Tolna Megyei Népújság, 1969. június (19. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-08 / 130. szám
Kavabata Jaszunari: SIMAMURA A Mazuri tavaknál Simon Emil: Kerékpárral felfelé Mivel nagyon hozzáértően tudott csevegni a táncról, könnyen megnyerte a női sziveket, s így végül ezek az ismeretei gyakorlati hasznot hoztak neki. De talán az is lehetséges, hogy neki — teljesen tudattalanul — a nők ugyanazt jelentették, mint az európai tánc. így aztán most, amikor látta, hogy frivol szavai megseb- zik a lányt — a lányt, aki itt marad, ő pedig holnap, holnapután továbbutazik, hirtelen bűntudatot érzett. Igen, félrevezeti ezt a lányt. —Ha minden annyiban marad, ahogy volt, akkor legközelebb magammal hozom a családomat is, és akkor jó bálátok maradhatunk. — Igen, ezt most már megértettem ... Finom mosollyal, tompa hangon mondta ezt a lány. Volt most benne valami az igazi gésák derűjéből. — Most nagyon örülök. Az ilyen tiszta és nyílt kapcsolatok tartanak a legtovább. — Jól van. És most hívj nekem egy gésát! — Most? — Igen. — ön meglep. Hát hogyan akar vele világos nappal szórakozni? — Éjjel ki vagyok téve a veszélynek, hogy értéktelen hitványságot kapok! — Úgy látszik, nem tartja sokra a mi fürdőhelyünket! Ha egy kicsit alaposabban megnézné a falut, jobban megismerné! így beszélt, nagyon komolyan, kesernyésen.’Újból megismételte, hogy ebben a faluRészlet a Nobel-öíjas japán szerzőnek a könyvhétre megjelent Húország című regényéből. ban nincsenek ojyan nők. És amikor Simamura még mindig kételkedett, elfordult tőle. Azután mégis megenyhült. A gésa, mondta, szabadon dönt, mit tesz, mit nem tesz. Ha éjszakára a vendégnél marad, anélkül hogy előbb szólna erről a gésaházban, akkor maga viseli a - felelősséget mindenért. ami történik. A ház már nem törődik vele. Ha azonban előzőleg értesíti a házat, és az megadta az engedélyt, akkor attól kezdve minden felelősség a gazdáé, ő vállalja a következményeket. Ez pedig, magyarázta Simamurának, lényeges különbség. — Miért, mit jelent itt a felelősség? — Nos, megtörténhetik, hogy a gésa teherbe esik, vagy beteg lesz. Simamurának mosolyognia kellett saját együgyű kérdésén, de azután a feleleten mosolygott. De hát ki tudja, mondta magában, ebben az isten háta mögötti hegyi faluban talán csakugyan ilyen gondtalan gyermetegséggel intézik a dolgokat. Minthogy ráérős, semmittevő élete folyamán teljesen önkéntelenül kifejlesztette magában a „mimikri” képességét, utazásai közben is megvolt ez a finom érzéke valamely hely atmoszférája iránt. Ezért amikor lejött a hegyekből, ennek a fürdőhelynek minden szolidsága mellett érzett itt valami derűs-megnyugtatót. A falu, biztosították a szállóban, egyike Hóország azon helyeinek, ahol a lehető legkellemesebben lehet élni. Még nemrégiben, amikor a vasutat idévezették, elsősorban a környék lakossága használta gyógyfürdőjét. Azoknak a házaknak ajtaján, amelyekben gésák éltek, általában fakult függöny lógott annak jeléül, hogy mögötte étterem vagy siruko-konyha található. Persze, ha valaki alaposabban szemügyre vette az öregségtől megbámult, koromtól megfeketedett tolóablakokat, elfogta a kétség, hogy egyáltalán be- teszi-e oda vendég a lábát. Némelyik olyan házban is, amelyben zöldségfélét vagy édességét árusítottak, tartottak éppen egy-egy gésát; amellett a gazda dolgozott a földjén. Ami pedig ezt a kis amatőr