Tolna Megyei Népújság, 1969. július (19. évfolyam, 149-175. szám)

1969-07-04 / 152. szám

♦♦m A ttila ©Isö assionya éppen udvarhölgyei körében mutatkoiik, amikor or ifjút bcbociatjak. Zéta körültekint, és arcát elönti a pir: a Nézd. úrnőm, a kancsót! Milyen szép cifrázat díszíti. Ha meqengededí, lerajzolom. Vászonra írd, kedvesem. Aztán luhimezheted. A közepét gesztenyeszinre, a leveleit kénsziníi Elkészül a rajz, de bizony nem valami fényesen ______sikerül. Zéta ajánlkozik: majd ő. A z ifjú szavaival felgyújtja a nők * képzeletét. Kacagnak, tapsolnak, mindig újat és többet akarnak tudni. A ruhák, az ékszerek, a lábra valák, a hajviselet... Ez utóbbit a királyné pa roncsára Emőke haján kell Zétának megmutat nia. A keze remeg, amint a selymes fekete für- töket görögösen magasra tornyozza. Gyönyörű! Nagyon ügyes a fiú! Mást is tudok rajzolni. Ha kívánja felséged . £lég! Most inkább arrál beszélj, milyenek a görög nők. Szépek e? Hogyan öltözködnek? m 'fill/IV« f «/I mg/}/ í jfjQ&w fÉS / ! / W .dam Utak — táblák — panaszok Ninc8 elkényeztetve a szekszárdi járműve­zető, a városunkba gép­kocsival érkező vendég. Rosszak az útjaink. És ezt még tetőzi, hogy a közlekedés irányítására hivatott táblák többsége is becsapja a járművezetőket. A Béri Balogh Ádám fánál, a város elején például hetekkel ezelőtt dolgoztak az építők. Szélesítették, korszerűsí­tették az utat Erre figyelmeztették is a járművezető­ket. Aztán egyszer levonultak erről a munkáról, s otthagytak táblát, mindent: törmeléket, gödröket, mun­kát. S amikor egy-egy táblát a szél kidönt, nincs aki helyreállítsa. Egy útszakaszon több száz méter hosz- szan középre helyezték a korlátot, ennek felét már kidöntögették a járművekkel. Tegnap Bőhm Péter ol­vasónk panaszkodott: „Kint van a tábla, hogy dol­goznak, vigyázzunk, de egy lélek sem ügyködik a javításra megérett úton”. A temető mellett, illetőleg a csatári bolt előtt pedig nagy lyukak akadályozzák a forgalmat, az elmúlt hetekben súlyos közúti szeren­csétlenség volt itt. Egy másik olvasónk, Sz. R. pedig arra hívta fel a figyelmünket, hogy a Mátyás király utcában soroza­tosan megszegik a szabályt a nagy járművek vezetői. A Zrínyi utcai kereszteződésnél ugyan most nem lehet behajtani, de a tábla még mindig ott van, amely egy­kor azt tiltotta, hogy ide nehéz — három tonnán felüli — járművek nem hajthatnak be. Ugyanakkor a Rákóczi utcai oldalon pedig nem volt súlykorlátozást jelző tábla. Tehát, olvasónk szerint és a tábla szerint is, egy autóbusz, ha a Zrínyi utcai részről ment vé­gig, akkor szabálysértést követett el a járművezető, ha_ viszont ugyanez az autóbusz az MHSZ-székház előtt fordult a Mátyás király utcába, nem követett el szabálysértést... Azután itt Van a szekszárdi autóhusz-pá- . lyaudvamél levő KRESZ­tábla is: nem a jobb oldalon, hanem az úttest bal oldalán „figyelmeztet”, illetve tiltja a behajtást... Node ki vesz figyelembe egy rosszul kihelyezett táb­lát? Pedig az AKÖV rendelkezik olyan szakemberek­kel, akik meg tudnák mondani, hogy hol és hogyan kell elhelyezni KRESZ-táblát. Korábban arról írtunk, hogy városunkban a jármű­vezetők többsége rutinból, „emlékezetből” vezeti a rábízott kocsit. így történhetett például az a szégyen- teljes dolog is. hogy az útépítők kénytelenek voltak barikádot építeni a város közepén. Szöges drótból, fenyőgerendákbói készítettek korlátot, mert a léckor­látot a járművezetők eltávolították, s nem vették figyelembe, hogy tábla tiltja a behajtást. Amikor egy gépkocsivezető, Valis Aurél intézkedni próbált, figyel­meztette a szabálysértőket, majdnem megverték. Rosszak az utak s** tábla nem tölti be azt a funkciót, amit kellene. Pa­naszkodnak a járművezetők. Panaszuk azonban nem mindig jut el illetékes helyre. S még kevésbé tapasz­taljuk, hogy változna, korszerűbbé válna városunkban a közlekedés rendje, hogy szigorúbban fellépnének vállalatok, magánosok ellen, akik akadályozzák a fej­lődést.