Tolna Megyei Népújság, 1969. július (19. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-20 / 166. szám
Móra Ferenc: Részlet a szerző Hogy keveredik az ember jó hírbe? című karcolatéból. Az írást Móra Ferenc, a XIX. századi magyar prózairodalom kiemelkedő alkotója születésének 90. évfordulója alkalmából közöljük. Az én íróasztalomon már hosszú idők óta nincs se olló, se kés, se semmiféle vágó vagy szúró észköz. A papírvágó késem is csak fából való. Papírnyomó nehezéknek nyirfadarabkákat használok, mert ha azokat hozzá találnám vágni valakinek a fejéhez,. az azt mondaná rá, hogy „még egyszer”! Tudniillik azt gondolná, hogy kalácscipónak a belével hajítottam meg — olyan könnyű fa a nyírfa. Mindezek a berendezések azoknak a látogatóimnak a védelmére szolgálnak, akik engem kéziratokkal keresnek föl. akár mint költők, akár mint prózaírók. Én nagyon elnéző vagyok mind a két emberfajjal szemben, mert szögrűl- végrűl magam is beletartozom hol egyikbe, hol másikba — de azért nem állok jót magamért, hogy nem teszek-e kárt bennük, ha rosszkor jönnek... De most már mit lehessen csinálni azzal, aki nem a fejét küldi előre, hanem a vizitkártyáját? Jó név, rendes ember, sose jutott eszébe olyan bolondságot művelni, hogy széles papíron rÖVid sorokat írjon. Gazdag ember is, éppen minap hallottam a feleségemtől, hogy tíz tojást is vett egyszerre a felesége. Aztán minde- nekfölött: öreg ember. Márpedig én is szeretnék öreg ember lenni egyszer, s én se szeretném akkor, ha azt üzennék ki, hogy „jöjjön máskor!” — Tessék. Engedjék be. öt percig bemutatkozunk, s mondunk egymásnak mindenféle szépeket. A hatodik percben már olvassa az első felvonást. Nagyszerűen kezdődik. Egy romantikus hajlamú hagymakereskedő a végrendeletét diktálja a közjegyzőnek. Végakaratának első pontja, hogy őt, ha meghal, tegyék ágyú csőbe, és úgy lőjék ki a végtelenbe. — Ugyebár, az expozíció érdekes ? — Hogyne — mondom —, bár érdekesebb volna, ha élve tennék a hőst ágyúcsőbe. Megérdemelné a gazember, aki hagymakereskedő létére ilyen romantikus. — Tessék csak kivárni, kérem — mosolyog hamiskásan az író. — A második felvonás megfogja önt lepni. — Hány felvonás lesz? — Ez csak öt. De ez tulajdonképpen egy trilógiának <»2 első része. Shakespeare is próbált ilyent csinálni. — Szabadna arra kérnem hogy talán csak vázlatosan méltóztassék elmondani a mesét. — Kérem — mondja egy kicsit sértődötten. De aztán, hogy belejön az elbeszélésbe, megmámorosodik a saját szavától és most már se hall, se lát... Nem veszi észre, mikor én elrakom magam elől még a fakést is, hogy kísértésbe ne vigyen, aztán a tenyerembe hajtom a fejem, és csöndes megadással hallgatok, hallgatok, míg föl nem'riadok egy nagy csattanásra. — Ezzel a dördüléssel fejeződik be a darab — kapja föl az öklét az asztalról, amihez jó erősen odaütötte csattanónak. — De nem tetszik gondolni, hogy ez egy kicsit homályos? Nagyon őszintén feleltem neki, hogy igaza van, itt mintha nem volna egészen világos a dolog. (Nekem nem is volt az, mert én az egész drámát végigbóbiskoltam.) — Hát hogy lehetne ezen segíteni, könyörgöm? Éppen azért fordultam önhöz bizalommal. Talán jobb volna, ha Genovéva nem itt idézné fel a bosszú szellemét, hanem már a harmadik felvonásban? Ha gondolni tetszik, átdolgozom. — Hát így hirtelen nem tudok hozzászólni — mondom elkomorodva, amit ő a tragédia hatásának hisz, pedig engem csak az rendít meg, hogy ebből még egy látogatás lesz, most már szerzett jog alapján. — Ha szakíthatna rá egy kis időt, talán tessék rajta gondolkozni, és egy pár sorban tudatni velem, mikor nem leszek alkalmatlan. Inkább itt hagyom a névjegyem. Ja, hiszen itt is van, csak ráírom a lakásomat, így ni. Én pedig ráírom, hogy homály, s aláhúzom kétszer is. Hadd lássa ez az őslény, menynyire szívemen viselem az ügyét. Melegen megrázzuk egymás kezét, és biztosítjuk róla egymást, hogy nagyon örültünk, s még alig van kint az ajtón, mikor már megint itt van a Cerberus, és jelenti, hogy valakinek már megint nem harapta le a fejét. — Küldje a pokolba, János! Megálljon csak! Kiféle az az úr? —- Nem úr az, csak olyan nevendék. Szóval valami szegény nagyhajú deákgyerek. Hát persze, hogy azt nem lehet elkergetni. — No hamar, jöjjön! Félénk kopogás. Félretaposott cipő, kitérdesedett nadrág, fekete bozont, ragyogó szem. A kezeivel nem tud mit csinálni. Mintha csak magamat látnám huszonöt esztendővel ezelőtt. De hát engem se szabadított a nyakára senki, ennélfogva erőt veszek magamon, és izoláló hangon kérdem, nyújtva a kezemet: — Öda? Elégia? Ballada? — I-igen. Ballada. — Hát csak gyorsan, fiam, mert nem érek rá. — így... így nem adhatom oda. Még hiányzik belőle valami... Talán a tartalmi kivonatát, ha meg tetszenék engedni... Ez aztán derék fiú. Megenyhülve mondom neki. hogy csak rajta! — Éj van.„ — Persze, rémes éj. És vad vihar vonyít az éjben. — De kérem... — mondja hebegve, és kerekre tágult a drága ragyogó szeme —, szóról szóra így van. Hát honnan tetszik tudni? — Régi praxisomból, gyerekem. — Akkor talán azt is tetszik tudni, mi jön tovább. A vad éjszakában vadul vágtat a ló, és rajta kivont karddal a lovag. — És leszúrja? — Igen. Leszúrja Edmundot. — Nagyon okos. És ezzel kész? — Kész, csak a balladai homály hiányzik. — Homály? Homály? — tűnődöm el az önképzőkört emlékeken. A szemem rátéved a drámaíró névjegyére. Rajta a homály, kétszer aláhúzva. — Ismeri ezt az urat, fiam? — kérdem felsőbb sugallattal. — Nem, kérem. — Hát majd megismeri, ha elmegy hozzá. Mondja csak neki, hogy én küldtem a homály-ügyben. A fiú elment, azóta se ő nem járt nálam, se a tragédiaköltő, tehát azt hiszem, rendbe jöttek egymással. A drámaíró átengedett a fölösleges hományból a balladaíróhak, s így mindketten jól jártak. De rosszul jártam én, mert most ezek mind a ketten azt a hírt fogják terjeszteni rólam, milyen derék, jó ember vagyok én, és be fognak ajánlani az összes homálykereskedőknek. Éppen ezért hozom nyilvánosságra a dolgot idejekorán. Tiltakozom az ellen, hogy én jó ember vagyok, és tudatom mindenkivel, hogy papírvágónak most már kaukázusi cserkesz lándzsáit vezettem be, a papímehezékeim pedig a Keopsz piramisából való gránitkockák. DIZDAK: Ballada És szóltam hozzá: Mi van a kilenc kapával? Mi van a kilenc ágyasszobával? Mi van a kilenc ládafiával? Mi van a kilenc titkospecséttel? És szólt a lány: A kilenc kaput kinyitottam. Ágyasszobába benyitottam, ri Kilenc ládafiát felnyitottam, De ki- Dc be- De fel Szíved Pecsétjét Nem törhettem. Nekiadtam a titok kulcsát. Ujjongott örömében: Ni, zöld lombban rebbenő madár! Ni, zöld madár, felhőbe szárnyaló! Néztem, néztem, de nem láttam. És szólt a lány: A kilenc titka A Hattyúlány titka — Nos, érj utol! Sólyommá változtam. De a Hattyú eltfint A felhőn túli tartományba, Ahol a sólyomszem megvakul. Dudás Kálmán fordítása — Mák Dlzdar bosnyák kSltS. Született 1917-ben Sztolácon. Hí« ver*«kőt«te jelent meg. A szarajevói „Ztvot" <£le«> főszer- ketztóje Lapja gyakran küxól »emelvényeket a magyar lírából. Olyan szívósan invitált az öreg, mintha valami különös