Tolna Megyei Népújság, 1969. július (19. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-06 / 154. szám
Interjú Napirenden: a termelékenység Beszélgetés Rózsa Józseffel, a Munkaügyi Minisztérium főosztályvezetőjével A fejlődés, a nemzeti gyarapodás egyik fő mércéje világszerte a munka termelékenységének növekedése, e növekedés gyorsasága vagy lassúbbodása. 1968-ban, a várakozásokkal ellentétben az egy főre jutó termelés mindössze 1,4 százalékkal növekedett az állami iparban 1967-hez mérten, s több ágazatban nem érte el a korábbi szintet sem. Okokról és okozatokról, összefüggések sűrű szövevényéről beszélgetett munkatársunk Rózsa Józseffel, a Munkaügyi Minisztérium munkaerő-gazdálkodási főosztályának vezetőjével. ! Lassuló növekedés — Az országos adatok közismertek. A számok egyben száraz kifejezői nagyon is beszédes tényeknek, nevezetesen a termelés—létszám—termelékenység triumvirátusa közötti szoros összefüggéseknek. Hogyan ítéli meg ön a múlt évet? — Tény, hogy bármilyen mutatóval mérjük is a munka termelékenységének változását, az utóbbi évtizedhez mérten 1968-ban jelentősen csökkent a növekedés üteme. Különösen jelentős a visszaesés 1967-hez képest. Azaz: nőtt ugyan az egy főre jutó termelés, de nem a kívánt, s a korábban átlagos mértékben. Rögtön hozzá kell tenni: maga a termelés növekedése is csak fele volt — öt százalék — a sokévi átlagnak. — Az okok összetettek. A reformra való fölkészülés időszakában, 1967-ben a vállalatok jelentős tartalékokat képeztek, kifejlődőben van a piaci kontroll, s ez termelési struktúra változtatására késztette a vállalatok egy részét stb. Ugyanakkor az induló árakban túl nagy nyereség szerepelt, s ezért a vállalatokat nem késztette a nyereség növelése különleges erőfeszítésekre, sok esetben a termelés növelésére sem. Nem sokat fejlődött a munkaerő-gazdálkodás, az átlagbérszint hatása is érezhető volt, mert a létszá OOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOi mot emelő vállalat kedvezőbb helyzetbe jutott a másiknál, attól függetlenül, hogy erre a létszámra a termelésben szükség volt-e, vagy sem. — Azt, hogy ez mennyire így volt, bizonyítja: Budapesten, ahol a munkaerőforrások kiapadtak, a termelésnövekedést teljes egészében a termelékenység emelésével fedezték. A megyékben, ahol még van szabad munkaerő, mint például Szabolcs-Szatmárban, Szolnok, Somogy és Hajdú-Bihar megyében, jelentős mértékben, míg azokon a területeken, ahol alig találni munkaerőt — Borsod, Komárom, Veszprém megyében például — alig nőtt a foglalkoztatottak száma. Ez természetesen kihatással volt az egy foglalkoztatottra jutó termelésre is. Hasonló „szóródás” tapasztalható a különböző ágazatok esetében, ahol például a gépipar kilenc százalékkal növelte az egy foglalkoztatottra jutó termelést, míg az élelmiszer- vagy a textiliparban ez a mutató az 1967- es értéket sem érte el. — 1983. első négy hónapjának adatait figyelembe véve, nem tapasztalható változás. Vajon lehetséges-e központi intézkedésekkel elősegíteni a holtpontról val kimozdulást? — Valóban, az év első négy hónapja sem csökkenést, sem emelkedést nem mutat. Figyelemre méltó azonban, hogy míg 1968-ban májusig nőtt a foglalkoztatottak száma az iparban, addig most öt hónap alatt csökkent. Ez talán apró jele lehet egy kedvező változás kezdetének. .. — Hangsúlyozni szeretném azonban: a. termelékenység csökkenése vagy emelkedése elsősorban nem munkaügyi kérdés, a célhoz, a gyorsabb növekedéshez igen sokféléi vezet az út, s e téren a szerényebbek közé tartozik a munkaügy. Éppen ezért rossz megoldás lenne úgy vélni: drákói munkaügyi rendelkezésekkel — létszám-befagyasztás, a munkahely-változtatás megnehezítése stb. — megkapjuk a fejlődés alapját. — A korszerű technika fokozottabb alkalmazása mellett döntő a komplex, minden tényezőt magába foglaló szabályozó rendszer, amely helyes irányban tartja a nyereségérdekeltséget, arra sarkallja a vállalatokat, hogy érdekük legyen a több és korszerűbb termék, az élőmunkával való takarékosság, stb. Ebben a komplex rendszerben természetesen helyet kaptak és kapnak a munkaügyi intézkedések is, s például most vizsgáljuk, milyen változások szükségesek az átlagbérszint szigorának esetleges enyhítésére, arra, hogy a vállalatoknak érdemesebb legyen a meglévő embereknek többet fizetniük, mint újat