Tolna Megyei Népújság, 1969. június (19. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-29 / 148. szám
Az ismeretlen halott titka Eszmecsere dr. Földes Vilmos kandidátussal Jelentettük, hogy a vízi rendőrség Du- naföldvárnál ismeretlen férfi holttestét fogta ki, s hogy az elhalt személyazonosságát nem sokkal később személyleírása és jellegzetes lábsérülése alapján sikerült megállapítani. A felismerés, — gyakrabban használatosán: ag- noszkálás — fontos feladata a rendőrségnek. Arról, hogy mi módon történik, hazánk egyik legnevesebb szakértőjével beszélgettünk. Partnerünk dr. Földes Vilmos, az orvostudományok kandidátusa, rendőr alezredes, igazságügyi orvosszakértő, az igazságügy kiváló dolgozója volt. Dr. Földes Vilmos és régi munkatársa — dr. Harsányi László, az orvostudományok kandidátusa — együtt írta alkotását, az „Orvosszakértői személyazonosítás” című művet. A kötetet dr. Haranghy László, az Igazságügyi Országos Bizottság alelnöke méltán nevezte hézagpótlónak. Dr. Földes Vilmos neve nem ismeretlen olvasóink előtt: ő volt az egyik igazságügyi orvosszakértő a dr. Radnai Tibor ellen a szekszárdi járásbíróság előtt folyó perben. — Az ember léte megszűnik a halállal, — mondotta bevezetőül dr. Földes Vilmos —, egykori létezése azonban még soká érezteti hatását az élők között. A kegyelet azt kívánja, hogy az elhunytat hátramaradottal tisztességesen eltemessék. Örökösödésre csak az örökhagyó megnyugtatóan igazolt elhalálozása után kerülhet sor, úgyszintén az életbiztosítás kifizetésére is. Ismeretlen halott személyazonosságának megállapítása az igazságszolgáltatás érdekében szintén elengedhetetlen. A vízben, vagy elhantolva talált holttest, olykor csupán holttestmaradvány többnyire annyira elváltozott már az élő emberhez képest, hogy tanúk által történő felismerése reménytelen. A lágy részek gyorsan bomlanak; a csontváz azonban épségben megmarad, akár évszázadokon át. — Mivel kezdődik a felismerhetet- len állapotú holttest személyazonosságának megállapítása? — Először azt vizsgáljuk, hogy nő-e, férfi-e a halott. A két nem koponyájának körülbelül száz jellegzetes különbsége van. A női koponya — például — kisebb, vékonyabb csontozató, szemürege kerekebb. A női medence széles, lapos; a férfimedence magas, keskeny. A koponyánál nem vizsgáljuk a mintegy száz jellegzetességet, mindössze a legfontosabb tizenegyet. A közhiedelemmel ellentétben: a testmagasságot nem a csontváz hosszának megmérésével állapítjuk meg, ez nagyon csalóka eredményt adna. Megmérjük ellenben a felkarcsontot, a combcsontot. Hosz- szúságukból a tudományosan kidolgozott yiszonyszámok birtokában jól következtethetünk az élő személy testmagasságára. — Milyen módon határozzák meg az életkort? — Évtizedek óta dolgozom együtt dr. Harsányi Lászlóval. Kombinált, eddig kizárólag hazánkban alkalmazott módszerünk összességében értékeli a fogazatot, a koponyavarratoknak, valamint a felkar- és a combcsont fejének a korral járó elváltozásait, s ami igen lényeges: a szeméremcsont-ízület felszíni elváltozásait. így az életkort pluszmínusz két és fél éves pontossággal állapíthatjuk meg. Huszonhárom életéven alul ennél még nagyobb pontossággal dolgozunk. — A BM Országos Rendőr-főkapitányságának bűnügyi-technikai laboratóriuma igen gazdag modern felszerelésben. Hogyan támogatja a technika a tudományos gyakorlatot? — Az összes módozatokat nem tudnám felsorolni. A Népújság olvasói számára azonban talán érdekes, mennyire hasznosak a személyi igazolványba ragasztott — szépségesnek ugyan nem nevezhető — fotók. Ezek az úgynevezett „frankfurti vízszintesben” készültek. — Hogyan hasznosítják ezeket? — Lefényképezzük az azonosításra váró koponyát A felvételre egymás után rávetítjük a számításba jöhető, eltűnt személyek igazolványképeit. Amíg személyi igazolvány nem volt, a felismerésnél gyakran jó szolgálatot tettek a foglalkozási ártalmak nyomai; ezekből következtethettünk az ismeretlen elhünyt mesterségére. Amint javul a munkaegészségügy, úgy tünedeznek a foglalkozási ártalmak. — A személyazonosság megállapításánál a rendőrorvos mennyire rendőr, pontosabban: mennyire nyomozó? — Nagyon is nyomozó! Figyelmét a legcsekélyebb részlet sem kerülheti el. Az emlékezetes, Pozsony környékén történt, bolgár repülőszerencsétlenség magyar áldozatai közül, például, az egyiket fogazatának úgynevezett előre- harapása, a másikat bőrbetegsége alapján azonosítottuk; Tömeges légi baleset, nél aránylag könnyű a munka, hiszen ott az utasjegyzék; vasúti szerencsétlenségnél ez hiányzik. A hatvanas évek elején Szolnok közelében, karácsonykor történt vasúti balesetnek majdnem félszáz áldozata volt, közöttük igen sok gyermek. A férfiak igazolványát megtaláltuk ruhájuk zsebében, a nők táskái már szétszóródtak, a gyermekek ruházata pedig semmi segítséget sem adott a felismeréshez. A monogramozás divatjamúlt; az apróságok ruházata megtévesztésig hasonló, ritka az egyedi ruhadarab. A második világháború idején egy bombatámadás kisfiú áldozatát úgy azonosítottuk, hogy nagymamája megismerte a gyermek nadrágtartóját. — A fasiszták abban az időben milliószám gyilkolták az embereket. A holttestek tömegsírokba kerültek... — Ezek feltárásánál ott kell lenniök az igazságügyi orvosszakértőknek. Mint emlékszünk, Szerb Antal holttestét a fogorvosánál megőrzött kórlap alapján sikerült megtalálni. Maradandó emlékű számomra egy 1956 évi, Doboz község határában végzett tömegsírfeltárás. A gyilkosok akkortájt kerültek kézre; azóta valamennyien elnyerték méltó büntetésüket, azt, amire a háborús bűnösök alaposan rászolgáltak. A háborús bűncselekmények nem évülnek el; azokra soha nincs, nem is lehetséges bocsánat, — jelentette ki határozottan dr. Földes Vilmos kandidátus. Borváró Zoltán arátom, az agronőmus negyvenéves. Magas, széles vállú, pirospozsgás és bajuszos. Az a fajta ember, aki hiába is igyekezne női szabónak, vagy üvegfúvónak kiadni magát, mert külleme óhatatlanul árulkodik mesterségéről. Máris javítanom kell azonban önmagamat, mert ez a mesterség: — hivatás. Barátom, az agronőmus, nem tartozik azok közé, akik gyönyörűséggel olvassák az újságban kinyomtatva a tulajdon nevüket. Nyomatékosan felkért, hogy kíméljem meg ettől a — szerinte — kétes dicsőségtől. Egy száznyolcvanöt centis, zsákhordásra méretezett vállú riportalany kérése épp eléggé nyomatékos ahhoz, hogy az újságíró igyekezzen megfogadni. — Mégis, hol látod szívesen a nevedet? — kérdezem. — Például a doktori disszertációm alatt. Doktori címet viselő agrárszakemberek szép számmal akadnak. Olyanok azonban, akik erre, a rangot jelentő, megtisztelő titulusra termelőszövetkezetben végzett munkájuk során, sőt az ott tapasztaltakra alapozott kutatásokkal tettek szert, tudtommal már kevesebben. Barátom, az agronőmus ilyesformán a határesetek közé sorolható is lehetne, valójában azonban nem ez a helyzet. Éppen ezért érzem tanulságosnak mindazt, amit elmondott. Tartalmilag híven idézve, a következőket: — Első munkahelyem egy közepesnél nagyobb termelőszövetkezet volt, az ország keleti felében. Háromezer holdas. Ottlétem második esztendejében kaptam lakást, előbb rosszai, majd az ötödik évben már jót. Ezt nem leheteti igazságtalannak mondani, hiszen érkezésemkor a termelőszövetkezet gyenge volt, később fel kapaszkodott a közepes szintre és nagyjából öt esztendő után érte el a jót. Nyolc évig dolgoztam itt, utána összekülönböztem az elnökömmel. Nem valami elvi okból, hanem egyszerűen azért, mert jobban szerette a hegy levét, sem mint bírta. Elmentem ugyanannak a megyének a másik végébe, főagronómusnak, egy valamivel nagyobb termelőszövetkezetbe Ez nem jó, hanem kitűnő gazdaság volt. Olyan, amilyet egy kis maliciával „futtatottnak” is lehetett nevezni. Az ország legkülönbözőbb részeiből jártak hozzánk tapasztalatra a szakemberek, volt eset, amikor egyszerre hatszáz is. Én persze az ilyesmitől nem hatódom meg, a termelési mutatóink azonban a legkényesebb üzemgazdászt is megnyugtathatták, ivoltakép- pen pedig ez a lényeg. Kaptam egy szép szolgálati lakást, jól kerestem és minden rendjén ment volna, ha egy napon — közben három esztendő telt el —, nem közlik, hogy a lakásomat igénybe veszik tanácsházának. Tanácsházára szükség van, nem vitatkoztam. Csak annyit kértem, hogy négytagú családom az előzővel egyértékű lakást kapjon. Megkaptuk. Egy bolond főjegyző által építtetett házat, te- remnyi, kandallóval fűthető szobákkal, közvetlenül a Büdös-árok mellett, ahol nyaranta talán még pestisbacilusok is tanyáztak. A falakat szigetelni persze elfelejtették, az egyik azzal fenyegetett, hogy vctgy a fejünkre, vagy a Büdös-árokba dől. Utóbbi esetben annak vize elöntötte volna maradék szobáinkat. Akkor már túl voltam a doktori disszertációmon, amit az addigi munkahelyeimen végBarátom, az agronőmus zett állatkeresztezéseimért kaptam. így aztán joggal lettem dühös, amikor a járásnál azzal torkoltak le, hogy voltaképpen minek nézem én magamat, mire alapozom az igényeimet? Precíz fiú vagyok, évek óta vezetem, hogy hány forint tiszta nyereséggel zártak a termelőszövetkezetek, amelyekben dolgoztam. Sok millióra rúg a végösszeg. Először ezt olvastam fel ellenérvül, aztán az illetékes előadót egy kicsit ki akartam dobni az ablakon. Már régóta invitált egy régi kollégám ide, ahol most vagyok. Másnap expressz jelentkeztem és egy hét elmúltával itt voltam családostól. Ennek már három éve. Nagyszerűen érzem magam, bár a termelőszövetkezet egyelőre csak a közepes szintre kapaszkodott fel a gyengéről. Majd jut feljebb is. Nos, hát ennyi a „karrierem”. Aligha vitatható, hogy barátom, az agronó- mus, kissé talán túlságosan is kézzel fogható érveléshez folyamodott akkor, amidőn egy járási előadót defenestrációs módszerekkel óhajtott eltávolítani a hivatalából. (Ahonnan egyébként később, ezúttal már szolgálati úton, csakugyan kitették). Azt is bajos vitatni azonban, hogy termelési hatásában kétségtelenül eredményes pályafutása kínál néhány tanulságot. Mit? — Azt, édes barátom, hogy nagyon sokfelé még mindig nem veszik észre a falusi értelmiség változását. A pedagógusok a nemzet napszámosainak vallják magukat, ha valaki felülről kérdezi őket. Ha alulról, akkor természetesen első-, sőt legelső sorban ők a falusi értelmiség. A legkisebb falu is kacsalábon forgó várkastélyt épít a még ott sem lévő, majdani körorvosának. Ha az illető három esztendő után eltávozik tőlük, túlságosan fel sem háborodnak. De, ha azt meséled el valakinek, hogy nálam évszám sorba rakva halmozódik minden Kortárs, Uj írás, Élet és Irodalom, sőt Nagyvilág — és havonta négy-ötszáz forintot költők könyvekre, nemcsak szakkönyvekre —, senki nem hiszi el. Mert a mezőgazdász a városi köztudatban még mindig nagyivó, nagyevő, trá- gyás csizmájú ségédtiszt úr, pedig a valóságban már régen nem az. Tudod, volt nekem kezdő koromban egy főnököm. Egy ugyanazon uraságnál kezdte, mint gyakornok, nála lett segédtiszt, intéző, majd főintéző, a mi világunkban pedig Munkaérdemrenddel ment nyugdíjba. Ez magyarán annyit jelent, hogy kölyök korától megismert hat-hétezer holdat. Nemcsak az egyes táblák parcellányi részeinek talaj- viszonyait tudta fejből, hanem azt is, hogy nyári hajnalokon melyik fűzfa mögött kél a Nap és este hol nyugszik. Természetesen kapott lakást, cseppet sem rosszat, de gondolod, hogy annak az uraságnak — vagyis annak a gazdaságnak —, ahol dolgozott, nem érte meg az évtizedekig egy helyben élő szakember? De még mennyire! Vajon mikor vesszük mi is, egyetemlegesen és egyöntetűen tudomásul, hogy a vidéki értelmiség — vagy, ha így jobban tetszik, a magasabb végzettségűek társadalma — alaposan átalakult? Mikor lesz nemcsak ilyenolyan lakásépítési akció, hanem valamiféle erős horgony, amivel a tényleg tenni akaró agrár- szakembert élete végéig egy gazdasághoz lehet kötni? Hiszen nemcsak megélni akarunk itt, aztán jól megszedve magunkat, továbbállni, hanem másokat is megélhetéshez juttatni, egy, sőt néha több falut előbbre vinni. .. Amit barátom, az agronőmus ezután még mondott, a már csakugyan szigorúan bizalmas, sőt, szemérmes sajtószokásaink szerint nyomdai úton még csak nem is reprodukálható. A fent visszaidézettekb$n azonban úgy érzem, akad némi megszívlelésre érdemes igazság, ezért vállalkoztam leírásukra, magamra véve még az elfogultság vádját is, hiszen az agronó- mus csakugyan barátom. O. I.
