Tolna Megyei Népújság, 1969. augusztus (19. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-20 / 192. szám
T ekintély osztás és trónfosztás A MUNKAHELY ÉRTEKE devalválódott, mondja a szakszervezeti vezető, s ezzel mintegy összegezi a felemelőnek, a szívderítőnek egyáltalán nem nevezhető tapasztalatokat. Devalválódott? Igen, de hát miért és mit lehet ellene tenni? Látszólag semmit, de ha gondolkodunk, akkor belátjuk, mindent vagy legalábbis sokat tehetünk ellene. Gépkocsivezető barátom szavai jutnak az eszembe. Harminc évvel ezelőtt bejutott a szekszárdi Debulay céghez inasnak. Ide bejutni abban az időben főnyereménynek számított. Rangnak, eleve tekintélynek minősült a Debulay cégnél dolgozni, ott lakatosszakmát szerezni. Miért? Azért, mert e munkahely értéke elismerten nagy volt. Aki nem felelt meg a minőséggel és a munka megbízhatóságával megszerzett követelményeknek, azt elküldték. Létezett tehát egy magas minőségi mérce, amely a szigorú követelményeket előírta ugyan, de teljesítőinek viszonzásul tekintélyt adott. Mondják: Magyarországon még a legnagyobb munkanélküliség közepette is el tudott helyezkedni az a segéd, aki a Debulay cégnél tanulta a szakmát. Hol van ma olyan vállalat, ahova bejutni egyenértékű lenne a négyes találattal, s ahonnan kicsöppenni azonos lenne a sorscsapással? Társadalmi érdekek teszik fel ezt a kérdést. Ilyen vállalatot az új gazdasági mechanizmus talán kitermel majd magából, de egyelőre még ott tartunk, hogy a bátortalan próbálkozások is zátonyra futnak. Mert mit olvasok például az újságokból, többek között Vadász Ferenc tollából, a Népszabadságból is? Vadász Ferenc a Népszabadság augusztus 13-i számában megjegyzéseket fűz a Somogyi Néplap egy szerintünk is vitatható véleményéhez. Arról van szó, hogy a Tabi Campingcikk Vállalat egyik részlegénél megszigorították a normát. Az újságíró az egyik dolgozó felmondása ürügyén elmarasztalja a vezetőket, de nem foglalt állást arra nézve, jogos volt-e a norma megszigorítása, vagy sem. Ha jogos volt, akkor aligha érthetünk egyet Vadász Ferenccel, ha jogtalan volt, akkor is csak fenntartásokkal. Kérdés az elmarasztalás után, a Tabi Campingcikk Vállalat vezetői merik-e vállalni a munkahely értékének növelésével járó, néhány ember szempontjából mindenképpen felháborítónak látszó feladatok elvégzését? OLYKOR MEGHÖKKENVE és elgondolkodva látom: a munkahelyeken a nagy szájú, ám mérsékelt szorgalmú emberek a legnagyobb tekintélyek, a derék, a dolgos, a megértő munkás vagy alkalmazott viszont hovatovább „tök- kelütöttnek” számít. Azt mondják rá: „bolond, hogy húzza az igát”. Felteszem, attól van ez így, mert illetékes és illetéktelen szervek félelmetes eréllyel emelnek szót a goromba, az emberi önérzetbe mászó vezetői magatartás ellen. De miközben ezt teszik, csak nagy ritkán kérdezik meg, hogy kivel szemben, mi váltja ki ezt a csakugyan elítélendő vezetői magatartást? Bárki megfigyelheti: a mérsékelt szorgalmú munkás, hivatalnok, alkalmazott, tsz-tag rendszerint roppant önérzetes ember, neki ne szóljanak, rá ne nézzenek ferde szemmel, mert ha ezt teszik, nyomban megy a tv- hez, a rádióhoz, az újsághoz, a szakszervezethez, az egyeztető bizottsághoz, és panaszt tesz. S rendszerint kinek van igaza? Neki. Öt sajnáljuk, holott a béketűrésnek is van határa, s tizedszer, vagy huszadszor már a kötél idegzetű ember sem képes összetett kézzel könyörögni, hanem időnként bizony elkeríti a hétszentséget. Természetesen nincs igaza. De ha a munkahelyek értékének arányaiban megmutatkozó devalválódását nézzük, akkor azt kell mondani, ne legyen igaza a túlzásba vitt önérzetnek