Tolna Megyei Népújság, 1969. május (19. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-01 / 98. szám
Fotó: TÓTH IVÁN. K eller György napszámos, és Mári a felesége öt fiúgyermeket nevelt fel, s öt derék munkásembert adott a társadalomnak: a Jánost, a Károlyt, a Gyurit, a Matyit és a Ferkét. őket, a fiúkat szeretném most vázlatosan bemutatni, s íme vállalkozásom legelején némi megilletődést érzek, hisz róluk kendőzetlen őszinteséggel írni annyi, mint szólni valamennyi volt agrárproletár felemelkedéséről. Kezdeném talán Ferkóval, a legfiatalabb Keller-gyerekkel. 1928-ban született, János és Károly, a két legidősebb testvér szégyellte az esetet, mert a kocsmában a legények csúfolták őket A testvérke nemvárt ráadás volt, hisz Keller György, három évvel korábban, 1925-ben, mikor Matyit hozta a gólya, felnőtt fiainak megígérte; négynél több testvér nem lesz. Most, hogy betoppant az ötödik, azzal vigasztalta magát, amivel a többi szegény ember: ahol hatan jóllaktak, ott jóllakik a hetedik is. Mári néni kapott a tollas-zsidótól egy nyolcliteres fazekat, hogy legyen miben megfőzni a levest. Babból, krumpliból sűrű leveseket főzött, olyanokat, hogy megállt azokban a kanál, s ha másból nem, levesből a gyerekek mindig jóllaktak. Keller György napszámos meg a vöröshagymára esküdött. „Kihajtja a belekből a gilisztát” — s ette reggel, ette délben, ette este. Születését leszámítva, Ferkó életében csak jóval később, harminc év múlva történt újabb említésre méltó esemény. Megnősült. A félszemű bivalyos lányát vette feleségül, és a menyasszonytánc után azzal bíztatta az újasszonyt, hogy ne féljen a világtól, öt év alatt összeszedik magukat, és a kutyának se mutatnak utat. A menyecske ebből a családi programadó nyilatkozatból nem értett meg semmit, mert Ferkó ha italos, akkor úgy hadar, mint egy magnetofon, ha pörgetik. De amit mondott, azt komolyan gondolta. Fölült a termelőszövetkezet teherautójára rakodómunkásnak, vitte a nyolcvanszáz kilós búzászsákokat, háromezer forintot keres havonta, ledolgozza a napi tíz órát, némelykor a tizenhatot, utána megfürdik, vasárnap nyakkendőt köt — és úr. Felesége munkacsapat-vezető a ker- tészbrigádbam. Egyszer már kitüntetést és többször pénzjutalmat kapott. Érdekes. az asszony csak literes kislábos- ban főz levest, mert a két gyerek inkább a főzeléket kedveli, Ferkó meg kimondottan levesellenes. Visszafelé a második fiú a Mátyás. Tízéves korában már panaszkodva mondta rá az anyja: „nem tudom kire ütsz fiam? Örökké a csavargáson jár az eszed”. A családban ő a vállalkozókedv megtestesítője, némi túlzással a merészség szimbóluma. Valamikor a felszabadulás előtt az ilyen természetű agrárproletárok indultak el Amerikába szerencsét próbálni, összeszorított fogakkal, de bátran. Sokszor fillérekkel a zsebben vágtak neki az ismeretlen világnak, s azzal az eltökélt szándékkal ültek fel valamelyik tengeri kikötőben a hajóra, hogy csak mint milliomosok térnek haza. Matyit, az ötvenes évek legelején az ország iparosítása „dobta” fel. Mindent megpróbált, mindent kipróbált. Tette ezt azzal a felkiáltással, hogy a kapát mindig megtalálom. Mindig oda jelentkezett éppen, ahová munkásokat toboroztak. Mikor arról volt szó, hogy Sztálinvárost Mohácson építik fel, nyomban Mohácson termett és beállt kubikosnak. A széncsata később Komlóra csábította. Egy év után vastag, gumitalpú, sárga félcipőben látogatott haza, napokig mesélt a bányászélet izgalmairól, a nagy pénzekről, s végül jelentkezett Szekszárdon pincérnek. Utána a B.