Tolna Megyei Népújság, 1969. június (19. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-08 / 130. szám
Hallania Erzsébet: A hatodik óra CSANÄDY JÁNOS: Látomás Épül a város. Ez itt nem vízió, de menedék lesz azoknak, akik benépesítik a világot, s virágos játszótereit. Fedél, forróvíz, lágy zene (mintha szívedből zengene) visszhangzik már az ablakok fénybetári szárnyai alól, csillogva, mint a méz a lépben — fény a park füvén, gépek színjátszó olajában, olajfák illatzuhanyában, \ kérges kézfejeken, a fényben. Olyan ez is ma itt mintha költemény születik hétköznapok zuhatagában, és a jövendő, ' már anyagba préselt idő dobogtatná a szíveinket. CSERHAT JÓZSEF: Magános fák Mit akarunk, a fenyves hangja hív, mit akarunk? A nagy közös törzs ágazza karunk, ✓ zöldelljünk és bogozódjunk lombjaival, gallyaival... Sok fa együtt erdő: ez az a dal! Színházi szakemberek világkongresszusa Budapesten P ercekig állt a zuhany alatt, hátán elzsibbadt a bőr a rávágódó cseppektől, füle lassan zúgni kezdett. Hátrább lép'fett és becsukta a szemét. Arcán végigfolyt a víz. Nem vett lélegzetet. újra érezte tüdejében a rémült dobolást, kitartott egészen az utolsó pillanatig. Tapogatózva elzárta a csapot, kinyitotta a szemét és mohón, vadul teleszívta magát levegővel. Meg tudom csinálni, gondolta súlyos boldogsággal, most- már biztos hogy mindig meg tudom csinálni. Megtörülközött és lassan öltözni kezdett. Most érezte, mennyire fáradt, karját alig tudta emelni, lábát ólomsúlyok húzták. Tükör nélkül végigfésülte ' nedves haját, aztán bement az öreg Domjánhoz. A szobában pucér körte világított Késő délután volt. Vághi lehetett bent a füstöt. Az öreg Dómján reggel óta volt szolgálatban,' a mentésben nem vett részt, csak ült gubancos telefonzsinórjai között, a cigaretták elaludtak és újra felizzottak a szája sarkában, homlokára lassanként rátelepedett a rettegés és a iáradtság szürkesége. Mikor Demeter belépett, metsző, máskor gúnyosan hideg, világosszürke szemét ráemelte. Demeter ezekből a szemekből merítette az utolsó bizonyosságot, megértette, mit tett és fáradt tagjaiba, mint a szétáradó vér, beköltözött a békesség. Amikor ott álltak a szifon előtt, a két. bányamentő rábámult. Ugyanaz a félelem ' sugárzott felé a két emberből, mint ami őt belül, a gyomra táján szorongatta. Egy pillanatra megingott, át akarta adni a kötelet. Századmásodperc . alatt átfutott az agyán, hogy megtett mindent, amit általában szokás, betartotta a szabályokat, tisztességes munkát végzett. A két bányásznak, akik vízbetöréskor bennrekedtek, teljesen mindegy, hogy ki úszik át elsőnek. Csak neki nem mindegy. Ujjai hurkolták is a kötelet, s csak a gerendákra gondolt, amik a víz alatt sodródhatnak, s amiket okvetlenül ki kell kerülnie,. különben... — Lent menjen, mérnök elvtárs, ,a .szélen, a csillék miatt — mondta a szikár arcú bányamentő, de akkor már bent is volt a vízben és feszült a tüdeje, és dobolt agyában a vér és érezte a kötél szorítását a derekán. Hallotta a csillék különös, vízalatti nyikorgását. Ment és egyetlen, óriásira duzzadt gondolat töltötte ki: mennyi lehet még hátra?... De amint átért és meglátta - Meszler szűkölő kutyaszemét és agyonzúzott lábát, mérhetetlen messzeségbe tűnt mindez. Nyomorult kételyeivel és halálfélelmeivel együtt feloldódott valami szokatlan közegben, aminek legfőbb jellemzője volt, hogy csakis a jelenben létezett és nem lehetett rajta gondolkodni. A sűrű és mégis megfoghatatlan közeg befogadta őt is és Meszlert is, és meghatározta helyüket és cselekvéseiket, és fenntartotta őket a felszínen és szájukat megtöltötte ismeretlen forró ízekkel. Demeter soha „ életében nem érzett még ilyet. Az íz emléke a szájában maradt, mégis, a zuhanyozóban már szüksége volt rá, hogy megbizonyosodjék. Most már csak fáradtnak érezte magát. Az öreg Dómján kijjebb húzta maga mellett a széket .és feléje nyújtotta gyűrött cigarettacsomagját. A telefonzsinórok tetején a helyi lap tudósítója, könyökölt, kivörösödött fülén szorongatta a kagylót és diktált. Demeter .nézte, ahogyan az ideges ujjak kitapogatják a hamutartót. Az elsárgult csikk vas • tag, bűzös f'.istcsíkot ereszt?' aztán kimúlt. — Feleimnek: öt órán 1 ártott a megfeszített küz i lem — a zöldarcú tudósító hangja megcsuklott, köhögni kezdett, aztán beleordította a telefonba. — Ne . dumáljatok bele, az isten áldjon meg! Már a tüdőmet is kiköpöm... mondom: öt! Ötös! Demeter leereszkedett a székre és elfogadta az öreg Dómján torokkaparó Munkását. Szemhéja félig leereszkedett. — A bányabiztonságitól egy órája ideszóltak — mondta az öreg Dómján —, ketten jönnek. Demeter bólintott. Az jutott eszébe, hogy az öreg Dómján kis kertjében saláta- ágyások vannak és a rózsák szárát piros gömbökben végződő karókhoz kptptték. Egyszer járt a telepen, ahol csupa egyforma, négyszögletes kis kert van, alacsony drótkerítéssel. Az öreg Dómján likacsos trikóban kapálgatta a földet és csak a fejét biccentette meg feléje, pedig akkor már két éve dolgoztak együtt. A telefon mellett- csönd lett, az újságírónak bizonyára visszaolvasták a szöveget, komoran nézte a plafont és olykor bólintott, törődött figyelemmel. — A kórházban — folytatta az öreg Dómján —, nem tudtak biztosat mondani. Még mindig nem. Lehet, hogy le kell vágni a lábát. Demeter összerezzent, ernyedtségébe durván tört be Meszler összezúzott lábának emléke. Az öreg Dómján halkan, szinte gyengéden szólalt meg, s szemét nikotinos ujjaira szegezte: — Van. amikor semmit se lehet tenni. De ez nem jelenti azt, hogy. .. Kis csend után kimondta: — jó mentés volt. Demeter fölkelt a székről, és az ablakhoz ment, hogy elrejtse meginduHságát. Úgy érezte, az élet a nyert csaták ellenére is hatalmas súly az ember vállán. . Az asszonyok a kapuban álltak, csendesen, türelmesen beszélgettek. Egy Öregasszony fekete kendőjébe süppedt, pil- látlan szeme meg se rebben t olyan volt, mint egy szobor, a fekete szomorúság mozdíthatatlan szobra. Meszler felesége már nem volt itt, talán a kórházban várakozott. Egy gyerek is ácsorgóit áz asszonyokkal, kiflivéget rágcsált, s Demeter látta, hogy csillogó orrán olykor szórakozottan végighúzza az öklét. AZ újságíró mellélépett és kinézett a szürkületbe. — Mire várnak? — kérdezte ijedten. — Néhánvan még lent vannak a szivattyúknál — mondta Demeter. Gyomrába visszatért a tehetetlen szorongás. — Iszonyú ez — mondta az újságíró szaporán. — Engem lelkileg teljesen leterített az ügy. — Meg lehet érteni — mondta Demeter