Tolna Megyei Népújság, 1969. június (19. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-10 / 131. szám
Az uzdi példa Simon István és Somogyi Tóth Sándor találkozása az olvasókkal Egy ismert mondás szerint a szervezés az alapos németek kiváltságos képessége, melyben utánozhatatlanok. Az elmúlt vasárnapon egy kis közösség nálunk is tanú- bizonyságot tett arról, hogy szervezési tanulmányútra nem okvetlenül kell külhonba utaznunk. Elég elmenni Paks- ra, Nagy dörög- ra, vagy éppen Uzdrg. Amiként arról már szombati számunkban hírt adtunk, az ün • népi könyvhét megyénkben záró aktusa Uz- don és Kajda- cson zajlott. Mai irodalmunk legrangosabbjai közé sorolt résztvevőkkel. A két meghívott vendég Simon István, Kossuth-díjas költő és Somogyi Tóth Sándor, József Atti- la-díjás író volt. A vendéglátók;. a paksi járási könyvtár, a Nagydorogi Általános Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet Szakszervezeti Bizottsága,' az uzdi községi tanács, a tantestület, a szülői munkaközösség és tulajdonképpen az egész falu. Nem hagyva ki az éjszakai szállást adó nagydorogi dohánybeváltót sem. Valamennyiük példamutató együttműködésének köszönhető, hogy a záró találkozó minden várakozást felülmúlóan jól sikerült. Simon István. A fogadtatás alaphangulatát a zuhogó esőben érkezett és az iskola tantermét már jóval a hivatalos kezdés előtt zsúfolásig megtöltő közönség teremtette meg. Öregek és fiatalok, nők és férfiak pontosan száztizen- négyen voltak, ami csak leírva tűnik alacsony szómnak, valójában Űzd teljes lakosságának egyötödét jelentette. Mindezt egy olyan időpontban, amikor a rádió nemzetközi labdarúgó-mérkőzést közvetített. Közismert, hogy az ilyenfajta sporteseményekkel író—olvasó találkozók ritkán tudnak versenyre kelni. Kivéve Uzdon. A találkozó műsorral kezdődött. A műsor bizonyítani akart és tudott is. A vendéglátók azt bizonyították, hogy vendégeik nem ismeretlenekként érkeztek a faluba, hanem műveik jóvoltából régi barátok, akiket itt megbecsülnek és szeretnek. Szavalt kisdiák és erdésztechnikus, felolvasott a két tanítónő. Nem művészi produkcióval akartak hivalkodni, hanem a fentebb mondottakat érzékeltetni, ami sikerült is. Rangos kivételnek számított azonban Simon István: Nem elég című művének szavaló kórusra való betanítása, Gangéi Katalin tanítónő munkája, mely már a művészi teljesítmény határát súrolta, Kedves meglepetés volt Simon István: Mirza című versének előadása is, melyet saját házi „televízió”, az iskolások által készített színes, ragasztott képek forgatható sora kísért. Simon István a fogadtatás melegségének varázsában, cseppet sem leplezett meghatódóssal kezdte beszámolóját. A költészetnek a nemzet életében betöltött szerepéről beszélt: — Mi lehet az oka annak, hogy ez a kicsi nép, a maga ezerszáz esztendős, nagyon nehéz története során, itt a Duna-medencében megmaradt? Azt, hogy bennünk nemzeti érzés van, annak köszönhetjük, hogy költőink fogalmazták meg nekünk a a nemzetet érintő események lényegét. így kezdődött ez már a középkorban és folytatódott minden század költőin át, egészen napjainkig. — Költőnek lenni megtisztelő feladat, de nagy kötelesség. Krónikáját adni nemcsak mindennapjainknak, hanem az átalakulóban lévő nemzeti érzésnek is. A költemény legyen olyan igaz. hogy századok múltán is annak érezzék. Ezért valljuk szívügyünknek azt, hogy minél több emberrel szerettessük meg a könyvet. Beszélt még a művészet szerepéről az agyoncivilizált világban. Az olvasó, amikor a művön keresztül négyszemköze kerül az íróval, elsősorban vigasztalást akar kapni. — Nem ismerek olyan művészeti ágat, mely ne a világ békéjét szolgálta volna, hiszen a művész az életet csak szolgálhatja, segítheti, de nem pusztíthatja eL Befejezésül — a legrövidebben — saját magáról vallott a költő. — Falusi származék lévén, mondanivalóimnak nyolcvan —kilencven százaléka falusi tárgyú, ami nem hálás dolog a mai irodalomban, de ezt kötelességemnek éreztem. Azt szeretném, ha a paraszti életforma változásával minél kevesebb szépség menne veszendőbe. Ezek után Simon István, arra hivatkozva, hogy legjobban verseiben fedezhető fel múltja, egyénisége, négy versét adta elő. Egy szó szerint feljegyzett kommentár érzékeltetheti a hatást. A terem bejárata mellett ülő idősebb asszony így vélekedett: — Milyen jól elmondta! Elhallgatnám holnap ilyenkorig! Somogyi Tóth Sándor mindezek után nehéz helyzetben volt, amit cseppet sem tagadott. A vers jobban szívhez szóló, mint a próza, Somogyi Tóth — ismeretes módon országszerte nagy sikert aratott — prózája pedig emellett még csak nem is falusi indíttatású. Van azonban egy szál, ami mint írót, apát és pedagógust mindenkivel, így az uzdiakkal is összeköti: — Összeköt az emberek iránti szeretet, és a gyerekek iránti érdeklődés. Rendkívül szerencsés kézzel, egy olyan művéből választott részleteket olvasott fel, amivel azonnal benső kapcsolatot teremtett a hallgatósággal. A Kortárs legutóbbi két száma már folytatásokban közölte a Gabi című, sajátos naplóregényt, melynek első személyben megszólaló főszereplője gyerek ugyan, de a maga szemszögéből a felnőttek világát mutatja be. Bevezetőben pedig elmondotta a könyv születésének történetét, ilyesformán avatva be az ilyesmiről még aligha tájékozódhatott hallgatóságot az alkotás „műhelytitkaiba”. A mindvégig feszült érdeklődéssel hallgatott előadások után az uzdiak harminchat Simon István, és huszonegy Somogyi Tóth Sándor kötetet vásároltak meg. Emlékeztetve a bevezetőben idézett számra, ez más szóval annyit jelentett, hogy a közönség minden második tagja egy-egy kötettel gazdagabban tért haza. Simon István és Somogyi Tóth Sándor ezután Uzdról Kajdacsra látogatott, ahol — 180 főnyi közönség előtt, noha nem hivatalosan, de valóságosan — befejeződtek az idei ünnepi könyvhét megyebeli rendezvényei. ORDAS IVAN Somogyi Tóth Sándor Foto: Kónya József I ♦ ♦ : ♦ : : Azktgfij Veáner—Georgij Vbinor: Nyomozás magánügyben Fordította: Kostái Ferenc Plecsun elismerte bűnösségét és az általa eltulajdonított tárgyak egy részét visszaszolgáltatta. Vallomása szerint a többi lopott holmit különböző személyeknek adta el. A fent említett puskát egy ismeretlen férfi vásárolta meg tőle 45 rubelért a városi piacon. Személyleírást nem tud róla adni. de úgy véli^ felismerné. Nyomozószerveinknek eddig nem sikerült megállapítani a körözött ismeretlen személyét. Plecsun jelenleg a jarcevói büntető munkatelepen tölti büntetését. ." KÉPTÁVIRAT RENDKÍVÜL SÜRGŐS! Különleges intézkedése a BTK 132. sz. cikkelye alapján. A jarcevói büntető munkatelep vezetőjének. Itt küldöm négy férfi megszámozott fényképét. Kérem, hogy az OSZSZSZK Büntetőtörvénykönyvének 1965. cikkelye alapján mutassák fel őket azonosításra a jarcevói munkatelepen büntetését töltő