érdeke lett volna, hogy megnézzem a házát, meg a kertjét. Fogtam hát magam, s amikor már vagy hetedszer jött értem, felkerekedtem, (Köz- bevetőleg gyorsan ideírom, hogy az „öreg” B. S. nyugalmazott tanácsjegyző, s itt ismerkedtünk meg Tiszagébícsen. ahol én nyaralok. O télen-nyáron itt lakik). — Látja ezt a házat? — kérdezte, amint megálltunk egy szerény, de kedves családi ház előtt. — Látom, feleltem, mert a tapadást céltalannak találtam. — Olvassa el, mi van a homlokzatára írva, ott, a padlás- lyuk alatt, „Magamcsináltalak” — ez volt odaírva. — Úgy nézze meg, uram ezt a házat, — folytatta már bent a szobában, miközben a felesége uzsonnához terített —, hogy ez a ház az első szegtől nemcsak, hogy az enyém, de a kezem munkájának eredménye is. Halkan és elismerően füttyentettem, hogy én is részt vegyek a társalgásban. Ö folytatta: — Sohasem voltam nagy jövedelmű ember. Harminc esztendeig tartott, amíg ezt így, ahogy van, megcsináltam. Magam vetettem a vályogot. Magam ácsoltam a tetőgerendákat, de még az ablakkereteket is magam gyalultam. A kollégáim hivatalos óra után mentek tarokkozni, meg kug- lizni,- £» siettem ide, az én kis telkemre és ácsoltam, szögeztem, ffátqm,. faragtam. Mindent magam! — De hiszen ön ezermester! — kiáltottam fel. — Minimum — felelte. — Nézze ezeket a csendéleteket a falon. Például azt a három dinnyét a kancsóva!. Tahi László: ablakokat, és ni csak, milyen pompás pantallót va-irtam magamnak a múlt nyáron ! Megtekintettem a nadrágját is megelégedésemet fejeztem ki a látottak felett. Ezek után ka- ronragadott és hátravitt a kisudvarba. — Hogy a kertemet magam művelem, azt mondanom se kell. Magam ültettem a gyümölcsfáimat, magam oltom gondoltam. Ez az ember még a vizet is másként issza, mint én. Mert 6 ásta a kutat (természetesen), és ő csinálta a vödröt is (természetesen). Neki itt minden szöghöz személyes köze van. Némelyikről talán tudja, hogy az uj- jára ütött, amikor beverte. De persze azért, azt a szöget is Első szegtől az utolsóig szereti. Sőt, még jobban. talán — Tudja, mivel volt a legtöbb resződségem? — dezte. kér— A kutyaházzal. — Két óra alatt készült! — kacagott jóízűen. — Nagyon megkapó. — Magam festettem 1906 nyarán. De magam kereteztem is be. Mert ahhoz is értek ám. Éppen esni készültem az egyik ámulatból a másikba, amikor hirtelen megragadta a váliamat: — Jól ül? — kérdezte. — Pompásan, — Azt meghiszem — bólogatott büszkén —, masszív Székek ezek! Két hétig csináltam egy széket. De ezek aztán székek ám! Magam raktam a kályhát, magam üvegeztem az őket, de nem bocsátom ám áruba a termésemet/ Magunk esszük meg az egészet. Olyan büszkén nézett körül, mint az úristen, amikor a világot megteremtette és az utolsó emberrel is készen volt. Kezdtem irigyelni ezt az embert. Életműve látható és megfogható, teljes és befejezett egész. Kevesen mondhatjuk el ezt magunkról. Nem tudom, nem több-e megcsinálni egy tökéletes széket, mint (rni egy tökéletlen elbeszélést — erre — Hát akkor a rádióval. — Ne vicceljen. Rádiót minden kölyök tud csinálni, — Hát akkor nem tudom. — A súrolókefével. Sehogy sem tudtam jól összefogni a soriét. De három hét alatt azért megvoltam azzal is. — Hát mindent maga csinált? — Mindent. Magas, húsz év körüli fiú tűnt fel a kertajtóban és ment fel a tornácra vezető lépcsőn. — A fiuk? — kérdeztem. — Igen, De nem a saját fiam. Minthogy az asszony húsz év alatt se lett amúgy, most húsz éve örökbefogadtam egy fiút. Büszkén csillogott a szeme, ahogy hozzátette: — Magam mentem érte a lelencházba!