-i gépállomásra ment, traktorosnak. Dunaújvárosban mint sztahanovista, fürdőszobás lakást kapott, mégis otthagyta az összkomfortot, és elvándorolt Tiszántúlra, olajbányásznak. De dolgozott Budapesten a földÖTEN alatti építésénél mint keszonmunkás, megfordult Diósgyőrben, rövid ideig villamoskalauzként kereste kenyerét azután, jó negyvenéves fejjel gondolt egyet, visszaköltözött Komlóra, s családi házat épített szinte a semmiből. „A Matyi megállapodott” — mondják róla a testvérek, ő meg időnként barátainak azzal dicsekszik: „ott voltam mindenütt. Kezeltem Rákosival, pertut ittam Marosánnol, Miskolcon megszöktettem egy színésznőt, és volt rá eset, hogy jobban éltem, mint egy miniszter...” Gyuri, a középső testvér ilyenkor csak mosolyog. 1949-ben alakult meg a Bajai Állami Gazdaság, az igazgató érkezett elsőnek, Gyuri másodiknak. „Hallom, kocsisokat is keresnek?” — kérdezte. „Fogatosokat” — mondta az igazgató. „Akkor én beállók” — felelte Gyuri. Az igazgató Gyuri nevét beírta egy noteszba, s Gyuri azóta megszakítás nélkül a gazdaság dolgozója. Egy kormánykitüntetés, három Kiváló dolgozó jelvény és több elismerő oklevél tulajdonosa. Elsők között kapott szolgálati lakást, mivel a felesége is állandó idénymunkása a gazdaságnak. 1950-ben született az első gyerek, tavaly május 1-én az ötödik. Mari a ^legidősebb, lány, imádja öccsét, rá keli szólni, „ne nyomorgasd örökké azt a gyereket”, de a technikumban hallgat róla. Attól tart, ha barátnői megtudják, csúfolni fogják. Gyuritól, ha kérdezem, hogy történt-e vele valami érdekes, azt feleli, semmi. Ha csak annyi nem, hogy három éve a gazdaság tíz napra a Szovjetunióba küldte pihenni. Egyébként változatlanul fogatos, évek óta szb-tag. s a motorozás a legkedvesebb szórakozása, meg a tévé-nézés. Eleinte a gazdaság klubjába járt tévézni, két éve „megmérgesedett” és centrifuga helyett televíziót vásárolt. Felesége elhagyással fenyegette, azután „csak a gyerekek miatt” megbékült. Gyuri á gazdaságból szeretne nyugdíj te vonulni. A testvérek szemében Karcsi a fekete bárány. Vénségére bolondult meg, mert közel az ötvenhez, összeállt egy húszéves asszonnyal, s elment vele egy távoli pusztára tsz-kanásznak. „Házat építettem, a lányomat férjhezadtam, a fiamat kitaníttattam, a házat az anyjukra hagytam. Mit akartok még?” — kérdezi Jánostól, a legidősebb és a legszigorúbb testvértől. Karcsi kockás sportzakóban, rikító- színű nyakkendőben jár el a városba, s a borbélynál tanult embernek tartják, mert ilyen kifejezéseket használ: ad libitum, klímaváltozás, mikroflóra, aspektus, és percipiál. A Keller-családban János képviseli a prózaiságot. Ö a legidősebb testvér, 1910-ben született, Ferkó érkezésekor tehát már huszonnyolc éves volt. 1944- ig napszámos, részesarató, télen morzsolni jár a gazdákhoz, fogához ver minden garast. A felszabadulás után, 1945 tavaszán tagja lett a földosztó bizottságnak. O maga nyolc hold földet kapott. Sok-sok szorgalommal, némi ügyeskedéssel, 1953-ig a falu első középparasztjai közé került, ágaskodó paripákkal vágtatott végig az utcán, és ritkán látogatta meg a szüleit. Elfoglaltságára hivatkozott, s arra, hogy a gazdálkodás mellett neki még köz- ügyekkel is foglalkoznia kell. Ebben az időben tagja lett a vadásztársaságnak, s azóta szenvedélyes vadász. A puskáról, a vadról, a hajtásról