Tolna Megyei Népújság, 1969. október (19. évfolyam, 227-253. szám)
1969-10-15 / 239. szám
27x2 Ki mit tud a kégziiivészetről? A helyes megfejtés 3 pont 13’. nap. 1. A szocialista real izmus a marxizmus—leniniz- mus alapján létrejött alkotói módszer, amely a szocialista tartalom realista megjelenítés ét tekinti feladatának. Melyik szovjet szobrásznő alkotása a képen látható mű és mi a címe? 2. Melyik esztendőben készült a Lenin-mauzóleum Moszk« vában? Vöröskereszfes gyűlés Dombóvárat! Bólintott. Kezét a karabély agyára tette, s elmosolyodott: — Féltek? Az öreg lehajtotta a fejét'. — ÉS te? — kérdezte Bodó a falábúra mutatva. — Én ott voltam a volhy- niai mocsaraknál. Kitüntetést is kaptam... — Mutasd. A fiatalasszony azonnal ugrott. Az ágy végében álló ládából zsineggel átkötött csomagocskát vett elő. Kibontotta: Két kereszt alakú kitüntetés csillogott a tenyerén. — Németek voltak? — kérdezte Bodó s nem tudta levenni a tekintetét a féltve őrzött keresztekről. — Azok is. — Magyarok is? — Voltak. — Sokat megöltél? — 122-es dzsidás divízióban voltam... — Gyere ide—mondta Bodó egészen halkan. — Ide állj elém. A falábú előre lépett. Az öregember felemelte a fejét: testvérek lehetnének, gondolta, egyforma magasak, egyforma erősek, egyforma szépek. — Hogy állsz? — kérdezte Bodó. — Állj rendesen. — Parancsára, tiszt úr — mondta a falábú, s feljebb emelte a fejét. Bodó beharapta a száját, aztán hirtelen feldühödve azt mondta: — Tedd fel a kitüntetéseket! Az asszony remegő ujjakkal segített. — így mondta Bodó s aztán teljesen váratlanul a fél- lábú arcába sújtott, közben hátraugrott, s hátát a falnak vetve lövésre emelte a fegyvert. A fiatalasszony ránézett, s bár látta, hogy minden mozdulatát követi a puskacső, odament az urához, s felsegítette. Bodó hagyta; hirtelen émelyítő levertség lett úrrá rajta. — Kenyér van itthon? tag kérdezte. A fiatalasszony azonsa! bólintott: — igen. — Hús, szalonna? — Igen. — Csomagolják be. Két napra elég lesz gonr- dolta Bodó, s aztán vállára vette az asztalkendőbe kötött csomagot. — Az angol csapatok körülvették a falut — mondta kedvetlenül —, napkelte előtt senki sem hagyja el a házat. Világos? — Igenis, tiszt úr — mondta az öreg. Bodó bólintott, s aztán azt mondta: — Forduljatok a fal felé. A gyerek, aki eddig szótlanul ült az ágy szélén felállt. — Én is? — kérdezte alig hallhatóan. — Te is — mondta Bodó, s kilépett az éjszakába. Huszonkilenc napja voltak úton, emberek nélkül nem lehetett már bírni tovább. A pihenők az apró kis. megállások az helyett, hogy erősítették volna őket, fokról fokra gyengítették ellenállásukat. Bármilyen körülmények között is, de otthonokat láttak, magukfajta embereket. Berk- ner a legutóbbi partraszállás alkalmával igazán szép porció eleséget hozott — egy egész falu adta össze —, s talán ez volt az utolsó lökés: Jancsik és Bodó ellenében megszavazták, hogy a legközelebbi alkalmasnak látszó helyen hosz- szabb ideig tartó pihenő következzék. Jancsik a határozat megszületése óta már egyikükkel sem beszélt. Beburkolózott a pokrócába, s naphosszat a térképet bámulta Számításai szerint száz- százhúsz kilométerre lehettek az írls torkoIafSfcS. A íc- lyónak ez a szakasza már olyan széles volt, hogy csak verőfényes reggeleken látták világosan a partokat. Déltájban a pára, délután pedig a folyóvölgyre ereszkedő porral telített levegő mosta el a kontúrokat. Június vége volt, most már a nagy hajók útra is készülődtek. Egy idegen országban az ember nem vesztegethet el egyetlen percet sem, gondolta Jancsik újra meg újra ki tudja, mi történik, a rend is helyreállhat, s akkor már nem hajózhatnak tovább Ilyen nyugodtan. Persze valami más is volt benne. Idegenkedés ettől a hatalmas, kiismerhetetlen országtól. Kora délután volt, ragyogó Idő. Berkner a folyó balpartján apró kis falut fedezett feL Mindenki felállt: látni akarták az oázisként várt pihenő színhelyét. A víz tiszta volt, a hullámok hátán fehér háncsdarabok úszkáltak. — Bútorgyárnak, vagy fatelepnek kell a közelben lenni — mondta. Bodó a félénk fbrgácsha jókra halászva. — Meglássátok valami kis üzem lapul ott a kanyarban— Berkner derékszögbe fordította a kormányrudat: mielőbb el akarta érni a partot. Jancsik is felült, figyelte a manőverezést. — Te mégy ki? — kérdezte. — Én — mondta Berkner. — És mi? — Várjatok. Bodó Berknerre nézett: úgy látszik, hogy itt most már csak ennek a kölyöknek a szava számít; gondolta, Berkner egész testével a rúdra nehezedett. Mindenki őt nézte, de senki sem segített. Mikor végre elérték a homokdűnéket Lovász azt kérdezte: — Ne menjek veled? — Ne — mondta Berkner. Kitámasztották a tutajt, Bodó a pokrócra csavart fegyver után nyúlt. Ez alkalommal a Vakok és Csökkentlátók Szövetségének Tolna megyei csoportja tartotta első vöröskeresztes gyűlését. Kedves vendégként üdvözölték a Hazafias Népfront és a Vöröskereszt járási titkárát, a járási szociálpolitikai csoportvezetőt dr. Németh Józsefnek csoportjuk patronáló- ját, a dombóvári kórház szemészeti osztályának főorvosát. Napirendjük a munkaterv közös kialakítása volt. A Vöröskereszt dombóvári járási titkára 43 új tagkönyvet oszlott, szét. Elnökké Salamon Jánost, titkárrá Nagy Györgynél választották. Céljuk a segítená- akarás. egy művelt közösség kialakítása. Gyűlésükön indult meg a politikai tájékoztató előadássorozat is, melyet Ku- rucz József járási népfront- titkár tart, Nagy Györgyné f Dombóvár 'TTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTnTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTI ► ► ► ► ► ► » ► ► ► ► ► ► ► Szamos Rudolf: Kántor és Csupati (Részletek egy nyomozókutya történetéből) — Jaj, de helyes a kutyus — szólt le a félemeleti galéria lépcsőfordulójáról a hallban várakozó törzsőrmesterhez az üzletvezető. — És barátságos, ügy látom, megkedvelte magát, hogy így a nyomába szegődött. — válaszolt ravaszul Csupati. Kántor az üzletvezetőnek nem engedte maga mögött becsukni az ajtót. A küszöbön állt. Farka a folyosón, feje a szobában. Csupati kutyájának peckesen meredő farokzászlaját figyelte, ám az néhány másodperc múlva eltűnt előle, és szinte ezzel egyidőben a szobából kétségbeesett kiáltás harsant. Csupati hármasával ugrálta a lépcsőfokokat, s nem tellett bele telepére, már az irodaajtó előtt állt. — Maradjon mozdulatlan — tanácsolta a törzsőrmester a rémülettől vacogó embernek. — Arról nem volt szó, hogy maga kulcskeresés közben telefonál is. — Csak a szakácsnak akartam utasítást adni. Csupati megértőén bólintott. „Engedd!” szólt Kántorra, majd kivette a köpcös üzletvezető kezéből a kagylót és visszatette a készülékre. „Megvan a kulcs?” — I-i-igen... — hebegte, miközben baljával jobb csuklóján Kántor fogainak helyét simogatta. „Telefonálni akart a pasas, de kinek?” — töprengett