Tolna Megyei Népújság, 1969. október (19. évfolyam, 227-253. szám)
1969-10-12 / 237. szám
— Mi azok vagyunk? — kérdezte az öregebb géppuskás. — Ne csak rájuk gondolj, András... — Nemcsak rájuk gondolok. — Itt könnyen fűbe haraphat az ember ... — Nem fogtok fűbe harapni. — Hát akkor mondd meg, mit akarsz? — Menjetek vissza az erdő közepéig. Ott a horhosban várjatok. — És te? — Ha fél óra múlva nem vagyok ott, vonuljatok be. . — És fül lesz? — Az én gondom. Behunyta a szemét, s csak akkor nézett fel, amikor két társa már messze járt. Elővette az óráját, s tenyerére fektetve nézte, öt perc, tíz, tizenöt. Semmire sem akart gondolni. Vitatkozni, érvelni nem lett volna ereje. Hagyta, hogy úrrá legyenek rajta sejtjei, a testébe rejtett milliónyi apró kis élet, melyek a harcok és gránátesők szörnyű órái alatt külön-külön is féltek, üvöltöttek, vergődtek. Az óra halkan ketyegett: húsz perc, huszonöt —, s bár néha úgy érezte, vad hullámok akarják elragadni, s visszadobni a múltba, egyre világosabban látta: háta mögött a halál, előtte pedig az élet áll. Megvárta míg a nagymutató pontosan beáll a harmincadik percre, s akkor levette a sapkáját. Lecsatolta a derékszíját, s aztán anélkül, hogy egyetlen pillantást vetett volna hátrahagyott holmijára, elindult a szürkeség mögött nyújtózó orosz állások felé. A tutaj elkészült. Víg Mihályt eltemették. Négy napot töltöttek a folyóparton, s aztán úszni kezdtek nyugat felé. A jókedv és a bizakodás újra feltámadt bennük. Tavasz volt, május vége. A táj — szinte látták, — nyújtózott egy óriásit, s aztán minden átmenet nélkül felébredt. Virágba borultak a fák. A cserjék, füvek, üzeke- dő vadak illata kupolát vont tutajuk fölé. A sebesség, mint ahogy számították is, megegyezett a gyalogmenet ütemével, egy-egy éjszakán tehát 30—40 kilométert haladtak előre. Az útnak ezen az első szakaszán kizárólag éjszaka hajóztak, semmiképpen sem akartak ugyanis emberekkel találkozni. Száz-százötven kilométer Nyugat-Szibériában nem távolság, ennél sokkal nagyobb körzetben elterjednek a hírek, feltételezhető volt tehát, hogy szökésükről még erre is tudnak a hatóságok. Abban sem voltak biztosak, nincs-e a folyó közelében fogolytábor, ami számukra mégiscsak a legnagyobb veszélyt jelentette. Nappal erdőségekben, elhagyott partmenti homokbányákban lapultak, a legkisebb zajtól is félve, s talán éppen ez volt a baj. Az ötödik napon Vass Andor és Ámon Béla bejelentette, hogy nem száll vízre Feküdtek a nedves homokban, s szótlanul nézték, ahogy társaik vízre húzzák a hatalmas, ormótlan alkotmányt. Jancsik először nem vitatkozott velük, aztán indulás előtt mégis kigázolt a partra. — Még meggondolhatjátok. — Meggondoltuk. — Vass. legalább te.. 1 — Hagyjál minket, András. — De hát mi bajotok van? Eddig minden nagyszerűen sikerült...! — Én se bagoly nem vagyok, se vakond. — Mihez kezdetek? — Fegyvert szerzünk. — És lovakat —> mondta Ámon. — És aztán? — Az már nem a te dolgod. ■ Jancsik dühösen elfordult tőlük. Ámon azonban utánaszólt. — Ha isten hazasegít, nekem nem lesz rongyos töb- get az ülepem ... — Rabolni akartok? — kérdezte Jancsik döbbenten. — Két évig a fronton voltam, most majd egy évig táborban, hát ezt nem lehet végigcsinálni ingyen... . Mintha egy jól megépített ház