gésát illeti, aki ott ült Simamuránál, a gésák nyilván azért nem kifogásolták, ha kisegít az ünnepélyeken, mert a samizentanárnőnél lakott. — És hány gésa van itt? — Hány? Tizenkettő vagy talán tizenhárom. , — És igazában melyiket ajánlanád nekem? Simamura fölállt, és megnyomta a csengőt. — Én most elmegyek, rendben van? — Most semmi esetre sem mehetsz el! — Ez az egész nem tetszik nekem! És mintha valamilyen megaláztatást akarna elhárítani, így folytatta a lány: — Megyek! Már minden rendben van. Nem gondolok semmi rosszat. És vissza is jövök majd. Amikor azonban a szobalány belépett, újra leült, mintha nem történt volna semmi. A szobalány többször is megkérdezte tőle, melyik gésát hívja hát, de ő nem mondott nevet. Tóth a hegyi úton kerékpározott felfelé. Egy darabig taposta a pedált, aztán lekászálódott, s maga mellett tolta a járművét. A sötétben alattomos gödrök bújtak meg. Hirtelen, mintha kötélen húzták volna, mindkét lába megcsúszott, s a biciklit maga alá rántva a földre zuhant, Egyszerre több helyen is belemart a fájdalom. Kiáltott, aztán rémülten hallgatva hevert. Ha megkíséreli, talán fel tud tápászkodni. de moccanni sem mert. Szentül azt hitte: kettőbe szakadt a teste. Nyöszörgőik csikorgatta a fogát. Aligha lehetett reménye arra, hogy észreveszik. Mégis az építkezés felől egy lámpa fénye tűnt fel, s közeledett. Valaki fölébe hajolt, s megszólította. — Leesett? — Nincs egy ép tagom! — nyögte Tóth. — Karolja át a nyakam — mondta az idegen. Nehezen felhúzta Tóthot, majd egy ügyes mozdulattal a kerékpárt is megemelte. — Mehetünk! Tóth örömmel tapasztalta, hogy járni tud, s ha letette a lábát, nem roppant meg. Azért magát elhagyva támaszkodott a másikra, s néha feljaj dúlt. — Mindjárt ott leszünk — mondta az idegen. Az építkezésre mentek, s a férfi egy deszkabódéig támogatta Tóthot. Átsegítette a küszöbön, leültette egy lócára. Tóth körülnézett. — Ez az irodám — mondta az idegen. — Én vagyok az éjjeliőr. , — Hm — mondta Tóth —, eddig azt hittem: az éjjeliőrök vén emberek, mint jómagam. — Én kivétel vagyok — mosolygott a másik. Leguggolt a kályha elé, megpiszkálta a tüzet, rakott rá. Aztán egy fazekat tett; a melegre. — Iszik teát? — kérdezte. — Megköszönném — mondta Tóth. — Pihenjen, aztán majd meglátjuk: kell-e orvost hivatni. — Odalépett Tóthhoz, megmozgatta a karját, a lábát, — Nem törött el — mondta. — Úgy látszik — hagyta rá Tóth, s valamennyire megnyugodott. — Hol fáj? — kérdezte az éjjeliőr. — A bokám sajog. Meg a könyököm. Befon’, nem érdekes az egész! — Hazafelé tartott? — Igen. Egy kicsit összejöttünk a cimborákkal. De nem ittam túl sokat! Az éjjeliőr a teára vigyázott. Forrni kezdett a víz, gyöngyök bukkantak fel, s pattantak szét az edény oldalán. Tóth hátradőlt, kényelmesen nyújtóztatta a lábát — Eddig csak egyszer buktam így biciklivel. Lehet annak harminc éve is. Az éjjeliőr bögrébe öntötte a teát, cukrot szórt, s citromot facsart bele. — Már nem is tudom, hol történt. Karikáztam a járda mellett, s az egyik kapu alól hirtelen kirohant egy csene- vész vékony gyerek. Egyenest nekem. Szerencsére, nem estem nagyot. Rögtön felugrottam, a kölyök elkezdett szaladni, én utána. Nem tudtam elkapni, pedig még a lépcsőházban is kergettem. Egyszerre eltűnt. De az arcát jól megjegyeztem. Attól fogva, ha arra jártam, mindig a kölyköt kerestem. Szerettem volna megszorongatni. Idővel már nem is azért, mert fellökött, hanem a tehetetlenségért: hogy még ilyen kölykön se tudja megvenni az ember a maga igazát! Ért engem, ugye? Az éjjeliőr Tóth kezébe adta a bögrét. — Most már meghűlt. Tóth szomjasan ivott. Néha levette a szájáról a bögrét, s az oldalán melengette a tenyerét — Mi a Kemény Zsigmond utcában laktunk — mondta az éjjeliőr. — Egyszer figyelmetlenül rohantam ki a kapun, majdnem fellöktem egy kerékpáros embert. Nem esett el, csak oldalra billent, de én nagyon megrémültem. Egy pillanatig meghökkenten álltam, még az is eszembe villant: segítenem kellene, s megkérdezMTI Külföldi Képszolgálat tem, hogy nem fáj-e valamije? De az az ember olyan mérgesen ordított, hogy jobbnak láttam menekülni! Ö meg utánam, s azt üvöltözte: — Ha elkaplak, megöllek! — Tudom, hogy megtette volna! Felrohantam a padlásra, sikerült elrejtőznöm. Az ember sokáig az udvaron fújtatott. — Elkaplak még, megállj! — kiabálta, s körbefenyegette a házat, mert nem tudta, hová bújtam. — Napokig nem mertem az utcára menni. Fájt a fejem, kihánytam az ételt. Hónapokig nem tudtam zavartalanul játszani, mert fél szemmel mindig azt kellett lesnem: nem tűnik-e fel a kerékpáros ember? Tudja, milyen szörnyű, ha egy gyereknek játék közben félnie kell?... Aztán elköltöztünk onnan, de a félelem nehezen oldódott bennem. Éjszakánként vergődtem, kiabáltam. Úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna. Az orvosok is azt mondják, hogy a gyerekkori félelmeket sohasem lehet igazán kiheverni. Tóth riadtan nézett a másikra, verítékben ázott az arca. — Nem igaz — mondta. — Most találta ki! Az éjjeliőr elvette tőle az üres bögrét, s azt kérdezte: — Iszik még? — Sohasem jártam a Kemény Zsigmond utcában — mondta remegő hangon Tóth. — Nem is tudom, merre van! Az éjjeliőr újra megtöltötte a bögrét, s nyújtotta Tóthnak. — Úgy látom, nincs szüksége orvosra. Kemények lehetnek a csontjai. Tóth koppanva letette a bögrét, óvatosan felállt, megmozgatta a tagjait. — El is mehetek — mondta. Ijedtség, s konok harag búj- kált a hangjában. Bicegve indult kifelé. Az éjjeliőr nem válaszolt. Hallotta még, hogy Tóth csöndesen jóéjszakát kívánt, s hogy odakint matatott a kerékpárja körül. Pár perccel később kiment, Tóth akkor már az úton kaptatott felfelé. BÉNYEI JÓZSEF: Tamás L Hívlak mint ama bibliait ki ujjúval érinté a sebeket mert nem hitt a feltámadásban 2. Ne higyj másnak. Csak a szemednek, ujjadnak és eszméletednek. Figyelj körül: a te világod titokkal, ünnepekkel áldott, a titokból mégis neked kell csodát formálnod életeddel. Ne higyj te sebeknek-hegeknek, csak ha ujjaddal érintetted, s a vér csíkját láttad, kiserkedt. s tenyered volt alá a serleg. Ahol a hegyek hivalkodnak, forrást fakassz a vándoroknak. Amíg utadat nem találod, fák gyökere legyen kalácsod, fű harmata oltsa a szomjad, mint a csavargó szarvasoknak. Te iparkodj. Az utak fogynak, de hozzád, meglásd, visszafutnak. Keresed? Meglelnek a fények s betakarnak, ha már sötét lesz. íme, pajzsul adom teneked fegyverét a kételkedésnek. erejét saját két kezednek, fényességét te két szemednek. Indulj. Amit találsz, nevezd meg, így lesz része az életednek. 3. A bibliai szólt eképpen: Amit látok, vallom igaznak. Szemem első ujjamba rejtem. A kétkedők a boldogabbak: mikor az igazságra lelnek Örömük mint erdőn parányi ökörszem- vagy galambleliellet.