órákat tud beszélni. „Még hajtó koromban szerettem meg ezt a nemes sportot” — mondja. Keller János a községben igenigen tekintélyes ember. Tagja a termelőszövetkezet igazgatóságának, és hol brigádvezető, hol raktáros, de mindig mindenütt megállja a helyét. Az a sza- vajárása: az unokámból minisztert csinálok. A testvérek büszkék Jánosra. Felnéznek rá... A Keller-gyerekek közül nem emeltek ki senkit. A társadalomban mégis sokkal több mindegyikőjük, mint az öreg Keller György napszámos volt, aki nyaranta három zsák vöröshagymát fogyasztott el kenyér mellé, és az utolsó volt azok között, akik krumplilevessel kezdték és azzal is fejezték be életüket. Mondom, az öt Keller-gyerek közül egyikből sem lett katonatiszt, igazgató, bíró, vagy főosztályvezető, a szocializmusban mégis karriert csinált mindegyikőjük. SZEKULITY PÉTER Az ész megáll Evekkel ezelőtt nemcsak szem- és fültanúja, de valamelyest csinálója is voltam egy igen borsos beugratásnak, aminek áldozata újságíróavatás címén egy fiatal kolléga volt. Az ilyen avatás lényege, hogy valami szörnyű nagy lehetetlenséget agyai ki a kollektíva, majd a telefon segítségével úgy tálalja — vállalva a megbocsátható szélhámoskodás ódiumát —, hogy valaki. neves ember nevét kéri kölcsön. A szóban forgó avatás során éppen egyik jelesen működő állami gazdaságunk közismert igazgatójának nevét vettük kölcsön, úgy igazítva a dolgot, hogy a hívott telefon közelében csak az avatandó kolléga legyen. A nagyjelentőségű kísérlet hallatán rögvest kigyúlt avatás alatt álló kollégánk fantáziája, és majd másfél oldalnyi terjedelemben számolt be arról, hogy az E.-i gazdaság tehenészetében megoldották a tejhozam növelését a téli hónapokban is. Tudományosan bizonyították be, hogy azok a fejős tehenek, amelyek a száraztakarmány fogyasztásakor zöld színű szemüveget viseltek, a tél időszakában is ugyanolyan tejhozamot produkáltak, mint nyáron, amikor a zöld, tehát tápdús takarmányozás folyik. A korszakalkotó tudósítás ezt a hangzatos címet viselte: Szemüveget a marháknak! Dehogy gondoltuk mi akkor, hogy abszurd tréfánk valaha valóságalapot nyer. Nemrég egy majdnem botrányba fulladt ügetőverseny után Malmőben kiderült, hogy a lovak jelentős százaléka vagy rövid-, vagy távollátó és a különösen értékes, versenyzésre alkalmas paripák igazán megérdemlik, hogy okulárét kapjanak! Az első szemüveges ló Sergson névre hallgat, hajtója véletlenül optikus — civilben. Ö, Kurt Andersson készítette fel a lószemüveget, miután az általa hajtott versenyparipa, ama bizonyos verseny győzelemre esélyese, látási zavarai miatt letért a futott pástról, majd emiatt ctny- nyira lelassult, hogy a fogadók bosszúságára és keservére elvesztette a versenyt. A hajtó szorongatott helyzetében aligha találhatott ki jobbat, mint az említett tudományos magyarázatot, valamint azt, hogy lóhalálban elkészítette az első lószemüveget. Becsület szavamat adom, hogy ez nem ugratás, bár évekkel ezelőtt nyugodtan rászedhettünk volna ezzel a szenzációval bárkit. Április elsejétől függetlenül. Most pedig Mal- mőben komoly figyelmet keltőn felröppent a felhívás: szemüveget a lovaknak! Egy szó, mint száz . . . néha tényleg nem lehet tudni, hol a józan ész határa, és hol az a pont, ahol már az ész is megáll röstellkedés nélkül. — li — A szekszárdi TÜZÉP-te- lep kettő vagonrakodót felvesz azonnali belépéssel. Fizetés teljesítménybérben. (351) Népújság 5 1969. május 1,
