Tolna Megyei Népújság, 1969. július (19. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-06 / 154. szám
Németh Géza Másodosztályú pedagógus / W»/ JSBtVÁH Ajándék Áldottak az áldozatos bolondok, az aprószentek jóságból-csalók, kik váltakra veszik a gondot s szívükkel fogják föl az elzuhanót. Az él* és meg nem tanulható szeretet különös illatú szirmait szórják hogy eltakarják riadt szememet s ne tudjam a napot, sem az órát Hűvös holdra-didergő lesen bölcsen s szépen-hazudva állnak: fegyvertelen-fegyveresen intenek megálljt a halálnak. Nem játszanak hősködő szerepet; mozdulatuk-szavuk mégis Terüljasztal: oly természetesek, akár a gyerekek, nem is tudják: teljesek a malaszttak Óh, hugaim-fivéreim, fi életmentő, köznapi szent csalók, akarom, soha ne restelljetek a sir széléről visszakozót. Föltámadt halottaiból az én kedvem, s törhet már ellene akármi; ajándék-időm zümmög az őszi kertben, míg tanulok újra járni. Diófa Szép ha ki idejében ültet diófát árnyékába ülhet betakaríthatja gyümölcsét és remélheti hogy az a bizonyos hat szál deszka is kikerül belőle De még szebb ha ki már biztos benne hogy nem ülhet árnyékába a diót sem törheti föl s az is mindegy milyen fából tákolják össze a végső ágynak valót és mégis ültet diófát A szerelmes delfin története íyTem árulhatom el, hogy melyik faluban voltam, sem azt, hogy kivel beszélgettem. Bízom abban, hogy a figyelmes olvasók közül mégis csak ráismer valaki a saját falujára... Előre kell bocsátanom, olyan emberrel beszéltem, akire rá van bízva a falu művelődésének a dolga, s abból a fajtából való, aki szívén is viseli az ügyet, a művelődés afféle „megszállottja”. Alkonyaikor ültünk le egy üveg bor társaságában s szólt a kakas, mire befej eztük... Rágyújt egy „Kossuth”-ra, s mindjárt az elején mérgesen kezdi: — Az a baj, hogy nálunk a népművelőt sokan afféle udvari hoppmestemek tartják. Úgy vélik, nincs más dolgom, mint jó murikat szervezni, táncestélyeket, lakomákat, zárszámadási vigalom mellé — körítésként — egy „kis kultúrát”, pedig a népművelés és a szórakoztatás nem ugyanaz. A szórakoztatás a vendéglátóipar dolga, a miénk pedig a kultúra. Közbevágok, mert kezd a dolog engem is érdekelni: — Valóban olyan fontosnak tartod ma még a népművelést? Hát nem elég művelt ez a falu is? Jár az újság majd minden házhoz, ott a televízió ... — És mégis nem egy háznál itatnak pálinkát az óvodás korú gyermekkel. És a tisztaság, a gyermeknevelés, az ízlésesen berendezett lakás? Legalább száz ember van a faluban, aki még nem látta a Balatont, s alig páran jártak a pesti Szépművészeti Múzeumban. Aztán itt a szövetkezet az új gépeivel, s a kertészet, mind korszerű szakismeretet igényel. És mikor jutunk oda, hogy az irodalmi folyóiratot ne csak az orvos meg a pap járassa, hanem például ez a Béni is, akit itt láttál az előbb a szobámban. Csillog a szeme, amíg mindezt egyszuszra elsorolja. Megpróbálom lehűteni: a fizetésről érdeklődöm, majd a megbecsülésről. — Nálunk a népművelő afféle másodosztályú pedagógus. Hogy miből gondolom ezt? Először: majdnem még egyszer annyj a fizetése az iskolaigazgatónak, mint nekem. Pedig ő csak nyolc évfolyamot igazgat, én ötvenet-hatvanat. Aztán, ő ebédelhet az óvoda konyhájáról, nekem nem lehet, ezt rendelet tiltja hogy miért, azt nem tudom. Nekem se főz otthon az asszony, mert dolgozik. Minden pedagógus kap egy hold földet a szövetkezettől, nekem az se jár. Pedig, ami a munkát illeti, én is dolgozom annyit, nincs egy szabad estém, nincs se vasárnap, se ünnepnap. Kérdezem, van-e még panasza? — Hát van. Az a panaszom, hogy nem tudom, ki a gazdám a sok közül. Ha jönnek a megyei könyvtártól, én vagyok a felelős, ha a járási művelődési osztálytól, akkor is, ha a MOKÉP-től, akkor is. De ez még hagyján. A nagyobb baj itt helyben van. Rendes ember a mi tanácselnökünk, jól is végzi a dolgát, csak