Sz. I. Plecsun polgártársnak. Kérem az anyagot címünkre elküldeni: Moszkva, K—6 Petrovka 38. Sarapov csoportfőnök.” Tyihonov kinyitotta a páncélszekrényt, egy köteg fényképet vett elő, figyelmesen végigtanulmányozta valamennyit Négyet kiválasztott, a távirathoz erősítette őket. Majd némi gondolkodás után egy ötödiket is csatolt. Brjanszk .. Akszjonova Brjanszkban járt. Senki sem tudta, hogy oda készül, és amikor hazaért, senkinek sem mondta el, hogy ott volt. És hatvan óra múlva agyonlőtték egy behavazott telken Vladikinóban. Egy vadászpuskával, amelyet Brjanszkban loptak el, s Brjanszkban adtak el egy ismeretlen férfinek. Túl sok az egybeesés. Az eddigi gyanúsítottak közül senki sem brjanszki. És mégis ott kell keresni a tettest. „Egyelőre tapogatózunk — gondolta Sztasz. — Tapogatózunk a puszta falon. De az ajtónak itt kell lennie, valahol egészen közel. Brjanszkban'’ Valószínűleg. Akszjonova fekete vonallal húzta alá noteszében Hizsnyak nevét. Ugyanígy húzogatta alá rovnói feljegyzéseit is. Ezek szerint Hizsnyakot is inkább Rovnóban kell keresni. Hogy is szólnak azok a mondattöredékek? „A leprabacillusok tizenöt évig is elélnek.” „A gyávaság szüli a gaztettet.” Ez az utolsó előtti noteszben volt. És az utolsóban, amit a retikül- ben találtunk? Ott is van valami hasonló: „A gyűlölettől fehér a szeme.” És egy vonalakból rótt emberi figura. Egy másik ábra akasztófára emlékeztet. „Feni a fogát.” Valamiképp mindez összefüggésben lehet Hizsnyakkal. Hol keressük hát? Rovnóban, vagy Brjanszkban? Rovnóban kell kezdeni. Akszjonova Rovnóban határozta el, hogy Brjanszkba megy. Itt kell lennie valahol az ajtónak...” PÉNTEK — Ébresztő, fiatalember! Hasára süt a nap! Tyihonov felnyitotta a szemét és mindjárt hunyorogni is kezdett az ablakon beáradó vakító fénytől. Megdörgölte a szemét, megrázta a fejét A padló alatt dübörögtek a kerekek. Tyihonov élvezettel locsolta magára a hideg vizet vörösre dörgölte az arcát, megfésülködött. „Nem ártana megborotválkozni” — gondolta. De nem volt nála a borotvafelszerelése. Semmit Sem hozott magával, nem volt ideje hazamenni, egyenesen a Petrovkáról indult az állomásra. A kocsikísérőnő csodálkozva meg is kérdezte: — És a csomagja? I Tyihonov elnevette magát: — A ronda bőrönd a rossz ízlés jele. Inkább . nélkülözöm. A kocskísérő gyanakodva mérte végig: — Harmadik fülke. Sztasz belépett azonnal fel is mászott a helyére, s a villanymozdony füttye rövidesen egy- gyéolvadt mély lélegzetével. Rajta kívül hárman utaztak a fülkében: egy könyvelő kinézésű öregember és egy fiatal asz- szony, nyolcéves-forma kislányával. A kislány •meséskönyvet olvasott, ujjával kísérte a sorokat a mama-horgolt Az idős férfi egy vaskos kis kötetben búvárkodott .miközben időnként számokat vetett egy papírszalvétára és jelentőségteljesen bólogatott. Ezt a foglalatosságát csak percekre hagyta félbe, amikór híreket mondott a rádió. Tyihonov á sarokba húzódott és élvezettel. kortyolgatta-az erős. édes, kicsit füStszagú teát. A kalauznő újra benyitott ós kétkedve kérdezte: . — Kekszet persze nem kér? Hogy valamelyest helyreállítsa gyökeréig megtépázott tekintélyét, Tyihonov megkérdezte: — Kaviáros szendvics nincs? — Nem tartunk — mondta szárazon az asz- szony. — Nagy kár. Jól jött volna. Hát akkor legyen keksz. Két csomaggal kérek. (Folytatjuk.) ♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦
