Csupati alig hallható pisszegésekkel figyelmeztette Kántort, maradjon csöndben és figyeljen, mert a sötétből valahonnan fojtott beszélgetés foszlányai szűrődtek hozzájuk. „Kanizsa felé kell utaznunk” suttogta egy férfi. „Értsd meg, a hajnali budapesti gyorsot hússzor is átfésülik.” „Te gyanún felül állsz.” Igen, de ki gondolta volna, hogy ilyen hamar nyomodban lesznek. „És mi lesz a dohánnyal?” „A vörös majd elhozza, ha a bárból elkotródtak a zsaruk. Még van egy óránk...” A lépcsőházból ekkor lépett a függőfolyosóra a rendőr, aki Sátori kísérőnek hozott magukkal. Cipője döngve koppant a kihalt ház süket ' csendjébe. „Ó én marha!” fohászkodott magában a főhadnagy. „Hogy nem tudtam a kapuban hagyni.” A zajra elnémult a suttogás. „Az átjáróból nyíló lakás ablaka minden bizonnyal a függőfolyosóra néz” mérlegelte gondolatban a helyzetet Sátori és bár szemük az éjszakai •Jényhez már hozzászokott, és az átjáróból nyíló ajtó körvonalait is felfedezték, Sátori azon izgult, mi lesz, ha a szobából meglátják a függő- folyosón közelgő rendőr árnyékát. Sátori idegei pattanásig feszültek. „Főhadnagy elvtárs" —suttogta a rendőr. 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAÁAAAAAAA4AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAáAA*AA-
