Tolna Megyei Népújság, 1969. június (19. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-01 / 124. szám
% Néhány tapasztalat által is igazolva, régóta él bennünk a gyanú, hogy az újságírónak sokszor nehezebb egy kis falu vegyesipari ktsz-énck elnökével találkozót teremtenie, mint olyasvalakivel, akinek nevét az egész ország, sőt Európa, vagy a művelt világ ismeri. Egy nappal budapesti kiállításának megnyitója előtt hívtuk fel telefonon Tóth Imrét. Olyan időpontban tehát, ami a művésznek aligha Mehetett legalkalmasabb interjúadásra. Mégis, a legnagyobb udvariassággal és készséggel kaptunk lehetőséget a személyes találkozásra. Amerigo Tot, azaz Tóth Imre, az Olaszországban élő magyar művész második hazatérte után, nemcsak a megyei, hanem az országos napilapok képviselőiként is elsőnek fogadott bennünket. Rokonok Két idős parasztemberrel üldögéltünk a Műcsarnok titkárságán. Fekete ruha, csizma, magasra gombolt, hófehér ing. Fehérvárcsurgóról repítette fel őket a Kultúrkapcsolatok Intézetének autója, ők a művész legközelebbi rokonai, nagybátyja! Tóth Gábor hetvenhat éves, Tóth Miklós hat- vankilenc. Főleg utóbbi és „öccse” között csekély, csupán kilenc év a korkülönbség, így elsősorban őt kérdeztük a művész gyermekkoráról. Erre az előzetesnek is minősíthető külön interjúra a véletlen adott lehetőséget, Amerigo Tot-ot elfoglaltsága rövid időre a Művelődésügyi Minisztériumba szólította. — Milyen volt Tóth Imre fiatal korában? — Milyen? Mint a többi parasztgyerek. Meg más is ... — Miben? — Rengeteget rajzolt. Folyton rajzolt. Amerigo Tot A parasztlegény, aki rengeteget, folyton rajzolt, ma hatvanéves, de nyugodtan vall- hatná magát negyvenötnek. Keménykötésű, vállas, a fényt szűrő szemüveg mögül élesen figyelő, mérlegelő tekintet villan elő. Életútja a legenyhébben szólva is változatos volt. A tizenöt holdas parasztgazda fia Budapesten végezte el az akadémiát. Innen Németországba került és ott — Hitler uralomra jutásakor az elsők között — koncentrációs táborba. Szökés, melyet méltán lehet a bravúros jelzővel illetni. Utána Olaszország. Róma, ahol máig lakik. Hitle- réliíkel azonban az idő tájban Európában mindenütt találkozni kellett. Embere válogatta, hogy ezt a találkozást ki, hogyan bonyolította. Tóth Imre partizán lett, és ő, aki az emberi alkotások nagy tisztelőjének vallja magát, hidakat robbantott. Művészetével 1938-ban „futott be”. Ekkor készítette el több, mint kétszáz alakos „Utolsó ítélet” című domborművét Nagyon sok más mellett az ő munkája a Goldoni család kápolnájának szobrászati része, a Termini-pálya- udvar százhuszonöt méteres homlokzata, az olasz erdészeti minisztérium tizenöt négyzetméteres bronzkapuja és a római nagystadionnak az olimpiára megalkotott belső díszítése. A kiállítás A ' műcsarnokbeli három nagy teremnek, a kiállítás tényének, lehetetlen nem örülni.' Ugyanakkor valamelyest visz- szásnak éreztük azt, hogy ennyi esztendőnek kellett eltelnie, amíg szülőhazája „felfedezte” távolra szakadt művész fiát. Első kérdésünk ezt próbálta feszegetni: — Miért csak most? Nem vártunk nyers, szókimondó választ és a művész is valóban a diplomatikusabb fogalmazást választotta: — Képzeljenek el egy hetvenéves öreg férfit, akinek fiatal felesége van és így a gyermekáldás természetesen sehogyan nem akar megérkezni. Végül a férjnek mégis sikerül teherbe ejtenie az asz- szonyt. Ha ugyanezt kérdeznék tőle, amit az imént tőlem, valószínűleg ugyanígy is válaszolna. Mert csak most sikerült. — Hány alkotását helyezte el a három teremben? — Nem én helyeztem, hanem Makrisz Agamemnon barátom, a kiváló görög—magyar szobrász, kiállításom rendezője. Én ötvenkét szobrot és hatvannyolc rajzot hoztam magammal. — Ez az anyag egész pályahazatérő tárlata Szabálytalan interjú Amerigo Tot—Tóth Imrével futását, vagy annak csak mai szakaszát reprezentálja? — Az egészet. Külön kértem a hazai művelődésügyi hatóságokat, hogy ezt tegyék lehetővé. El akartam kerülni azt, hogy ha valaki a második és harmadik teremben elhelyezett nonfiguratív műveimet megtekinti, azt mondhassa, hogy azért csinálok ilyeneket, mert másféléket nem tudok. Nos, tudok. — Távolról sem vallhatjuk magunkat képzőművészeti szakértőknek, de az újabbak között csakugyan van jó néhány, melyeket nehéz megértenie a laikusnak. — Itt a tévedés. A művészetet, nemcsak az enyémet, nem érteni, hanem érezni és szeretni kell. A művésset — A művészet nem egy bárhol is lezárható folyamat, hanem végtelen. A művész dialógusa az élettel és az emberiséggel haláláig folytatódik. Örökbecsű alkotások vannak, de örökké érvényes kifejezési formák nincsenek. Amit Michelangelo, Rodin, vagy Meggy es,y köbe álmodott, az tartalma szerint természetesen igaz, de formailag ma már nem követhető. Az atomkor embere testetlen dolgoktól fél, a gépek, melyeknek urai és szolgái vagyunk, befolyásolják egész szemléletünket. Tagadhatatlan, hogy az új kifejezési formáknak; melyek közé a szokásos alakos ábrázolási mód, a figurák elvetése, a nonfiguratív művészet is tartozik; Magyarországon még igen gyér számú az értő közönsége. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ne figyeljünk oda, ha valaki igy alkot. Figyelni kell. Természetesen nem a szándékra, hanem a művekre kell figyelni. Nem művészeti szak- tanulmány írására vállalkozCSERHÁT JÓZSEF VERSEI: Korahajnal Kedves betörőnk, hajnalunk, mióta minket itt a páncélszekrény-éjszakából kimentettél: munkálkodunk. Szemünknek a sötétséghez nincs köze már. Aranylelőhely! — Ezt veri ki a legférgesebb öreg fa törzsén tanítványod, a pörölymadár. Játékaim Találtam csigát, kavicsot is, / ’’•így az időmet velük töltsem. Hangyák — szétszaladt pontosvesszők motoszkálnak előttem. Játszom velük: boldog vagyok, nyugodt és felelőtlen. tünk, így csak egyesekről adhatunk számot, amelyek legjobban megragadták figyelmünket. A Bikák című kis kompozíció 1937-ben készült. Két öklelőző, szarvát szegező, homlokát egymásnak vető rideg, szilaj bika tusakodását ábrázolja. így és ugyanezt talán mások is megtették már, és bár a kis szobor önmagában is szép. mi azért éreztük figyelemre méltónak, mert első szeme annak a láncnak, melyet a legfrissebbig, a Csurgói Madojináig sem veszített el a művész. A népből való táplálkozásra, az ■ otthoni, dunántúli .emlékekre gondolunk, arra amit ő maga is úgy fogalmazott az olvasóink részére írt soraiban, hogy „a népből jöttem”. Tíz évvel későbbi a „Falusi üdvözlégy”. Szokatlan formai megoldású, mintha érzékeltetni akarná a művész benső hajlandóságát az építőművészet iránt. Egy bronzfalon levő bronzkapu tárul ki félig. Két ruhátlan nőalak áll egymással szemben. Puszta mozdulatokkal, az arcvonások különösebb kidolgozása nélkül sikerült itt kifejezésre jutatni azt. amit sejthetőié? az alkotó is érez az emberek iránt, a szeretetek Formák A „Képtelen párbeszéd” (1964.) már azon termek egyikében van, melyeknek anyaga bizonyára sokaknak okoz megdöbbenést. Két, függőleges tengelyre szerelt, fogaskeréksor kapaszkodik többé-kevés- bé egymásba. Az ember alkotta gépek szót nem értését véljük kicsengeni belőlük. A „Sebesült páncélos” ugyanebből az évből származik és kifejezetten antimili tarista mű. Egy szokványos, felcsapott rostélyú, lovagi sisak. A sisakrostély mögött óhatatlanul keresni szeretnénk viselőjének arcát. Arc helyett egy ferde fémsíkra bukkanunk, melyen három vasdugó helyettesíti a szemeket és az orrot, A személytelenné vált, embert géppé tevő, tönkrezúzó, felmorzsoló militarizmus kegyetlen képzete kél a nézőben. Váratlan ellenpont az utolsó teremben a „Csurgói madonna” (1968.). Fehérvára sürgő plébánosát nem ismerjük személyesen, de kétségtelen szolgálatot tett a magyar művészetnek, amikor tavalyi haza- látogatásakor megkérte Tóth Imrét (aki egy laptársunknak korábban adott interjújában „született kálvinista, imát rég elfeledett pogány magyar”-nak nevezte önmagát), alkosson a falu temploma részére egy Mária-szobrot. A mű kész és nem tudni, hogy vajon a falu papja is észreveszi-e, mily kevés vallásos áhítatot, és milyen sok anyai saeretetet, büszkeséget sugall? Egy bőruhás, fiatal parasztasszony ül itt, büszkén mutatva a világnak jóltáplált, dundi gyermekét. — Azért helyeztük alacsony talapzatra, — mondotta a művész —, hogy ne felnézni kelljen rá, hanem meghajolni előtte. / magyarság Nem egy hosszú évtizedeket külföldön töltött hazánkfiával beszéltünk már, kinek kiejtésén óhatatlanul érződik, új, vagy inkább vendéghazájának torzító hatása. Tóth Imre ugyanazon az ízes, dunántúli nyelven beszél, egyetlen hiba nélkül, mint a kiállításra fel- látogatott nagybátyja! — Hogyan sikerült az anyanyelvet így megőriznie? — Nem tudom. De büszke vagyok rá. Joggial lehet. Hemingway barátja, a művész, akitől Picasso megirigyelte hüvelykujját és akinek művei olasz, amerikai, dán, német (és reméljük, hogy most már magyar) múzeumok féltett kincsei, sok évtizedes távolléte során mindig, következetesen és büszkén vallotta magyarnak magát. A kiállítás megnyitása előtti hajszából származó véletlen hogy épp a lapunk olvasói részére írt sorokból maradt ki két szó. Az eredetiben is visszaadott szöveg így hangzik; ' ***** OhJSA—»' ^ m n » Le-ßO /Hr*í „JCjXÍöhöl ftuQiiizlelá, tmqjj, éppen a QUpúfiőq... — bt aki ualajnlkof- a népből föltűn.: méretettél üdvözlöm, víoa.mil éj a: vuzjvnllátáüQ.: cdmcúgo- röol „A hazatérő tárlata” elmet adtuk a kiállítás közelmúlt megnyitása előtti találkozónkról szóló beszámolónknak. A kiállítás Tóth Imre (nehezen csúszik toliunkra olaszos művészneve), első magyarországi bemutatkozása. Amiként monöottuk, hajlamosak vagyunk arra, hogy értékeinket megkésve fedezzük fel. Megkésve, de ez esetben szerencsére nem elkésve, hiszen a művész alkotóereje teljében van. Csak személyében tért haza, lelkileg sosem szakadt el Magyarországtól, a Dunántúltól és szúkebb pátriájától, Fehérvárcsurgótól. •<1.U kp >■ /.’.Vi /.« U ímJÁJ i á állkiÁÉíL. ORDAS IVÁN