lefelé-menet Csupati. A szálló forgóajtajában már Sátori jött velük szembe. „De hamar ideértél” — fogadta Csupati a főhadnagyot, majd a füléhez hajolt és ezt suttogta: „Figyeltesd a portást”. Mire az utca felől a személyzeti bejáróhoz értek, az árkádos kapubejáró elé megérkezett a határőrség rohamkocsija is. „A helyzet?” kérdezte Csupatitól a kémelhárító csoport vezetője. „A nyomok a határtól idáig vezettek”. Sátori ismerte a csoportvezetőt és arra kérte, embereivel zárassa körbe a hotelt. Éjfél volt! Az étteremben záróra, lassan szállingóztak a vendégek. Izgalmában az üzletvezető remegő keze alig talált a zárba. Kántor könnyedén azonosította a nyomot és ahogy az ajtó kinyílott, elsőnek lépett a szénporos, keskeny csigalépcsőre. Az alagsorban szűk folyosó vezetett az épület hosszában. A kazánház előtt haladtak el. Sátori az üzletvezetőtől megkérdezte: hol a fűtő? — Az éjszakásnak itt kell lennie. Ha az urak nem jönnek, már magam is kerestem volna, mert a konyhaséf panaszkodott, hogy nincs forró víz. — Kántor a gépház vasajtója előtt, állt meg. „Nyisson be”, kérte az üzletvezetőt a főhadnagy. A kazánházi ajtó azonban nem nyílott. Ezt nem értem kérem. Este tízkor váltottak és az éjszakás fűtő nem iszákos ember ... A portás is ellenőrizte. Talán a pihenőszobában tartózkodik.” A fűtők folyosóvégi szobájába se tudtak bemenni. „Hol vannak a kulcsok?” — fordult az üzletvezetőhöz Sátori. „Az irodámban és a portán..." — Hadnagy elvtárs, kísérje el a főnök urat és az összes alagsori helyiség kulcsait hozzák ide — utasította egyik nyomozóját Sátori. Kántor egyre nyugtalanabbul izgett-mozgott az ajtó előtt. Orrát többször is a szárfa réséhez dugta. Gyakran pislogott gazdájára, és tappan- csával is megpróbálta kinyitni. „Várj” — intette türelemre Csupati. Öt percbe tellett, mire a csörgő kulcshalommal a hadnagy és az üzletvezető visszaérkezett. „Válassza ki a megfelelőt” — mondta Sátori az üzletvezetőnek — „és a kilincshez senki ne nyúljon”. Ezután zsebéből kendőt vett elő, azzal fogta meg a kulcsot és miután a zárba dugta, a kilincset is. Elsőnek Kántor ugrott a sötét helyiségbe. Csupati zseblámpájának fénycsóvája követte kutyáját és ahogy átlépett a küszöbön, nyomban vissza iá hőkölt. A koszos vaságyról, fejjel a betonpadló felé idősebb ember lógott. Alsóteste az ágyon, homloka könyökben behajolt alsókarjára zuhantan lógott, mintha még végső kétségbeeséssel a betonról vissza akarná nyomni magát az ágyra. Sátori felkattintotta a villanyt. „A fűtő" kiáltott fel rémülten az üzletvezető. — Megfojtották, méghozzá fonott drőthurok- kal — állapította meg Sátori, miközben alaposan szemügyre vette az áldozatot. „Odaát mostanában ez a divatos gengsztermódszer'' — jegyezte meg Csupati. Kántor ez alatt az öltözőszekrény ajtajával bíbelődött. Sarló alakú körme beleakadt a szekrényajtó kissé elálló alsó szélébe és a kutya erős, rántására reccsenve pattant fel a zár. Csupati a zajra odanézett: „Mit csinálsz?'" lépett Kántor mögé. A kutya a szekrény alsó rekeszéből kis- ujjnyi vastag sodrott huzalt rángatott elő. ..Főnök" — szólt Csupati — „a hurok”. AAAA.AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAaAÁAAAAAAAAAAáAAAAJULAAA1 AAAAAAAAAAAAAAAAaaAAAAAAAAAAAAAAaAAAAAAAAAAAAAAAAAAAaAA. IAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA AAAAAAAAAAAAAAAAA4AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA
