Tolna Megyei Népújság, 1969. június (19. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-22 / 142. szám
A kik akkor születtek, most katonaidejüket töltik, felnőtt emberek. Az akkori húszévesek a legszebb férfikorba kerültek és az akkori negyvenesek közül sokan már nem is élnek. Ez a húsz év a magyar parasztság életében szinte egy egész évezred. Mi, e sorok írói mély megil- letődéssel hallgatjuk Uhrin Vendel visszaemlékezéseit, s arra gondolunk: mindezt mi is végigéltük, hisz tegnapi proletárokként akkor kezdtük az újságírást, amikor otthon maradt testvéreink a nagyüzemi gazdálkodást. Nem vezettem naplót, soha nem gondoltam, hogy húsz év múlva valakinek majd el fogom mondani a kezdés és folytatás éveit. Valahogy idecsöppentem az Alföldről a Dunántúlra és Dunakömlődön hét hold juttatott földön kezdtem megváltani magamat és a világot. A katonaéveket, a háborút megpróbáltam elfelejteni és családom boldogulását óhajtottam egyengetni, elősegíteni. Katonacimboráimból kevesen maradtunk életben. Egyik közeli barátomról az a hír járta, hogy szökés közben Győrben felkoncolták. Mily nagy volt az örömöm, amikor elmesélte, hogyan sikerült életben maradnia! ö nemrég betoppant ide hozzám az irodára, s ma már nyugdíjas, és minő véletlen: mellékállásban idegenvezető. No, én mindent el tudtam képzelni az én Lajos barátomról, csak azt nem, hogy lapkiadó vállalati igazgatóként vonul nyugdíjba, majd azután idegenvezetés lesz a hobbyja. Ö meg, gondolom, hasonlóképpen vélekedik, mert valószínűleg mindent el tudott volna rólam képzelni, csak azt nem, hogy húsz év óta tsz-vezető vagyok. Endrődről az apósommal költöztem Duna- kömlődre. Siettem a családalapítással, mert elegem volt az egyedüllétből, meg az ágról- szakadtságból. Kilencéves koromban halt meg az édesanyám, tízéves koromban hagyott itt az apám. A mezőgazdaságban nőttem fel, szegényparaszti sorban. Erről felesleges túl sokat mondani, hisz akik benne éltek, úgy is tudják, mi volt, akik meg — legnagyobb örömömre — nem éltek benne, úgysem értenék meg és talán unnák is a mesét. Nem vagyok az a fajta ember, aki nagyon szeret ide-oda ugrálni, örökké helyet változtatni. Meg voltam nyugodva azzal a gondolattal, hogy földműves, gazdaember leszek. Én hét holdat bírtam, az apósom meg a sógorok szintén néhány holdat, így összesen a család harminc holdon kezdett gazdálkodni. Összefogtunk és helyzetünk nem alakult rosszul. A mi „birtokunk”, amolyan kis családi szövetkezés volt, már 1947-ben. Helyzetünk cseppet sem látszott kilátástalannal?, sőt. Jól éltünk. Én megtanultam már gyermekkoromban, hogy dolgozni kell, ehhez tartottam magam, újgazda koromban is. Ebből már gondolhatják, nem tartoztam a nagyüzemi gazdálkodás zászlóvivői közé. Nem vertem a vasat, hogy márpedig szövetkezzünk, mindenáron. Távol éltem ezektől a dolgoktól. Legnagyobb örömöm a jószágban, legkivált- képpen a lovakban tellett. Befogtam a lovakat, s reggelenként elindulván a határba, én voltam a világon a legboldogabb ember. Még félfüllel se nagyon figyeltem az öregekre, akik elkezdték a szövetkezést mondogatni, öregekre? Hát ez túlzás, mert csupán hozzám képest voltak öregek, hisz néhány közülük altkor fiatalabb volt, mint most én. ötvenéves vagyok, s erről az jut eszembe: most engem is öregnek tartanak már a mai harmincévesek? De- hát, mindegy. Ez már történelem © Uhrin Vendel tsz-elnök a kezdés és a folytatás éveiről Abban a házban laktunk, amelyik most a termelőszövetkezet központja. Itt dugták össze a fejüket az öregek. Mondom is kik: Hanusz- ka János, Soczó József, Mastala József, Katona Lajos, Tóth József, Maródi István, Sipos István, ök voltak az én szememben a zászlóvivők, és a politika-csinálók. Keménykötésű, igazi proletárok, s még akkor is nagy szeretettel gondolok rájuk vissza, ha tudom, hogy ők sem voltak hibátlanok. Ezt csak most mondom. Akkor, 1949 nyarán, éppen így, aratás előtt nem gondoltam különösebben semmire. Egyszerre két csoport kezdte meg a mozgolódást. Azok, akik nálunk tartották a tanácskozásokat, továbbá Varjú Istvánnal és Homok Bálinttal az élen azok, akik Vörös Csillag néven kezdték szervezni a maguk termelő- szövetkezetét. A járási elvtársaknak valamilyen oknál fogva a Vörös Csillag szervezői voltak a rokonszenvesebbek. Valószínűleg azokat tartották forradalmibb személyiségeknek. Egy bizonyos: minden áron azt akarták, hogy ne két tsz alakuljon, hanem csak egy. Ha- nuszka János, Soczó József, Mastala, Katona, Tóth, Sipos, meg a többiek csatlakozzanak Varjú Istvánhoz és Hornok Bálinthoz. Ma már senki nem tudná megmondani az okát, de tény, hogy Hanuszka János társaival együtt kijelentette: olyan úristen nincs, hogy ők csatlakozzanak. Azt mondta: ha nem kapunk működési engedélyt, csináljuk a közös gazdálkodást anélkül. Végig úgy volt, hogy mi, — már ahova én is tartoztam —, nem kapunk engedélyt. A Béke Tsz még meg sem alakult, máris arra volt kárhoztatva, hogy majd illegálisan működjék. Utólag arra gondolok, nem tetszett talán a járási elvtársaknak, hogy mi kikötöttük: kizárólag az az ember léphet a Békébe, aki a juttatott jószágot, lovat megbecsülte és hozza. Ilyen kikötés a Vörös Csillag-beliéknél nem volt. Ezt én most minden megszólás nélkül, csupán a történeti hűség kedvéért mondom, hisz ami igaz, az igaz. Szerintem a Vörös Csillag Tsz alapító tagjai és a Béke Tsz alapító tagjai egyformán elévülhetetlen érdemeket szereztek, amit tehát elmondok, nem kisebbítheti a küzdelmek értékét. Negyvenkilenc nyarán, aratás közepette a dunakömlődi földművesek felét a közös gazdálkodás foglalkoztatta, a másik felét, ahogyan akkor mondták, az önállóság, a szabadság megtartása. Néhány család visszaköltözött Endrédre, vagy a tsz elől szöktek, vagy a honvágy hajtotta őket haza. Nem nyilatkoztak. Hallgatagon tették-vették dolgukat, s azután egyszer- csak csomagoltak és elmentek. Isten veled, fakereszt. Az őslakosok egy része rokonszenvvel figyelte készülődésünket az új életre, a kolhozrendszerre, egy másik része kiismerhetetlen maradt. Ez volt még az a nyár, amikor barátaink közül sokan más irányba indultak, nagy utakra. Ki tiszti iskolába, ki a pártapparátusba, vagy más beosztásba került. A termelőszövetkezetekbe készülő emberek fele pártonkívüli, a másik fele kommunista volt Úgy emlékszem arra a napra, mintha ma lenne. Rengeteg este és vasárnap ment rá az előkészítő munkára, majd sor került a nagy eseményre, az alakuló gyűlésre. Itt a szomszédban, a DÉFOSZ-helyiségben várakoztunk huszonnyolcán. Ez a helyiség most a könyvtár. Éjfélkor került ránk a sor, mert először a Vörös Csillag Tsz-szel „végeztek”. Éjfélkor jöttek hozzánk a járási elvtársak, azzal, hogy hát most, majd mi következünk. De gondoljuk meg, még mindig csatlakozhatunk. Ismét szóvá tették, hogy nem kapunk engedélyt. „De a betyár úristenét, azért sem csatlakozunk, megteszünk mi engedély nélkül is” — mondta Hanuszka elvtárs, és nagyokat csapott az asztalra. A járási elvtársak erre azt mondták: „Hát jó, ha maguk így akarják..akkor legyen”. A Vörös Csillag után hajnali három órakor hivatalosan is megalakult a Béke Tsz. SZEKULITY PÉTER (Folytatjuk) t * * t * * ) t \ l l t \ * 1 A billentyűk mesterei Napjainkban megszokott dolog a munkaerő-kereslet. Az újságokban hovatovább több a toborzó hirdetések, munkavállalókat kereső felhívások száma, mint hajdanán, a Horthy- időkben a munkáért kilincse- lők száma volt. Mégis feltűnő, hogy az utóbbi években ezen belül az átlagosnál több a gépes gyorsírónőt kereső hirdetés. „Ennyire megnövekedett nálunk a bürokrácia?” — kérdezhetné a kajánabb olvasó és ha nem is minden alap nélküli ez a kérdés, teljes komolysággal mégsem mondhatjuk, hogy elsősorban ez a magyarázat. Hiány leginkább azért is van gépírónőkben, különösen a gyakorlott, jól képzeltekben, mert a vállalati, hivatali munka valóban egyre több, igazán szükséges írásbeliséget kíván. A gépírónő az utóbbi évtizedekben így váíU egyre inkább szükséges és nélkülözhetetlen tényezőjévé a legkülönfélébb vállalati, hivatali életnek, a politikai és gazdasági fórumoknak, sőt magának a termelésnek is. Nyomban tegyük hozzá, hogy olyan tényezőjévé, akiről általában nem szoktunk beszélni, akiről alig- alig esik szó a nyilvánosság előtt, akinek nevét seholsem szokták feltüntetni, akiről tehát egy kissé megfeledkeztünk. Csak akkor nem feledkezünk el róluk, ha hibát vétenek, ha elgépelnek egy-egy betűt, számot, adatot, amiből komoly bonyodalmak származhatnak. Pedig könnyen elgépelhetnek. Nem könnyű mesterség ugyanis a gépírónőké. Nem köny- nyű a dolguk — ugyanakkor a helyzetük, az elismerésük, az elbírálásuk mégsem egyértelmű. Társadalmi helyzetüket általában az alkalmazott kategória jelzi — és csakugyan eléggé általánosan. Munkájuk valójában a fizikai és a szellemi munka határán mozog, helyesebben a kettőt egyesíti. Különféle vizsgálatok kimutatták ugyanis, hogy a folyamatos írógépeléssel járó kalóriafogyasztás megközelíti a nehéz fizikai munkát igénylökéét. Ugyanakkor kétségtelenül szellemi munkának minősül az a figyelem, amely a diktált vagy másolt szöveg gépírásához szüle séges, hozzávéve még azt a felkészültséget, tudást is, amelyet egyebek között csupán a helyesírás sokszor nem is olyan egyszerű szabályai követelnek meg. A szellemi és fizikai munka sajátos vegyületeként tehát valahol ott mozog a gépírónő tudása, ahol általában egy jólképzett szakmunkásénak kell mozognia. Jelenleg az a gyakorlati kérdés mered elénk, az alapkérdés: kellően vonzó, ösztönző-e a gépírónői pályát választani? Széles körű felmérés adhatna csak feleletet arra, hogy a gépős gyorsíróiskolákban egyre nagyobb számban végzettek valóban ezen a pályán maradnak-e. Annyi bizonyos, hogy a gép- és gyorsíróiskolák igazgatói — főként Budapesten és a nagyobb iparvárosokban — azt állítják, hogy ha négyszer annyit képeznének ki, akkor sem lenne elegendő. Pedig csak az elmúlt tanévben összesen közel nyolcezren végeztek. Van olyan iskola, ahol így tanév végén naponta 5—G vállalat is jelentkezik gépírónő alkalmazására. Esetenként a kezdő fizetés sem kevés. A L&vábbhaladás, az előrelépés azonban már kevésbé biztosított és talán éppen ez az a pont, amely társadalmilag mielőbb megoldást kíván. A felszabadulás előtti „mese az írógépről” hamis romantikája akkor sem lehetett és ma még kevésbé lehet perspektíva. Napjainkban különösen idegen a saját erejéből, képességéből, tudásából boldogulni akaró fiatal lányok számára. És itt természetesen tovább bonyolódik a probléma. Érthető, ha továbbtanulással keresnek maguknak még tartalmasabb beosztást azok, akiket esetleg nem elégít ki az írógép melletti munkakör. Ez azonban más munkaterületen, más szakmáknál is előfordul, mégsem kevésbé megbecsülen- dők azok, akik egy bizonyos szinten válnak valóban mestereivé, nagy tudású, megbízható művelőivé szakmájuknak. Ilyenek lehetnek a jó gépírónők is, a billentyűk mesterei, akik tudásukkal, pontosságukkal, gyorsaságukkal — megfelelő anyagi és erkölcsi perspektíva esetén — egész életükön át hasznos és nélkülözhetetlen segítők lehetnek a termelőmunka adminisztrálásában, a legfontosabb állami, közéleti, hivatali ügyek intézésében. Lökös Zoltán