sem. NEM JUTUNK KI a bűvös körből, ha a fegyelem és a fegyelmezetlenség örök küzdelméből rendszerint az kerül ki erkölcsi vesztesként, aki ugyan a fegyelem bajnoka, de sajnos már az idegcsillapítóknak sem veszi hasznát. Ha a harcból az kerül ki győztesként, akinek nincs ugyan igaza, de pontosan tudja, hogyha panaszkodik, akkor az elvetélt humanizmus nem a miértekre keres választ, hanem buzgón helyesel, hogy manapság gorombáskodni tilos. A mezőgazdaság szocialista átszervezése után, a kezdés éveiben mindegyik termelőszövetkezetben akadt néhány tag, aki kihasználva az égető munkaerőhiányt, visszaélt a közösség türelmével, jóindulatával. Amikor megbírálták őket, azzal „lőttek vissza”; ha nem tetszik, még ennyit sem dolgozunk. Roppant rossz hatással volt ezeknek az embereknek a jelenléte a közösség akkor még amúgy is kibontakozófélben lévő munkafegyelmére, moráljára. S csodálatos módon jórészt éppen akkor és azáltal szűnt meg a munkaerőhiány, éppen akkor és az által változott meg örvendetes módon a szövetkezeti gazdák közérzete, amikor néhány fenyegetőző tsz-tagot soraik közül egyszerűen kizártak. Erre a többi nagyhangú is elhallgatott. Okkal hivatkozom erre a termelőszövetkezetekből vett példára. VELEM EGYÜTT mások is, vezetők és dolgozók egyaránt vallják: a munkahelyek értékét az a körülmény devalválja legjobban, hogy a kollektíva sokszor akkor sem képes megszabadulni a közösséget is demoralizáló áltekintélyektől, ha akar. Nemegyszer fordul elő, hogy az elbocsájtott dologkerülőt visszahelyezik jogaiba, munkakörébe családi okokra hivatkozva. Ezzel ártanak neki legtöbbet. De más szempontok is közrejátszanak. Trónfosztásuk lehetetlenségéről a Bonyhádi Cipőgyár egyik munkásból lett középvezetője, akit távolról sem lehet megvádolni azzal, hogy nem képes a dolgozó ember fejével gondolkodni, így beszél: „Nem szabad szólni, mert megsértődnek és panaszt tesznek, vagy pedig kikérik a munkakönyvüket’'. Az elnézés, a szemet húnyás egyik oka tehát az attól való félelem, hogy kevés a munkaerő, a meglévők mindegyikét becsülni kell, mert hisz a rossz is többérő, mint a semmilyen. Ezt mondja mindenki és ezt elhiszszük mindannyian, holott ez árt legtöbbet a munka tekintélyének, s ez késlelteti leginkább a herék trónfosztását. Távolról sem igaz, hogy a rossz több érő, mint a semmilyen. Legyen szó akár fizikai munkáról, akár hivatali, szellemi munkáról, a becsületesen dolgozó emberek szinte már unásig ismétlik: két, jól dolgozó ember sokkal többet képes produkálni, mint olyan három, amelyikből kettő húz, de a harmadik nem. Igen, mert ez a harmadik a másik kettőt is visszatartja, idegesíti, bosszantja. Másrészről, ha egy mihaszna ember tudja, hogy nincs oka az elbo- csájtástól tartania, sőt ha a főnökség attól fél legjobban, hogy megsértődik és elmegy, akkor miért dolgozzon jól? Mi késztesse arra, hogy megváltozzon? A családjával szemben érzett felelősség? Ugyan. Ezt rendszerint csak mi érezzük, ő nem. Ha azonban érvényesülne az a felfogás, hogy olykor a „kevesebb a több”, akkor ezt egyebek között azért is embert formáló, humánus felfogásként kellene üdvözölni, mert a „nagyobb a szája, mint a tehetsége” emberek nagy részét belátásra, jobb munkára bírná, a munkahelyek értékét növelné és az igazi tekintélynek csakugyan tekintélyt adna. A DEBULAY CÉG a Debulay cég erkölcsi és anyagi érdekeit tartotta szem előtt, mikor olyan követelményt támasztott munkásaival szemben, amely minden akitori igénynek megfelelt és minden kritikát elbírt. De ezen közben dolgozói olyan tekintélyre tettek szert, amelynek birtokában az ország összes lakatosműhelyei megnyíltak előttük. Most még indokoltabb a munkahelyek értékét növelni, azt sokkal komolyabban venni, hisz nem a tőkés vagyonát növeljük, hanem mindannyionkét. SZEKULITY PÉTER Avar sírok Ostorán Teleyíziókáva-gyáptás Tamásiban MEGKEZDIK AZ ŰJ Ü7EM ÉPÍTÉSÉT Ásatás! Mennyi rejtelmet, izgalmat sejt e szó mögött a kívülálló, s mennyi gondot és aggodalmas figyelmet jelent a szaKember számára — Írja László Gyula, a Hunor és Magyar nyomában című népszerű könyvében. S valóban. Régi korok embereinek temetőit, munka- és használati eszközeit fegyvereit feltárni, s ezek alapján mindennapjaikat megismerni sőt társadalmi mozgásokra, alakulatokra következtetni ebből szép, de egyben verejtékes feladat is. Ráadásul a szívós munka, szenzációs leletanyag sem nyújt feltétlen bizonyosságot. Ezt csupán a kutatóárkok. szaporodása, a leletek bősége, s ezek összehasonlító elemzése adhatja. Amikor hírt kaptunk, hogy Pintér Endre nyugalmazott tanító az ozorai homokbányát egy előkerült öntöttbronz indás szíjvég alapján „gyanús”- nak ítélte, s a múzeum munkatársai ásatásokba kezdtek itt. mi is a helyszínre indultunk. Az ozorai faluvégen egy kiszáradt csermely jobb partján találtunk rájuk. Néhány idősebb férfi forgatta az ásókat, kíváncsi gyermekhad bámészkodása mellett. A múzeumot hárman képviselték: két gyakorlaton lévő egyetemista lány, s az ásatások vezetője Rosner Gyula régész. Érkeztünkkor a második sírt tárták fel, bontókéssel távolították el a csontokra rakódott földréteget. Elhelyezkedésükből könnyen meg lehetett állapítani, hogy a sír bolygatott, tehát kirabolták. A több mint ezeréves csontok zölá'patinása1- voltak, a halottat gazdag fegyverzettel temethették el. Ennek ellenére egyetlen fegyvert találtak a jobb bokánál; fokost, aminek nyele már elkorhadt, továbbá egy kis fa- veder vasabroncsait. Nem véletlenül. A csontok térdtől lefelé ugyanis in situ (eredeti állapotban) maradtak meg, a sírrabló tehát „felületes munkát’’ végzett. Az első sír anyaga — bár a csontokat itt is felforgatták —, gazdagabb, övgarni- túra-töredéket találtak: öntöttbronz övvereteket, szíjvégeket, lyukvédőt, övbújta- tót és vaskés maradványait. Tekintélyes férfiút hántolhattak ide, az öv legalább is erre utal. — A korábbi feltárásokkal összevetve valami zavart — mondta Rosner Gyula. — A múlt században ugyanis Ozo- ra-Tótipusztán avar fejedelmi temetőt találtak. Nagyon meglepett, hogy a köznépi temetkezés ilyen közel esik hozzá. Eddigi ismereteinkkel ez ellenkezne. A rangot jelentő övgarnitúra azonban megmagyarázza ezt. A nomád népeknél gyakori volt, hogy az előkelők a fejedelmi szálláshelyek szomszédságában temetkeztek. Az avar birodalom nomád állam lévén, rájuk is jellemző ez a szokás. — Az olvasók számára is érdekes lehet, hogyan azonosítják a sírt? Van-e bizonyság arra, hogy ez avar, s nem mondjuk honfoglalás kori temető? — A kérdésre nem lehet egy újságcikk keretében kimerítően válaszolni. Bonyolult módon kapcsolódnak egymáshoz az egyes korok műveltségére jellemző fegyverek, eszközök, temetkezési-kultikus szokások, s az ezekből levonható következtetések. Jelen esetben Zbruieva szovjet régésznő ananjinoi avar feltárásai nyújtanak támpontot. Röviden: a halottakat patakparton, mégpedig annak jobb partján temették el, kultikus megfontolásokból. A Mezőföld avar sírjai is így helyezkednek el, s itt is ez a helyzet. Az eddigi leletek anyaga, elsősorban a fémveretek arra mutatnak, hogy türkid (törö- kös) jellegű kultúráról van szó, ami ismét az avarság mellett szól. — Ismeretes László Gyula merésznek tűnő hipotézise, mely két honfoglalásról beszél. Az első 670 táián. a „kései avarok” utolsó