fölvenniük. Hosszú távra számolni — A munka termelékeny sí1« ét rendkívül sok tényező — ha más és más mértékben is — befolyásolja. Tapasztalataik szerint kellő figyelem jut ezekre a gazdasági egységekben? — A sokféle tényező közül csak azokról szólhatok, melyek egyúttal munkaügyi kérdések is. Ezek száma sem . csekély, ezért csupán kettőt emelek ki. Az egyik: még mindig igen nagy tartalékok rejlenek a jobb munkaszervezésben, a hóvégi, negyedévvégi hajrák fölszámolásában, a termelés egyenletesebbé tevésében... A másik, s szerintem rendkívül fontos tényező: a racionálisabb munkaerő-gazdálkodás, s ezzel összefüggésben a munkahelyet változtatók számának csökkentése. 1968-ban huszonötharminc százalékkal növekedett a munkahelyet változtatók száma, s ha figyelembe vesszük, hogy egy-egy munkahely-változtatás átlagosan harmincnapos termeléscsökkenéssel jár, nem nehéz kiszámítani, hogy népgazdasági összesítésben horribilis értékű lehetséges termelési produktum sikkad így el. Egészséges „feszültséget“ — Félreértés ne essék: nem minden munkahelycsere rossz. Szükség van arra, hogy a pályakezdő fiatalok keressék, s megtalálják helyüket, van népgazdaságilag is szükséges, tehát társadalmilag indokolt munkaerő mobilitás — profilváltozások, idénymunkák, gyermekgondozási segélyt igénybe vevők, akik a helyükre lépnek stb. — ám a teljes mozgás mintegy fele megítélésünk szerint nem ilyen okokkal magyarázható. Sajnos, a vállalatoknál a kelleténél sokkal kevésbé törődnek ezekkel a kérdésekkel. Arra gondolok: érdeke legyen minden munka- vállalónak, hogy helyén maradjon. Nem a munkavállalók egyéni jogait kell csorbítani, hanem tökéletesíteni a vállalathoz hűek érdekeltségi rendszerét. — Jól megfizetni a kiválót, nem félni attól, hogy ez — sokat emlegetik — belső „feszültséget” teremt, hiszen az ilyesfajta feszültség nagyon is egészséges. Azaz: nem központi intézkedésekkel — retorziókkal — sújtani azt, aki elmegy, hanem érdeme szerint többet adni annak, aki — marad. — Ide tartozik: végre hatékony munkaerő-g azdálko- d á s t kellene folytatni a vállalatoknál. Törődni a saját neveléssel, perspektívát adni az embereknek, s ezzel azt a fontos tudatot: számítanak rá, szükség van a személyére. A munkaerő egyre inkább „hiánycikk” lesz, márpedig amiből kevés van, azzal megfontoltan, okosan kell — kellene — gazdálkodni! A teljes foglalkoztatottság — A munka termelékenységének lassú növekedése, más kérdésekkel egyetemben ismét fölveti a régi problémát, a teljes foglalkoztatottság helyes értelmezését? — A kérdés jogos, s nagyon fontos. Sok a téves felfogás, s még a központi szervezetek sem egyértelműen ítélik meg a helyzetet. A teljes foglalkoztatottság azt jelenti: a munkaképes korú lakosságból társadalmi méretekben munkát találnak mindazok, akik munkát keresnek. A teljes foglalkoztatottság tehát nem egyenlő azzal, hogy minden faluban, minden kis településen működjék ipari üzem, azaz mindenki a lakóhelyén találjon munkát. — Nem lehet megoldás a manufakturális körülmények konzerválása, s még kevésbé ilyenek létrehozása. A termelékenység, mint fogalom, s mint gyakorlat, nem tűri a korszerű állóeszközök, s pénzeszközök szétaprózását. Az olyan esetet például — mint azt a tv-híradó bemutatta —, amikor a gyárban igen nagy termelékenységű gépek állnak létszámhiány miatt, de a várost övező falvakban, igen kezdetleges módszerekkel, a szövetkezet melléküzemében ugyanazt a terméket készítik az emberek. Az ilyesfajta foglalkoztatottság nem érdeke a társadalomnak, tehát — hosz- szú távon — nem érdeke az egyénnek sem. Az igazi humanitás — Az igazi humanizáció ugyanis az, ha létrejön az optimális arány egyén és közös érdek között, mert a társadalomnak nem munkaviszonyokra, hanem — munkára van szüksége! A minden áron létrehozott munkahelyek tehát ellentmondanak a humanizmusnak, hiszen a társadalom csak azt oszthatja el az egyéneknek, amit megtermelnek a gazdaság egészében, s nem oszthatja el a — munkaviszonyokat. .. A teljes foglalkoztatottságot az állam sokféle módon tudja befolyásolni, figyelemmel arra is, hogy rengeteg emberi probléma sűrűsödik ebben, tehát hatékonyság és humanitás kell, hogy közös pontban találkozzék. Ennek pedig előfeltétele a hatékonyság, melynek döntő tényezője a termelékenység. — összegezésként: a szabályozók tökéletesítése a kívánatos