ő is azt hiszi, hogy a népműveléshez nem kell szakismeret, s bizony sokszor olyasmibe is beleszól, amit én tudok, mert én tanultam a főiskolán s nem ő. Azt kellene elérni, hogy a népművelő szakmai téren legyen éppen olyan független, mint a falu bármely másak értelmiségije. Ez a megbecsülés kérdése. És hogy miként vezetem a színjátszó kört, az csak az én dolgom, mint ahogy nem jutna eszébe senkinek, hogy beleszóljon például abba, hogy a körorvos milyen orvosságot ír fel a receptre! Körülnézek, s könyvelési tömböket látok az asztalon. A pénz felől érdeklődöm. — Nem az itt a fő baj, hogy kevés a pénz a művelődésre, (bár több is lehetne) hanem az, hogy szétfolyik. A mi falunkban három helyről kapok pénzt: a tanácstól jön az állami támogatás, a közönségtől a beléptidíj, tandíj stb, s kellene, hogy jöjjön a szövetkezettől. A szövetkezet ad ugyan a művelődési háznak egy kis pénzt a kulturális alapjából, de a javát saját hatókörében használja fel. De hogyan? Menj el holnap reggel ide szembe a tsz-irodára, s kérdezd meg. hol vannak azok a könyvek, amiket tavaly vettek? Kérdezheted, mert nem vettek. Hogy mire költötték el a kulturális alapot? Például finom disznótoros vacsorára, ahol a falunk ügyes hegedűsei húzták a nótát a tagság talpa alá — a kulturális alap terhére. — Mit kellene tenni? —* Szigorúan ellenőrizni kellene, hogy a termelőszövetkezet kulturális alapja kizárólag csak művelődési célokra legyen fordítható. Ezen túl pedig egyesíteni kellene a pénzügyi erőnket s ily módon nagyabb beruházás-igényes vállalkozást is megvalósíthatnánk. Kint dörög az ég s aranyat érő eső kopog az ablakon. Éjfél van, nagyot villámlik. Kisázsia délnyugati partjain az ókorban, a sok virágzó település közt, különösen dicséretes hírnévnek örvendett Iaszosz városa. Lakosainak száma nem volt nagy, de szolgalmuk, jámborságuk és a művészetek iránt érzett sze- retetük mégis ritka megbecsülést szerzett nekik a világban. A város piacterén megkapó szépségű szobor hívta fel magára azoknak az idegeneknek a figyelmét, kik nem kis számban érkeztek a kikötőbe, hogy kicseréljék áruikat és gyönyörködjenek a számos látnivalóban. A szobor delfin hátán ülő fiút ábrázolt. Ennek történetét így mesélték el a polgárok a kíváncsi érdeklődőknek: Régmúlt korban, akárcsak az elbeszélés idején, szokás volt a város fiataljai közt, hogy mindenfajta testedzésben foglalatoskodtak. Céltudatos és vidám munka folyt a tornatereken és versenypályákon, s ha megunták a birkózást, futást és lovaglást, kivonultak a partmenti fövenyre, s ott elkeveredtek a homokban. Mikor Apollón tüzes nyilaival túlságosan elárasztotta őket, felpattantak fek- tükbői, s a szüntelenül zúgó, sistergő, hús habokba vetették magukat. Rikoltozásuk és kacagásuk messzire hangzott, s miközben elriasztották a tenger halait, odacsalogatták a delfineket, ezeket a barátkozó kedvű, rejtélyes vízi lényeket, melyeknek tisztelete ősidők óta elterjedt a tengerjáró és partlakó népek között. A fürdőző fiúk megszokták, hogy egy pajkos társuk, ki valamennyiüknél ügyesebb rs vakmerőbb volt, legtávolabbra úszott a parttól, s a többiektől elkülönülve, kedvére hancurozott a hullámokban. Ez a fű azonban — Hogyan tudod fel vermi a versenyt a rádióval és a televízióval? — A televízió a passzív élményt, az impressziót valóban kielégíti. Éppen ezért a népművelés helyi formái csak akkor tarthatnak igényt az érdeklődésre, ha aktív részvételt tudnak teremteni. Megnőtt a szakkörök, klubok igénye. Annyira, hogy alig tudok nekik elég helyet adni. A vita, az önképzés, a tevékenység, olyan igényeket elégít ki, amit a népművelés sohasem tud pótolni! — Tehát szerinted nincs is többé szükség a hagyományos ismeretterjesztő előadásokra? — Ma az embereket leginkább az érdekli, ami személyes és konkrét. Ha azt írom a plakátra, hogy holnap este a körorvos előadást tart „Egészségügyünk” címmel, akkor üres lesz a terem. De így: „Falunk egészségügyi titkai” — meglátod sok kíváncsi ember eljön. Ha a helyi valóság alapján adjuk elő az általános igazságot, akkor az érdekes. Lassan elfogy a csomag Kossuth. Megkérdezem, mit tart a legszebbnek a munkájában? Kissé elgondolkodik, aztán így folytatja: — Láttad délután, hogy milyen szépen illik a klubszoba modem bútoraihoz a népi szőttes? Azt a szép térítőt ott az asztalon a mi szakkörünk varrta s Erdélyből hozta a mintát az egyik lányunk. S arra büszke vagyok, hogy nálunk a kiszisták tudják, hogy miért szebb a népdal a csa- csa-csá-nál s nemcsak akkor énekelnek, ha isznak. Ez is művelődésügy... Rajnai László: nemcsak bátrabb volt náluk, hanem szinte érthetetlen szépség tüntette ki. Tökéletes testalkotású, ugyanakkor bájos, anélkül, hogy kedvessége és finomsága férfiasságának rovására ment volna. Gyanakodtak is a polgárok, hogy csak egyik szülője ember — a másik bizonyosan isten, vagy istennő. Ezért nem törődtek vele, ha kockázatos vállalkozásokba fogott és veszélyeztette életét: majd megmentik a halhatatlanok, hiszen nyilvánvaló, hogy egészen különös gond juk van reá. A fiú rendkívüli szépsége azonban nem csupán a város lakóinak tűnt fel kezdettől fogva, hanem a viháncoló társaság közelébe merészkedő delfinek egyikének is. Ez a delfin — nem fejezhető ki másként —, beleszeretett a páratlan tüneménybe, s nem tágított mellőle egészen addig, míg az istenekhez hasonló gyermek, megunva mindennapos játékát, vissza nem tért a partra. Szerelmes lett karcsú, mozgékony termetébe, mosolygó szemébe, színarany- nyal vetekedő, szőke fürtjeibe, csengő nevetésébe és, amiként ez a szeretők szokása, minden módon igyekezett magára vonni a figyelmet, hogy tessék a másiknak. Egy percre sem lankadt csodálatos buzgalma, bukfencet hányt a habokban, táncolt a hullámok hátán, színes permetként záporozta a vizet kedvesének testére. S egy napon elérte kitűzött célját: ügyesen hátára vette a fiút, s öröme most már nem ismert határt. Ettől a pillanattól a gyermek nem ment többé társai közé, megfeledkezett a stadionok homokjáról és a változatos versenyek izgalmáról. Kora reggel a parton várta már hűséges rajongója, s mihelyt kedvese a habok közé ugrott, hátára vette, s mesz- szire kiúszott vele határtalan birodalmába. A tenger lett a fiú második, s igazabb hazája; társukká fogadták a tüzek, megkedvelték a szelek, s jóakaratúan tekintett le rá fenséges atyja, az Ég. Leginkább mégis a színek változatos és kiapadhatatlan pompája nyűgözte le és kápráztatta él: — a hajnalok ró- zsálló és zöldellő köde, a déli napsugarak vakító, arany nyilai, a délutánok bíbor és bőrszínű, tarajos hullámgörgete- gei, az alkonyok ibolyában játszó, nedves festékei, s az esték ezüsttel szegélyezett, halotti feketesége. Az istenek azonban felfigyeltek erre a gyönyörű szövetségre, és szívüket irigység töltötte el. Mert nem egy közönséges delfinnek nevelték őt ilyen nagyra kedvencüket. Elhatározták, végét vetik a szerelemnek. S minthogy ők mindent megtehetnek, meg is találták a módját. Egy reggel, mikor a fiú kedvesének hátára kapaszkodott, szerencsétlenül járt: a delfin hátából felmeredő tüske felhasította köldökét. Az állat most is kiúszott a szabad vizekre, de hamarosan észrevette, hogy rtér pirosUk körülötte. A szép fiú halott volt. Mikor a delfin megértette, mi történt, kétségbeesésében elhatározta, ő sem él tovább. Még egyszer — s immár utoljára — visszaúszott drága terhével a partra, s miután óvatosan a homokra fektette a holt tetemet, magát is önként a szárazra vetve kimúlt. A város lakói mélységes megrendültséggel vették körül őket, és illendően eltemetve mindkettejüket, úgy határoztak, hogy a mondott szobrot emelik tiszteletükre, emlékükre pedig érmet verettek, melyen történetük volt olvasható. Népújság (J 1969. július 6,