- PS ­THIERY ÁRPÁD: AZOK A SZÉP NAPOK... Hajnal a vakrozsdás konyhakést Wolf elé tolta. — Ti hoztátok. Tiétek az elsőség. — Csak ne udvariaskodjon velünk, Hajnal elvtárs! — hárított vissza Wolf. A többiek türelmetlen mosollyal figyelték a fejleményeket. — Azt mondtad, hogy jó szívvel adta a pap. De, lehet, hogy magában meg elátkozott ben­nünket, hogy fulladjon meg az első falaton, aki megeszi. Wolf is fölnevetett. Gyanútlanul. — Én nem félek a papi átoktól —■ mondta, és a villáját beleszórta egy darab főtt sonkába. Boldog csámcsogás töltötte be a vadásztermel, de még nem ittak egy kortyot sem a hideg kút- vízből, amit bor helyett készítettek, amikor a kerthelyiség felől rézfúvós zene száraz, recáegő hangjai törtek elő. Wolf a csontos húst vissza­ejtette a csajkájába, és fölfigyelt. Szinte látszott, hogy a rézhangok beléje hatolnak. Az asztalon az öklével verte a taktust, aztán egyszeresük felállt, és énekelni kezdte a gyorsított dallamú, 1905-ös orosz forradalmi gyászindulót, amelynek magyar szövegét a fogságból hazatért pécsi ka­tonák írták. — A proletár áldozatra vár / Rúgják, hogyha enni kér / Mint a barom, szenved ez a nép / Nyúzzák mindenféleképp / Fel harcra, bátran zászlók alá / Dönts porba mindent, ami bur- zsoá... — énekelt Wolf kipirulva, és közben Haj­nalra pillantott. — Megismerem ezt a dalt! Á trombitákat is egytől-egyig megismerem! Mind­ről tudom, hogy ki fújja! Kirohant az udvarra, majd kis idő 'múlva egy fúvószenekar élén jött vissza. A teremben egy pillanat alatt feborult a rend. A fegyelmi sza­kasz tagjai megpillantva a trombitákat és a ze­nészeket, felugráltak az asztal mellől. Egy ideig csak félszavak, céltalan kiáltásszerű hangok röpködtek a levegőben. A nagy ölelkezésben hangosan zörögtek a fényes hangszerek. Wolf a karmesterrel odavergődött Hajnal köze­lébe, aki az asztal végéről figyelte, hogy mi tör­ténik. — Ismerem őket, az utolsó emberig! — mond­ta Wolf lelkesülten, és a hízékony, körszakállas karmester hátát veregette, aki még mindig egy kissé értetlenül állt a gyors eseményekkel szem­ben. — A szabolcsi bányászzenekar ez. A tel­jes zenekar átjött. Hát, ez igazán nagy dolog. Hajnal elvtárs, mondhatom! Az éjjel szöktek át a demarkációs vonalon! A karmester gömbölyűén meghajolt. — Nem maradhattunk otthon — mondta. — Gondoltuk, a Vörös Hadseregnek biztosan szük­sége van zenekarra. — Zenekar? — ráncolta Hajnal a homlokát. — Inkább katona kell most a Vörös Hadseregnek. — Sokan szöknek át. a vonalon. Nagy riada­lom van most odaát a bányászok közt. A szerb parancsnok tegnapelőtt összehivatta a bizalmi embereket, és alá akart Íratni velük egy nyilat­kozatot, hogy a bányászoknak ezentúl ugyanaz­zal a teljesítménnyel kell dolgozni, mint béke­időben. A bizalmiak azt felelték, hogy ezt előbb meg kell beszélni a bányászokkal, mire a szerb katonák fegyvert fogtak rájuk. így kényszerítet­ték őket, hogy aláírják a nyilatkozatot, a tár­saik nevében is._ Amikor a boldog találkozás fölött érzett öröm hullámai lassan kezdtek elcsitulni, a szabolcsiak a hangszereket lerakták sorban a fal mellé, és ők is bekapcsolódtak a lakomába. Wolf a sza­kállas karmestert a maga helyére ültette Haj­nal mellé, hogy kedvükre beszélgethessenek, ő pedig kiöblítette a csajkáját, és az egyik tál al­járól kivillázott két kisebb sovány húst. A fe­dőt rácsukta a csajkára. Körülpillantott, és mi­után meggyőződött, hogy senki sem vesz róla tudomást, egy ügyes mozdulattal kilépett a fo­lyosóra. Egyedül Hajnal vette észre Wolf távo­zását. de nem szólt. Tudta, hogy hová megy, és míg a karmester teljesen belemerült a hangsze­rek utikalandjaiba — ő Wolfot látta maga előtt, ahogy csajkával a kezében törtet a folyosókon, lelkének célja felé. Azt kérdezte magától: De, mi lesz, ha megjön a dandárparancsnok, és azt fogja mondani erre a dologra, hogy nem? Ak­kor mi lesz? A szakállas felriasztotta. — Talán nem is érdekli, amit mondok? Hajnal fülét az emberi hangokon túl távoli zúgás ütötte meg. Feltámadt a szél, gondolta, és a szakállas arcára pillantott, amely úgy né­zett ki, mint egy szabadságharcos-portré. Ahol kipirultnak kellett lennie, ott piros volt. ahol hősiesen kellett csillognia, ott érzelgősen fény­lett, és ahol a sors szomorúságáról kellett be­szélnie, azok a részek komor árnyékba borultak. ♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦

Next

/
Thumbnails
Contents