Tolna Megyei Népújság, 1969. augusztus (19. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-01 / 176. szám

igény a gondolatokra

MI KÉSZTETTE vajon a

Szekszárdi Óra- és Ékszeripari Vállalat vezetőjét arra a kijelentésre, hogy Z. elvtársnő elmehet szakszervezeti iskolára, de a vállalattól nem kap fizetést? A szakszervezetek megyei tanácsa vezető munkatársai úgy vélik e kijelentés akár el is vonatkoztatható az adott vállalattól, mivel összefüggésbe hozható néhány kezdeti, de tendenciájában erősödő, másutt is fellelhető jelenséggel. Mindezt úgy lehetne összegezni, hogy helyenként, mintha elfelejtenék: változatlanul a szocializmus felépítése a cél és ehhez az új gazdasági mechanizmus eszköz csupán. Másszóval semmi nem indokolja, hogy a gazdaságvezetés bárhol is úgy gondolkodjék, hogy felesleges a dolgozók politikai, mozgalmi képzésére pénzt fordítani, felesleges, sőt szükségtelen, mert abból ha a dolgozók bármelyike tanul, semmi haszon nem származik, a költségek viselése tehát pusztán pénzpocsékolás.

Helytálló ez a nézet? Igaz az, hogy anyagi érdekeltséggel minden elintézhető, minden megoldható? Ez a nézet nem helytálló és ugyanúgy káros, mint a túlzásba vitt és rosszul értelmezett önállóság, amely például időnként abban nyilvánul meg, hogy a rendeletektől, a határozatoktól függetlenül, egy-egy üzemben önkényesen átrendezik, vagy megrövidítik a munkaidőt. Milyen jogon és milyen címen? De maradjunk most az anyagi ösztönzők fetisizálásánáL

A tapasztalatok arra figyelmeztetnek, hogy az anyagi ösztönzők fetisizálása visszaüt. A tudatossághoz, a termeléssel, az üzem, a vállalat érdekeivel való maradéktalan azonosuláshoz politikai érettség és tisztánlátás is szükséges,legalább annyira, mint az anyagi ösztönzés. Egyesek ezt tagadják. Indokolt és időszerű tehát rámutatni annak a felfogásnak a tarthatatlanságára, amely úgy véli, az anyagi érdekeltséggel a dolgozó eleve kihozza magából tehetsége maximumát, öntudatra, felelősségtudatra, ösz- szességében erkölcsökre apellálni semmi szükség.

S ahol a politikai iskolák költségein takarékoskodnak, ott

eleve kinyilvánítják: a dolgozó munkájára Szükség vári, arra azonban már kevésbé, hogy a termeléssel egyidőben gondolkodjon is. Az alkotó gondolatok elutasítása viszont részvétlenséghez, érdektelenséghez vezet. Nem beszélünk a levegőbe. A kapitalisták éppen tőlünk tanulták el, hogy az érdekeltség növelésének egyik fontos előfeltétele, a javaslatok, a vélemények igénylése, és elismerése. Nálunk viszont mostanság sokasodnak a jelei annak, hogy a termelékenységet számos üzemben kizárólag új munkaerők beállításával képesek csak növelni. Miért? Az ok nyilvánvaló. Figyelmen kívül hagyják, avagy nem igénylik a gondolkodó embert, akinek részvétele nélkül a tudományos munkaszervezésnek, a gyártás ésszerű megszervezésének, mint nagy tartaléknak!, lehetetlen a kiaknázása,

A TERMELÉSI TANÁCSKOZÁSOK száma csökken. A szocialista brigádokkal való foglalkozás mérséklődik. Az időt rabló szócséplésnek semmi értelme, pusztán azért nem érdemes termelési tanácskozásokat tartani, hogy néhány ember kigyönyörködhesse magát a hangjában. De a fecsegőket ne úgy szigeteljék el, hogy ritkábban tartanak termelési tanácskozást, hanem úgy, hogy vonják meg tőlük a szót. Feb tételezhetjük, a termelési tanácskozások elodázása, a politikai iskolák jelentőségének lebecsülése egy és ugyanazon szemléletből fakad. Abból, hogy nem kell ide a dolgozók javaslata, véleménye, hisz az anyagi érdekeltség mindent megold. Igaz, sokat megold, de mindent nem. Beláthatjuk, az ösztönzés kizárólag akkor teljes és tökéletes, ha együtt van az anyagi és az erkölcsi elismerés. Mert ahol nem igénylik a munkásembertől azt, hogy gondolkodjon, hogy javaslatokat tegyen, hogy véleményt nyilvánítson, ott erkölcsi elismerés nincs, és nem is lehet.

Különös, továbbá elgondolkodtató, hogy egy sor vállalat krónikus munkaerőhiánynyal küszködik, hogy toborzó- kat tart és azoknak „fejpénzt” fizet. A toborzók bezsebelik a pénz, a munkások az egyik kapun bemennek, a másik kapun kimennek és kezdődik minden elölről. Az elfogadható és normális munkásvándorlás lényeinek elismerése mellett joggal vetődik fel a kérdés: a krónikus munkáshiány- nyal birkózó cégek talán többre mennének, ha a tobor- zóknak kifizetett „fejpénzt” a dolgozók jobb közérzetének a biztosítására fordítanák, ha ebből a pénzből azt vizsgálnák, hogyan is áll az emberek erkölcsi megbecsülése.

HA A PÉNZZEL mindent meg lehetne vásárolni, akkor most a reform második évében már nem kellene arról beszélni, bqgy a munkahelyek értéke devalválódott, miközben szinte általánosnak mondható a kapun belüli munkanélküliség. Nos, a munkahelyek értékét stabilizálni, a kapun belüli munkanélküliséget felszámolni kizárólag olyan munkáskollektíva segítségével és közreműködésével lehet, amely nemcsak az anyagi, hanem ezzel együtt äz erkölcsi elismerésnek is birtokosa. S a dolgok mélységes leegyszerűsítése úgy vélekedni, hogy az erkölcsi elismerés pusztán dicséretből ált Nem. Ennél sokkal több. Elsősorban abban jut kifejezésre, hogy a gazdasági vezető valamennyi dolgozóban alkotó társat lát, és igényt tart a gondolatokra, a javaslatokra, az ötletekre, de nemcsak igényt tart azokra, hanem minden esetben őszinte átéléssel meg is köszöni, az emberek, a dolgozótársak közreműködését.

Sz. P.

miiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii

| 125 ezer tonna üvegáru

ZZ Az Üvegipari Művek Oros- 25 házi Üveggyárában százmilli- E ós nagyságrendben készülnek 2 az üvegek. Az idei nyári sze- E zonra 11 millió üdítőitalos üve- “ get, a konzervipar részére 120 ™ millió konzerves üveget, 32 — millió fehér palackot, 50 mii- lió zöld palackot készítenek, íjjjj Újdonság az orosházi gyárban ZZ a „Sztár” üdítőitalos üveg a E Szeszipari Országos Vállalat 2 megrendelésre, a félliteres E ásványvizes üveg, mely fehér 5 és zöld színben készüL Anto- j~j mata gépeken készítik a már 2 ismert „boszorkánytejes* üve- 2 get. A kereslet egyre fökozó- ZZ dik a gyár termékei iránt. Az Z NDK-tói új automata palack- Z gyártó gépet vásároltak, ame- Z iyen előreláthatólag augusz- Z tus elején kezdik el a termelést. Az üvegpalackok cím- ZZ kézésére szitanyomé &e®eode~ Z zést vásároltak.

ZZ Képünkön« szállítássá váró E palackhegyek a gyár saktá- Z rában,

= (MSI foto—Mező Sándor felv.)

tftJHIHtlIlIltlMIIIIIHIillHllllftltlIIII

Ötven éve történt

A dicsőséges 133 nap

1

919. augusztus 1-én Pekll Gyula vezetésével úgynevezett szakszervezeti kormány lépett a munkáshatalom örökébe -és első manifesztumában olyan látszatot iparkodott kelteni, mintha csupán kormányváltozásról lenne szó, nem pedig rendszerváltozásról. Peddl hangsúlyozta: „kishitűségre nincs okunk. Erősen tartjuk a Tisza-frontot”. Hamarosan bebizonyosodott azonban, hogy Peidl, Peyer és Haub- rioh kormánya a tanácshatalam felszámolására vállalkozott. Mi történt? Miként vált ez lehetségessé?

A magyar proletariátus 133 napos uralmának nem volt olyan időszaka, amelyen ne kényszerült volna szinte erején felüli helytállásra. A győzelmüket biztosítani akaró nyugiatl imperialisták ismerték a magyar proletárforradalom jelentőségiét. Tudták, hogy a Magdii- Tanácsköztársaság Marx és Lenin eszméinek zászlóvivője a Duna völgyében, sőt egész Közóp- Európában, s végleges győzelmével elősegítené a világforradalom terjedését. Elhatározták tehát, hogy megsemmisítik, s minden eszközt beivetnek ellene. Eszközeik pedig bőven voltak.

Blokádjuk elzárta Tanács-Magyarországot az élelmiszerektől, ruházati anyagoktól, gyógyszerektől, az ipar legfontosabb nyers- és segédanyagától. Katonai intézkedéseik 1200 kilométer hosszú arcvonal megvédésére kényszerítették a munkásság színe-javát a csehszlovák, a román, a délszláv és az intervenciós francia csapatok ellen. Ezzel a szakmunkások tízezreit vonták el az üzemekből, a termelésből. Politikailag támogatták, sőt pénzelték a hatalmukat veszített uralkodóosztályokat, s azok ellenforradalmi szervezeteit, a Becsben működő Antibolsevista Comi- tét, a szegedi ellenforradalmi kormányt és az országban lappangó illegális csoportokat. Ez a magyarázata, hogy a klerikális támogatást élvező monarchista tisztek vasutassztrájkot szervezhettek a Dunántúlon és fegyveres lázadást robbanthattak ki Pest megyében és magában a fővárosban is 1919 júniusában.

E

llenforradalmi mesterkedéseiknek kedvezett a centrum „irtózása” a forradalmi erőszaktól, az ellenforradalmárok elleni erélyes fellépéstől. Ebben a légkörben Böhm és társai már 1919. május 1-én kapitulációit követeltek, de a munkásosztály május 2-i nem-je ós az ezt követő győzelmes északi hadjárat óriási sikeref taktikai meghátrálásra kényszerítette őket. Clemenceau azonban, mint tapasztalt imperia- , lista méregkeverő, csalárd ígéretekkel rávette a Forradalmi Kormány zótan ápspt az északi hadjárat befejezésére, a felszabadított területek kiürítésére, az általános visszavonulásra. Cserébe a blokád enyhítését, a tiszántúli román megszállás feloldását és a béketárgyaláson való részvétel jogát ígérte. Ámde valamennyi ígéretét megszegte, a visszavonulás pedig a Vörös Hadsereget és a hátországot egyaránt detto ralizálta.

Stromfeld, a győztes hadvezér elkeseredetten lemondott, Böhm pedig az ellenforradalom ütkos reménységét, Juliért neveztette ki a helyébe. Ez az új vezérkari főnök kezdeményezte azután a július 20-i tiszai offenzívát, de sem kellő támadóerőről, sem kellő mennyiségű hadianyagról és megszervezett trónról nem gondoskodott, elleniben haditervét az ellenség. kezére juttatta. Árulás következtében a Vörös Hadsereget 1919. július végére súlyos vereség érte. Súlyos, de nem teljes mértékben végleges.

Peyer, Peidl, Haubrich. Böhm éppen az újrakezdés minden lehetőségének megakadályozására — hátba- támadta a munkáshatalmat. Titkos tárgyalásokon ígéretet koldult ki az antant-tói egy átmeneti szakszervezeti kormány elismerésére. Az ígéret birtokában idehaza kenyeret, ruhát, cipőt, munkát ígértek a kiéhezett és lerongyolódott tömegeknek. Felesküdtek a munkásjogok védelmére, s fogadkoztak, hogy uralmuk esetéire az antant leállítja a román előrenyomulást és Budapest szabad marad. így aztán a külső nyomás ós a belső aknamunka juttatta hatalomra az árulókat.

A „szakszervezeti” kormány mindössze 6 napig ' maradt uralmon, mert a románok mégis csak megszállták Pestet, s ez lehetővé tette Friedrich ellenforradalmi puccset, a fehér uralom hatalomátvételét. Hat nap alatt azonban Peidl miniszterelnök, Peyer belügyminiszter és Haubrich „Budapest város teljhatalmú diktátora” elvégezte a szennyes munkát. Feloszlatták a vörös őrséget, lefegyverezték a munkás- osztályt, szabadon engedték az ellenförradalmárokat és kezdték lecsukni a kommunistákat. Újjáalakult a régi rendőrség s az egész burzsoá elnyomó gépezet, megsemmisültek a Tanácsköztársaság munkásvédő rendeletéi és visszaállt a burzsoá tulajdonrenclszer a gazdasági élet minden vonalán. A háztulajdonosok ismét emelhették a lakbéreket, a földbirtokosok ismét kizsákmányolhatták a parasztot, s a munkások elveszítették kivívott jogaikat. A „szakszervezeti” kormány kaput nyitott az ellenforradalomnak. „Rettenetes árulás történt” — állapította meg ezután á Komintern kiáltványa. Valóban. A történelem azonban 1945 április 4-én igazságot tett véglegesen.

FÖLDES MIHÁLY