változások kulcsa. Nagy nyereséget csökkenő, vagy akárcsak lassúbbodó termelékenységi ütem mellett hosszú távon lehetetlen elérni. Ezért érdeke minden vállalatnak, hogy hosszú távra gondolkodjék, s ezért érdeke a népgazdaságnak is, hogy szabályozóival a nyereségérdekeltségben erőteljesebb szerepet juttasson a munka termelékenységének. Feltehető, hogy 1971-től a szabályozók ilyen természetű módosítására is sor kerül. M. O. OOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOi OOOOOOOOOOOOOOlOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOO pp HÉ, MAGA! pp Egy Pécs—Szekszárd között közlekedő autóbuszon így szólított meg a kalauznő: „Hé, maga! Legközelebb ne gyújtson rá!”. Mit tehettem, tudomásul vettem, hogy „hé’ vagyok és „maga", továbbá azt is, bár tiltó tábla nincs, dohányozni tilos. Tudomásul vettem azt is, hogy bár hírünk a világban egykor az volt, hogy a magyar nép udvarias, ember- és vendégszerető, mi több lovagias, — újabban mindezek ellenkezőjével tűnünk ki, vagy inkább föl. Pedig az udvariasság ma sem kerül pénzbe, legalábbis nem tudok róla, hogy abba kerülne. Arról sem hallottam, hagy valakinek emberi rangját bármikor és bárhol megtépázta volna az udvarias magatartás. Mindennapos viták tárgya manapság az ifjúság, amelynek elítélő jelzői — főleg az idősebbek körében — közszájon forognak, tanúsítván: — Kíméletlenek! Neveletlenek! Törtetők! Érzéketlenek! És így tovább. Tessék körülnézni, akár csak egy autóbuszállomáson. Szíveskedjenek gyönyörködni abban, micsoda csontzene kezdődik egy-egy beszálláskor. A „zenekar” prímhegedűsei felnőttek, meglett korú férfiak, nők. A fiataloknak van kitől lanulniok! Megjegyzem, ha egy borzas hajú ifjú így szól valamelyik komájához, hogy „hé, hapsikám!” —, mosolyog az ember. Hiszen ez a fajta „szókincs” nem öregszik meg az emberrel A fiatal, az kinövi, eldobja, mint azt a ruhát, amibe már nem fér bele. De mi lesz azzal a bolti eladóval, pincérrel, hosszasan sorolhatnám még, hogy kivel, aki, akik drágábban mérik az udvariasságot, mint hajdanvolt patikusok a gyógyszert? Van aztán, ahol természetes közelséget jelent az udvariasság. Feljegyzem, mert megirigyeltem. Hetente kétszer áthalad Szekszárdon egy autóbusz, a magyar—jugoszláv forgalom járataként, és Siófokig közlekedve, szállít hazai utasokat is. A járat Dubrovnikből indul, Belg- rádot is érinti, legénysége jócskán elveszítheti kora reggeli frisseségét, jó kedvét, mire a busz ideér. De a kalauz, aki egy táblázatból olvassa, kinek mennyit kell fizetnie, maga a türelem. A járat nemzetközi, de ha az utas szól, megállnak bármelyik eperfánál. Nincs morgás. Sőt! Jön a kalauz végig a kocsin és cigarettával kínálja a meghökkent utasokat. Nem szoktunk ilyesmihez! Senki sem bánja a tört magyarságot, a számára könnyebbnek bizonyuló tege- zést. Még a nagymama korú néni sem, aki szabadkozik a cigarettakínálástól, majd széles mosollyal, köszönve rakja el a „kóstolót”. — Szervusz. Á viszontlátás! Irigylem. Neki nem kerül pénzbe, de még csak különösebb fáradtságba sem az udvariasság. Fáradhatatlanul és buzgón magyarázza a kíváncsi hazai utasnak, akár tizedszerre is, mikor jönnek, mikor mennek, hogy igen, forintért lehet utazni. Ne vessen rám senki követ, hogy a két példa közötti párhuzam azóta is foglalkoztat. A „Hé, maga!”, meg emez az udvarias szolgálatkészség. Manapság már nem divat nálunk udvarias- sági mozgalmat indítani. Annyi ilyen mozgalom volt, és csak a közlekedésben is mire mentünk? (Tisztelet a kivételeknek!). Pedig ne mondja nekem senki, hogy számára mindegy, hogyan szólnak hozzá, milyen elbánásban részesítik. Azt hiszem, próbálkozni kéne, újra, mert mit ér a mesebeli áruház, ahol akár mindent megvásárolhat az ember, ha foghegyről beszélnek vele? Mit ér a legpompásabb közlekedési eszköz, ha a dolgozói egyéni sérelmeikért, bosszúságaikért az utason vesznek elégtételt? Nem folytatom. Egyébként is van egy olyan titkos sejtésem, hogy az udvariasság nem veszett el végképp, legfeljebb mi lettünk kényelmesebbek és elfelejtettük, hogy amit mi nem adunk meg, azt hiába várjuk viszont. Nincs mit viszonozni. Száz szónak is egy a vége: időnként csak nem ártana udvariassági mozgalmat indítani. — li. — SoOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOJOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOt
