Tolna Megyei Népújság, 1969. augusztus (19. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-07 / 181. szám
Szülőhelyünk gazdagsága Napjainkban sokszor és sokhelyütt téma, mi az ami már van és mi az, ami még kellene ahhoz, hogy szülő- vagy lakóhelyünk — ezzel együtt az életünk — maibb legyen. A tanácsok, illetve a tanácstagok a megmondhatói, hányféle óhaj, közérdeket szolgáló kérés címzettjei, avagy postásai ők. Megyére szólóan komoly nagyságrendű irattár telhetne meg azokkal a javaslatokkal, amelyek egy-egy település ki- sebb-nagyobb sorsfordulóit sürgették és sürgetik. [ Környezet Áz emberekre visszahat a környezet s ez utóbbi az ember alkotó munkája révén válik a korszerűség követelményeinek is megfelelően lakhatóvá. Nem tudom hányán figyelik — akár magánszorgalomból is — ezt a növekvő hatóképességet. Én figyelem s megannyi örömem telik benne. Nem gondolnám, hogy sohasem hallott dolgot mondok, ha mondom, hogy az utóbbi években akár országszerte, megyeszerte is növekedett a város, illetve községfejlesztés- re szánható, fordítható anyagi erő. Tagadhatatlan, hogy anyagi lehetőségeink a növekedés ellenére is az igények mögött tartanak, de napjainkban már lényegesen több jut erőnkből arra, amit így fogalmazunk: — eltüntetni a különbséget a falu és város között. Számítok arra, hogy e ponton számosán fölszisszennek. Szabad az út! Igazuk van a fölszisszenőknek, mert községfejlesztő tevékenységünk helyenként valóban igen lassú, de bármekkora is az ellentmondás, a lehetőségek és igények között, a fejlesztés többé nem gazdátlan tennivaló. Az is közismert, hogy a türelmetlenség sajátja lett a mai embernek. A türelmetlenség nem rossz tulajdonságunk, ha aktív hajtóerővé alakítjuk. Mit értek aktív hajtóerő alatt? Azt az emberi tettkészséget, aminek példái elég sűrűn teremnek — nem véletlenül szintén az utóbbi években. Vetélkedés Ha egyszer azt próbálnánk fölmérni, hol milyen arányú és értékű társadalmi munkára szólította választóit a tanács, a tömegszervezetek, igen kevés községünk neve mellől hiányoznának a túlteljesítések. Az a tapasztalat, hogy a valamilyen létesítmény megépítésében közreműködők rádupláznak a tőlük kért és várt munkamennyiségre. Nem most kezdődött megyénkben az a vetélkedés, amelynek során községeink — különböző kategóriákba sorolva — községfejlesztő erejüket és munkájuk eredményességét mérik össze. Évek óta tart már ez a nemes versengés, ami az erkölcsi nyereségen túl forintokkal is szaporítani képes a fejlesztésre használható gazdasági alapot. Itt van például Dombóvár. E község a megyére szóló községfejlesztési versenyben második helyre jutott 1987-ben. Nagyon sokat tettek ezért azok az áldozatkész emberek, akik társadalmi munkájukkal bizonyították szeretetüket a szülő- és lakóhely. Dombóvár iránt. A második helyezéssel együtt járó 100 ezer forint sem jött rosszkor. 1968- ban már az elsők között kért Pénteken nyílik Mezőkövesden a nagy népművész, Kis- jankö Bori nevét viselő III. kiállítás és tanácskozás a Népművelési Intézet rendezésében. A kiállításon és a csatlakozó tanácskozáson megyénkből részt vesz dr. Németh Pálné díszítőművészeti szakreferens, továbbá Lőrincz Aladámé a majosi és Szabó Lajosné, a helyet Dombóvár — a jutalom összege is megduplázódott. Igazságtalanok lennénk, ha nem említenénk meg, hogy községfejlesztési ügyekben nemcsak Dombóváron nem szokás már a sültgalamb-vá- rás. Nagyon sok község tanácsa él az önálló kezdeményezés jogával. Ezek azok a kezdeményezések, amelyek bízvást számíthatnak a lakosság messzemenő támogatására a megvalósítás stádiumában. Tisztelgés Hogy mi mindenre hasznosítható a szülőföld szeretet®, azt nemrég Ozorán mértem le, ahol a szeszélyes domboldalak víztépte szakadékait készek akár kaskákkal telehordani, eltömni. Ha belegondolok, nem lepett meg a tettrekészségnek még e szélsőséges példája sem. Az ember, közösségben, képzeletet meghaladóan nagy dolgokra képes. Ök a fontosak nem a szájtátva várakozók, akik mindent készen szeretnének kapni. Aligha vitatható, hogy a falu életének változásait azok tudják leginkább értékelni, megbeosülni, akik tevékeny résztvevői a kollektiven elhatározott változásoknak. A ma, a holnap és a holnapután embere csak előttük, nekik tiszteleghet! zombai díszítőművészeti szakkör vezetői. A megyei filmstúdió. „ízlés, forma, stílus’- címen módszertani filmet készített, A majdnem egy órányi terjedelmű filmalkotást, a Népművelési Intézet felkérésére, Kiss István főelőadó vetíti le a tanácskozás, egész országból érkező résztvevői előtt. A KAR / „A bíróság súlyosító körülményként értékelte a maximális veszélyhelyzetet, enyhítő körülményként pedig a vádlott őszinte megbánását, nemkülönben azt, hogy héthónapos kismama”, — így foglalhatjuk röviden össze a szekszárdi járásbíróság jogerős ítéletének indoklását, amely Kovács Istvánná dunaújvárosi lakos ügyében hangzott eL S most nézzük közelebbről, hogyan történt április 6-án a 6. számú főközlekedési út 83. számú kilométerkövének közelében a baleset. 1 Kovács Istvánná, a tizenkilenc éves fiatalasszony, szülői engedély és gépjárművezetői igazolvány nélkül indult útnak édesapja Wartburgjával. Baracs községig baj nélkül tette meg az utat, amelyen férje is elkísérte. Hazafelé körülbelül hetven kilo— 11 — Tolna megyei népművelők Mezőkövesden AMBOL méteres sebességgel hajtott, s meg akart előzni egy személy- gépkocsit. Gyakorlatlansága miatt nem vette figyelembe, hogy szembe egy másik személyautó közeledik. Vázlatunk szemlélteti azt a kritikus pillanatot, amelyben az „A”-val jelzett előzni kívánt, a „W”- vel jelzett Wartburg és a „B”- vel jelzett szembe jövő kocsi egyvonalba ért. Száguldó jármű jobbról, száguldó jármű balról... Valóban nem csoda, hogy a fiatal teremtés elvesztette lélekjelenlétét, s ezzel uralmát a kocsi fölött. A felkiáltójellel jelzett ponton a Wartburg letért az útról, nagyot bukfencezett, majd a szántáson folytatta útját. Rossz rágondolni, mi történt volna, ha nem fémkarosszériás Wartburggal, hanem műanyag karosszériás más járművel történik ugyanez; vagy, ha Kovácsné — történetesen — jobbra rántja a volánt. A baleset Kovács István könnyű sérülése mellett anyagi kárt te okozott A szekszárdi járásbíróság, — mint jelentettük —, három- hónapi, próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztésre és négyszáz forint pénz-mellékbüntetésre ítélte a vádlottat — mivel közvetlen veszély- helyzetet teremtve balesetet okozott a KRESZ 34. § (2) bekezdésének megszegésével, ön bizonyára jól ismeri ezt a bekezdést, sőt tiszteletben is tartja... t mégis, hadd álljon itt okulásul„A közúti forgalom minden részvevőjének éberen, kellő figyelemmel és úgy kell közlekednie, nogy magatartása a személy- és vagyonbiztonságot ne veszélyeztesse, másokat a közlekedésben indokolatlanul ne zavarjon, és a közút használatában ne akadályozzon.’’ — borváró — R égi mondás, igaz mondás: amit nem ismerünk, arra nem vágyakozunk. Történelmi rőffel mérve bizonyítani is könnyű. Mert nyilván nem gyűjtött autóra a középkori varga, s a leghatalmasabb császárnak sem juthatott eszébe televíziót állítani a szobájába. Gondolom, azon is jót kacagtak volna dédapáink, ha valaki arról akarta volna meggyőzni őket, hogy a késő unokák majd gépmadárral röpködhetnek a levegőben. Rövidebb távon nézve már más a helyzet. Egészen természetes, hogy az ember vágyakozik mindazokra a javakra amelyekről ismerete van. Nem mindet igényli azonban, mert általában viszonyítani képes önmaga helyzetét másokéhoz, történelmi, társadalmi lehetőségekhez. Tudom, hogy feltalálták a színes televíziót, egyes országokban már évek óta gyártják s hamarosan kapható lesz nálunk is. Vágyakozom rá? Természetesen. Vásárolok, mihelyt megjelenik a kirakatokban? Bizonyosan nem. Mert sok-sok reális igényem előbb áll a listán, mint ez a 15—20 ezer forintos csoda. Kérdés persze, hogy mit nevezünk reális igénynek? Nyilván azokat a célokat, amelyekig erőnktől, képességünktől tellő, becsületes munka árán elkapaszkodhatunk. Ez a szint ma nálunk a nagy tömegeket tekintve meglehetősen egyenletes. Legtöbben azt hiszem a „nem koplalok balatoni nyaralóért” kategóriába tartozunk. Vagyis: jó beosztással jut embernek való táplálékra, ruhára, cipőre, könyvre, szórakozásra. Bizonyos eltérések persze akadnak a legnépesebb kategóriában is. Van, aki a nyaralást feláldozza egy festményért, másra egy százforintos rézkarcot sem lehet rábeszélni. Nem vagyunk egyformák, összegben, forintban azonAz igények fedezete ban igen sokan megközelítően azonos igényeket elégítünk ki, mert lehetőségeink is megközelítően azonosak. Eddig csupán a pult egyik oldaláról beszéltünk. Arról, amelyen ott sorakoznak az igényelhető javak, s mi markolunk belőlük lehetőségeink, ízlésünk szerint. De mit adunk érte? Mi az igények fedezete? Nem is lehet más, mint minden földi jó reális aranyfedezete: a munka. Ebben pedig korántsem vagyunk olyan egységesek, mint a pult előtti sorakozónál. Egyébként is nagyobb figyelemmel, szigorúbban méricskélve tartjuk számon jogainkat, mint kötelességeinket. A gazdasági életünkben megkezdődött változások egyes kedvező hatása kétségtelenül már érződik. Csodák azonban nem történnek. Naivitás lenne azt hinni, hogy mindörökre megszűnt a lógás, illetve annak finomított változata, a „lazítás”. Dehogy szűnt meg! Különben is. Két ember munkája sem egyforma. Még akkor sem, ha mindkettő egyformán igyekszik. Mennyivel szembetűnőbb azonban a különbség, ha egyikük ráadásul csak imitálja a munkát. Azt szoktuk mondani, hogy a gondolkodás, az emberi magatartás formái lasabban változnak, mint a gazdasági viszonyok. A társadalmi fejlődésben döntő szerepet játszó objektív törvény- szerűségek éppen azért érvényesülnek gyakran cikcakkosan, mert bizonyos emberi magatartások, cselekvések szembekerülnek azokkal. Igaz ez a munkához- való viszonyban is. Emlékezetesnek és bizony jövedelmezőnek is tartom azt a párbeszédet, amelynek nemrég fültanúja voltam egy vasúti váróteremben. A két atyafi régen cserélhetett gondolatokat, mert nagyon megörültek egymásnak. Gyors mondatokban ismertették egymással az elmúlt időszak változásait. De ez nem is érdekes. Ami megütötte a fülemet: — És mennyi a forint? — kérdezte az egyik? — Nem sok. Olyan ezeröt-ezerhat. De — és itt jelentőségteljesen magasba emelte mutatóujját ’ a másik — ezért jóformán nem kell csinálni semmit. Amire én azt mondom; ez a sok! Mert az árakhoz, az általános igényekhez mérve a másfél ezer forint valóban szerény összeg. Rengetegnek tűnik azonban, ha a semmiért kapja valaki, s temérdeknek, ha figyelembe vesszük, hogy a legjobb munkás ugyanott esetleg csak ezer forinttal kap többet. Holott ő letesz valamit az asztalra, nem úgy, mint az imént idézett dicsekvő. Az igazán bosszantó persze az, hogy az ilyen — saját bevallásuk szerint is — semmittevő állampolgárok is odaállnak a pulthoz, sőt gyakran ők követelőznek a leghangosabban. Mondhatja valaki, hogy mindez túlzás hiszen olyan munkahely nagyon kevés van, ahol semmit nem kell csinálni. Az üzemekben megy a futósza- lag, sebesen pörögnek a gépek, párán- csoióan diktálja a tempót a termelő munka organizmusa. A hivatalokban halmozódnak az akták követelik a munkát. Aki lazít délelőtt az legfeljebb este dolgozik otthon mert más nem végzi el helyette azt, amit őrá osztottak. S ugyanígy elképzelhetetlen a semmittevés más munkakörökben is. Miért dicsekedett akkor ilyesmivel az idézett polgártárs? Vagányságbó!? Azért dicsekedett, mert nálunk ez bizonyos típusú embereknél sikk. Szerintük az az életre való ember, aki ilyenképpen szervezi meg az életét. Tehát munka nélkül keres pénzt, vagy minimális munkával sok pénzt. Sajnálatos, mert homlokegyenest ellent mond alapvető elveinknek, de el kell ismernünk: akad még a közgondolkodásnak ilyen motívuma. Mindezektől persze előbb-utóbb megszabadulunk. Részint, mert a tőlünk idegen mentalitású embereket kényszeríteni fogja a gazdasági valóságunk változása, másrészt mert mégiscsak ők vannak kevesebben, s nekik kell alkalmazkodniuk az öntudatos derékhadhoz. Azokhoz, akik teljes joggal jelentkeznek igényeikért, mert tettekkel hozzájárultak annak fedezetéhez. ANNUS JÓZSEF