hullámaként, a második pedig 896-ban. Az ásatásokat mennyiben befolyásolják László Gyula ezen feltevései? — Alapvetően. Számomra munkahipotézis ez a koncepció. Meggyőződésem, hogy elképzelése helyes, viszont kellő számú bizonyíték szükséges ahhoz, hogy a sokféle álláspont közül ez váljon hivatalossá. A Mezőföldön gazdag avar-lelőhelyek vannak, mielőbbi feltárásuk, s a bizonyítás idő és pénz kérdése. Ezért is vagyok Szekszárdon és nem másutt. Az Ozorán folyó munka hitelesítő, leletmentő ásatás. Négy sír feltárása, a „zsákmány" feldolgozása a muzeológusok előtt áll még. A kép legfeljebb csak kialakulóban van egyes részletei homályosak, így a felsőbb rétegekben talált Árpád-kori település nyomainak szerepe (kemence, őrlő malomkő) sem tisztázott. Néhány hónap és többet tudunk mondani. Kíváncsian várjuk. (csupor) Uj iparág honosodott meg az utóbbi években Tamásiban, a megye mindeddig iparban legszegényebb járási székhelyén, a híradástechnikai alkatrészgyártás. Kereken két évvel ezelőtt avatták fel az Orion új üzemét, ahol főként televízió-alkatrészeket készítenek. Közben megkezdődött az üzem bővítése is. Most rövidesen újabb üzem alapjait tűzik ki az Orion mellett. Közel hétmillió forintos beruházással televízió- káva-üzemet létesít a Tamási Vegyes Ktsz. A televízió-káva egy részét import útján szerzi be az Orion, mivel a hazai gyártó- kapacitás nem elegendő. A tamási szövetkezettel már a múlt évben megkezdődtek a tárgyalások annak érdekében, hogy a szövetkezet térjen rá a televízió-káva gyártására. Mindeddig azonban hiányzott a kellő anyagi fedezet a beruházáshoz. A szövetkezet így is vállalkozott a gyártásra, a tavasszal elkészítették az AT—1550-es készülék kávájának prototípusát, majd a minőségi vizsgálatok után — a múlt hónapban — megkezdték a gyártást. Az idei program ötezer AT—1550-es káva gyártását irányozza elő. Eny- nyire képes a szövetkezet a jelenleg meglévő üzemében. Az igény azonban ennél jóval nagyobb, amit csak új üzem létesítésével lehet kielégíteni. Több hónapos előkészület, tárgyalássorozat eredményeképpen született meg a döntés a beruházásra. A mintegy tízmillió forintból — az állandó forgóeszköz-szükséglettel együtt ilyen összegre van szükség az üzem létrehozásához — 2,7 milliót az OKISZ bocsát rendelkezésre, a kisipari szövetkezetek kölcsönös támogatási alapjából. 2,3 millió forinttal a megyei tanács vb. segíti a beruházást, a rendelkezésre álló iparfejlesztési alapból. Ötmillió forintra bedig bankhitelből biztosítják a fedezetet A beruházásból öt- és fél millió az építkezés, 1,3 milliót pedig gépek beszerzésére fordítanak. A tervek már elkészültek, sőt, az építkezéshez szükséges DV—H—1-es vasszerkezeteket már korábban beszerezte a szövetkezet. A kivitelezéssel a Gyönki Építőipari Ktsz-t bízták meg. A fő létesítmény egy ezerkétszáz négyzetméteres alap- területű üzemcsarnok lesz. Televízió-káva gyártására rendezik be, azonban szükség esetén más faipari terméket is tudnak maid benne gyártani. A szövetkezet vállalta, hogy a megyei tanács vb. által nyújtott iparfejlesztési alap-támogatás fejében 135 fővel — főként nődolgozókkal — növeli foglalkoztatottjainak számát. A tervek szerint évi harmincezer televízió-kávát gyártanak — két műszakos termeléssel —. az új üzemben. Egyelőre Budapestre szállítják folyamatosan a kávákat, de már most számításba veszik hogy ha az Orion a tamási üzemében is megszervezi a televíziókészülékek összeszerelését. a kávákat a szomszédból kapják, megtakarítva a szállítási költséget. Az építkezés rövidesen megindul, az új üzem előreláthatólag 1970. második felében kezdi meg a termelést. (J)