gerendája roppant volna ketté: az öt főre apadt csapat tagjai többé már nem tudtak úgy nézni egymásra, mint eddig. Egyszeriben bizonytalan lett minden; ki tudja ki kicsoda, s kitől mit remélhet az ember. Amióta elhagyták a tábort, megszűnt az az erő, mely addig összetartotta őket, egyformává préselte valamennyiüket. Szinte óráról órára mások lettek. Jancsik maga is érezte ezt. Amikor elindultak egyetlen vágya volt, túl lenni a tábor ismert és gyűlölt övezetén, most meg egyre többször jutott eszébe: hátha nem is ezt kellett volna tenniük?... Csobogva úszott felettük a végtelen ég. Bodó többnyire a halászattal volt elfoglalva, Berkner és Lovász felváltva kormányozott, Vass és Ámon kiválása óta nappal is hajóztak, mindenki azt mondta: lesz, ami lesz — most már kevés volt az eredeti tervek megtartásához Jancsik szava. A folyó erre feljebb már mozgalmasabb volt: egyre több lett a bárka, a ladik, a tutaj. Ebben egyébként sok jó is volt: nem szúrtak szemet olyan könnyen. A tizenkettedik estén egy félsziget-szerű benyúlásra épült faluhoz értek. A folyó vize lelassult, volt idejük körülnézni; a partmenti füzesek teljesen néptelenek voltak. Két nap óta alig ettek, magától értetődő volt hát a partraszállás. — Először csak egy ember menjen — mondta Jancsik a gyenge parti fényeket fürkészve. — Az én leszek — mondta Bodó, s kigöngyölte a pokrócba rejtett karabélyt. — Puska minek? — Ki tudja? Közelíteni kezdtek a parthoz, s mikor már csak térdig ért a víz, Bodó belegázolt. A tutaj rögtön a víz közepe felé fordult. — Ha minden rendben, gyújts tüzet! — mondta Jancsik. 27x2 Ki nit tud a képziniivészeiről? A helyes megfejtés 2 pont 11. nap. 1. Mi a neve annak az absztrakt művészeti irányzatnak, amely tárgyatlan, a valóság jelenségeitől elszakadó vonalak és színek harmóniáira vagy ellentéteire épített alkotásokban véli meglelni a művészet célját? 2. Idegen szóval hogyan nevezzük a képzőművészeti alkotás szerkezetét? E E ► t ► t ► E ré E YVVVVWVVVVVVVVVVVVWVVVWVVVWWVVVWWVWWWWVVVVVYVVVVY ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► Szamos Rudolf: Kántor és Csupati (Részletek egy nyomozékutya történetéből) „Félelmes elszánás kell ehhez”, s ha valaki, Csupati értékelni tudja a teljesítményt. A lan- kás dombon a falu felé lejtő csoport ismét szétszakadozott. A menet élén, Csupati előtt háromszáz méternyire Kántor haladt. Csupati mögött, jó száz méterre a hadnagy taposta a havat és szinte tíz méterenként bíztatta lemaradozó katonáit. Ennek az éjszakának, ennek a kínlódásnak nincs forinttal mérhető ára. Nem lehet üzemi órabérre átszámítani éjszakai menetelésük kínkeserveit, fizikai erőkifejtésüket. „Egy ló a második viharos óra végén rég kidőlt volna a sorból” — gondolta Csupati. Hátranézett. Ketten támogattak egy harmadikat és a sor végén, szinte kérdőjelként a hóra hajolva, a rádiót cipelő katona botozott. Elhagyni egymást nem lehet. Az élet íratlan törvénye ez, és kialakul minden, vad testi erőt és féktelen elszánást követelő mesterségnél. A bányák mélyén, az ezer fokot ziháló kohók tövén és a bajtársak között. Itt nem kell szép szavakkal bíztatni a testvéri összefogásra. „Ma nekem, holnap neked”. És ez keményebb minden törvénynél. Kántor időnként egy-egy bucka tetején meg- megállt és türelmetlenül nézegetett vissza. Csupati bevárta a hadnagyot és megint nekilódult, s ahogy a gazda mozgott, Kántor is tovább szimatolt előre. Pihés bajsza sortéin fehér deres gömbökben csüngött az odafagyott pára. Beért a faluba, rátért a kövesútra. A télbe dermedt tájon harangszó kongott. A Nap téglavörös képe hasig emelkedett a látóhatár fölé. Csupati már nem is látta, részeg öregemberként tántorgott kutyája után. És Kántor csak ment, ment előtte, mintha sose akarna véget érni ez az út. Elérte a vicinálisvasút töltését és megint északnak kanyarodott. Csupati a talpfák mellett ólomnehéz lábait a kezével segítette előre. „Nem bírja tovább!...” és hangos panasszal elkáromkodta magát. Kántor nyomban megállt és aggodalmas ábrázattal figyelte botorkáló gazdáját. A Kissomlyó formátlan, lapos kanonokkalaphoz hasonló bazaltdombja emelkedett előttük. Csupati a talpfák között tántorgott. Ha véletlenül vonat haladna most erre, nem lenne már ereje kitérni előle. Fennhangon számolta a lépéseket : egy-kettő, három... Az ötszázadiknál tartott, amikor a kicsiny, somlyóaljai falucskát elérték. Kántor a legszélső ház kertekre néző, düledező kerítésén lépett át és amikor Csupati utolérte, bágyadt farkcsóválással jelezte: megérkeztek. Az udvar végében ütött-kopott szénapajta állt. Kántor a pajtafeljáróhoz támasztott létra előtt leült és Csupati egy göcsörtös szilvafának vetett háttal a vasút felé bámult, ahol lomha cserebogarakként vánszorogtak bajtársai. Amikor a hadnagy megérkezett, Csupati felmászott a létrán. A padláson ájult álomban nyöszörgőt! az üldözött. Csupati közönyösen nézte, harag és gyűlölet nélkül. Ügy érezte, nem az ellenségét, a zsákmányát érte utói, hanem életet mentett, mert kész csoda volt, hogy a nyomorult idáig kibírta és átvészelte ezt az éjszakát. Fel se ébresztette. Visszamászott. A rádiós gémberedett ujjakkal hívta a harcálláspontot és legnagyobb meglepetésükre a hernyótalpas páncélautó a falutól alig két kilométernyire, egy útelágazásban várakozott rájuk. Csupati szokásos spriccere mellett üldögélt a klubban, amikor nyolc óra körül az ügyeletes kereste. Egy óra múltán a megyeszékhelyhez legközelebb eső határőrs körzetében Kántorral együtt szállt ki az autóból. „Újabban úgy mászkálnak itt maguknál a határsértők, mint egy rozoga léckerítésen a koslató kutyák” — közölte rezignáltan az őrsparancsnokkal. „Ez még csak hagyján, de mi lesz, ha felszedjük a műszaki zárat?” — válaszolt fáradtan a határőrtiszt. A határtól két kilométerre, elhanyagolt, gödrös makadámút széléig vezette őket az őrs- parancsnok. Idáig jutott ugyanis Szultán és Vitéz. Az út horpadásaiban megült az olvadó hó leve és a két kutya itt feladta a nyomot. Csupati nem szerette az ilyesmit. Szívesebben indult volna a nyomsávról, dehát azért kérették ide Kántorral, hogv kettesben próbálják meg onnan folytatni, ahol a másik két kutya abbahagyta. „A lehető legrosszabb, más fuser munkáját helyrepofozni” dörmögte, és az árokparton a megroggyant hóban próbált valamilyen kezdő nyomot keresni. „Ne haragudj, főnök” — mentegetőzött segédje, Szultán gazdája. — „de olyan szépen jöttek idáig”. \ káiki AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAÁAAArVVVYYYYYVWVVVVVVWVYWVVVVVYYYYVYYVYVV YVVVVYYVVVVVVYYYVYYVVY