szárazon. Elléptek az ablaktól, a zöld arcú ember folytatta. — Hazamegyek és befekszem a fürdőkádba. Tökéletesen kidöglöttem. Csodálom magukat. Az öreg Dómján kimerült homlokán megrezzentek a ráncok. Csöngött az egyik telefonja, felemelte és kibogozta a kagylót, aztán egyenletes, fakó hangon felelgeteti valakinek. — Nem mertem eddig — szólalt meg újra az újságíró, arcán a célszalag után lehe- veredő futó bamba mosolyával, és kis lapos üveget ho■ t elő a belső zsebéből — gondolom, most rr.á” vége í sálainak. Az öreg Dómján elmosol vor előtt. — Nekem még nem. Nyolckor váltanak. De a mérnök elvtársat megkínálhatja, biztos jólesik neki. — Ugye, ugye — lelkendezett az újságíró. Átnyújtotta az üveget Demeternek. Jó erős konyak volt benne. — Én többnyire viszek magammal, ha ilyen hosszabb munkára lehet számítani. Míg az újságíró tovább fecsegett, Demeter fölemelte a városi telefont. Lassan tárcsázott, hogy növelje a várakozás örömét. Mindjárt meghallom Agnes hangját, gondolta, és felrémlett előtte a lakása: mire hazaér, már este van, eg a zöld ernyős lámpa és Ágnes, puha fehér köpenyében, fel- alá járkálva várja. Nem biztos, hogy mindent elmond neki, csak a lényeget. .. Lehet, hogy csak egy-két. szót mond, isten tudja, kezd már az öreg Domjánhoz hasonlítani. — Na végre! — hallotta Ágnes friss hangját — már úgy izgultam! Hogyhogy nem jössz azonnal? Jánosék itt várnak legalább egy órája, már be is csíptünk, pálinkát hoztam. Tudod, János csak azt szereti, de azért, neked egy üveg bort is, direkt neked, várjál csak, hogy is hívják, amire ^ múltkor azt mondtad... Demeter nyilallást érzett a gerincoszlopában, olyanformán mint gyerek!: • iban, ha a kréta végigcsikordult a nagy fekete táblán. __ Miért nem mondtad le ő ket? — reccsent hirtelen dühvei a telefonba. — Sejthetted volna, hogy semmi kedvem sincs ma este ... — Na de szivem! — Ágnes hangja megváltozott, hallható volt, hogy kinyílt mögötte a szobaajtó. Magnózene és női kacagás kúszott el Demeter füléig. — János itt van mellettem, azt mondja ’gazán undok vagy, gondolhatod, hogy kíváncsiak vagyunk már a részletekre is. János azt mondja, a bányabalesetek gyakoribbak, mióta... micsoda? Igen, mióta a gépesítés ... Demeter tartotta a kagylót, de a keze lassan, ernyedten süllyedni kezdett. — Halló szivem, hallasz? Képzeld, eljött Vicus is, azt mondja, hogy a múlt héten . . A kagyló alatt parányit csőriként a ' villa, aztán némaság borult a szobára. Demeter most vette észre, hogy az öreg Dómján meg a zöldarcú őt nézik. __ — Iszik még egy kortyot? — kérdezte áz újságíró és tétovái? nyújtotta feléje a ko- nyakosüveget. Demeter elfogadta. Úgy vélte, hallja a felesége hangját, amint túlharsogva a magnózenét, azt csicsergi: „Fogalmatok sincs, micsoda strapa! Szegénykém olyan lelkiismeretes! Tönkre fognak menni az idegei! Az enyémek már.. — Ilyenkor persze jobb a sör — folytatta a zöldarcú — nincs kedve velem jönni? — Egy pohár sörre, okvetlenül — mondta Demeter. Természetellenesen vigyorgott, s nem tudta, a fáradtság na- gyobb-e. vagy a szorongás a gyomra táján, ami hányingerre emlékeztette. — Valami ételt is be kéne kapnom, reggel óta nem ettem. Előreengedte az újságírót, s épp a küszöbre lépett, mikor megcsörrent a telefon. — Halló... igen — mondta az öreg Dómján. — Illetve már elment. Pár perce. Demeter csöndesen oehúzta maga mögött az ajtót. A színház az ember társa. — ez a témája annak a kerek- asztal-beszélgetésnek, amely — a Színházi Világszövetség budapesti kongresszusa alatt — június 12-án és 13-án lesz a készek Művészkluuban. Mostanában a világ egyik-másik pontján embertelenné vált a színház; ezzel a rossz irányy, fejlődéssel száll szembe a budapesti vita. Fontos kérdések kerülnek ekkor szóba. Beszélnek majd arról, hggy mi a népszínház szerepe; milyen feladatai vannak a színháznak a nem-világvárosok életében; a színház „ifjú hulláma” hogyan befolyásolhatja a fiatalságot; a színháznak van-e szerepe a társadalmi mozgalmakban, s végül: miképpen- lehet elősegíteni a fejlődő országokban a valóban nemzeti színházi előadásmód kialakulását. Ha a nem-szakember számára egyik-másik megfogalmazás talán különösen hangzik is, kétségtelen, hogy a színházművészet mai életének, haladó voltának kérdéseiről lesz szó a budapesti vitán. A világ harmincöt országából kétszáznál is több színházművészt és szakembert várnak a kongresszusra. Már június első napjaiban megérkeznek közülük azok, akik a Színházi Világszövetség vég-' rahajtó bizottságának és igazgató tanácsának ülésén is teszt vesznek. Maga a kongresszus június 8-án kezdődik és 14-ig tart. A Színházi Világszövetség elődje még a húszas években alakult meg, de tiszavirág- életűnek bizonyult. A második világháború után, 1913-ban, Prágában jött létre az ITT, a Színházi Világszövetség. A szövetségnek mintegy ötven ország színháza tagja: a tagországokban az ITI-nek nemzeti központja működik. A nemzetközi elnökségben magyar képviselő is helyet foglal: dr. Hont Ferenc, a magyar központ elnöke, a nemzetközi elnökségnek dlelnóke. A kongresszus természetesen egy sor hivatalos témát is megtárgyal; közülük jó néhány ugyancsak érdeklődésünkre érdemes. Foglalkoznak például a különböző világrészek sajátos színházművészeti problémáival; megvitatják az évente március 27-én megtartott Színházi Világnap tapasztalatait; a párizsi és a londoni Nemzetek Színháza fesztivál problémáit; az UNESCO javaslatát az úgynevezett népszínházzal kapcsolatos kutatásokra; a nemzetközi kiadványokat és az ITI folyóiratának munkáját. A közgyűlést követő bizottsági üléseken szó lesz a zenés színházuk időszerű kérdéseiről, Közöttük arról. hogy a modern operatol- mácsolásnak van-e még színházművészeti értéked Megvitatják, hogy miképpen valósíthatók meg a zeneszerző színházi elképzelései a színpadon, valamint tanácskoznak az énekesképzés és a színházművészet közös kérdéseiről. Még egyetlen kongresszuson sem vettek részt annyian, mint ahányan a budapesti ülésre jelentkeztek, noha ez már a tizenharmadik ITI-vi- lággyűlés (közülük hármat tartottak szocialista országban). Az érdeklődés kétségkívül nemcsak a téma érdeme, hanem a világviszonylatban is egyre nagyobb hírű magyar színházművészeté is. Vendégeink megtekinthetnek majd néhány új magyar drámát a főváros színházaiban. Talán ez a tanácskozás ahhoz ugyancsak hozzásegít, hogy a magyar színházak részt vihessenek a Nemzetek Színháza műsorán, előadásaikat Párizsban és Londonban is megtekinthessék. ZAY LÁSZLÓ
