Tolna Megyei Népújság, 1969. május (19. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-01 / 98. szám

Az ingázók és a művelődés Huszonkét éves a legény, nagykezű. nagvcsontú, és ver­set hoz a szerkesztőségbe. — Szakmája? — nézek rá. — Villanyhegesztő. — Hql lakik? A megyeszékhelytől és az ottani üzemtől hatvan kilomé­terre lévő község nevével válaszol. — Mikor kel, hogy beérjen időre? — Fél négykor. Négy óra háromkor már indul a vona­tom. Panasz nélkül, csaknem- csendes kérkedéssel mondja el, hogy tizenkétszer áll meg útjában a vonat; piacnapokon még annyi hely sincs, hogy tisztességgel megálljon a lábán: zseb­rádiók szólnak, alvók horkolnak; hajnalban sötét, hazafelé homály önti el a fülkét — a várakozásokkal naponta öt órá­ja porlik így el. — Mikor ér haza? — Általában este hat után. Az esti sokadalmat is derűsen emlegeti. Olyanformán ahogy Zelk Zoltán írt az ingázókról: „Mindig előkerül egy pakli kártya estefelé, a munkásvonaton. A térdeken már ott a szerszámláda és járja, járja, járja a talon...” Magyarországon 1964-ben mérték fel utoljára az ingázók tömegét. Kereken 670 ezer honfitársunk keresi kenyerét lakóhelyétől távol. E roppant tömeg fele a fővárosba jár dol­gozni. Az utóbbiak közül 30 ezer napi három, 20 ezer pedig napi négy órát tölt el utazással. Egy felmérés szerint Pécs városába nem kevesebb, mint 289 helységből özönlik naponta a munkaerő, Miskolc üzemei, boltjai, hivatalai kereken 100 község és város lakosságából verbuválták dolgozóikat. Meg­hökkentően nagy arány: a Nyírség kereső lakosságából min­den második ember a megye határain kívül van munkavi­szonyban. Az ingázó talán többet keres, mint az, aki a lakóhelyén dolgozik. De az utazás lecsíp a szabad idejéből. Az ingázó más tájak levegőjét, ízlését, igényét, gondolkodását viszi ha­za. De többségük igazában kívül marad mind az üzem, mind a falu társadalmi életén. Az ingázók'problémáival a SZOT, a KISZ, a Népfront, a Művelődésügyi Minisztérium, a megyei művelődési házak sűrűn foglalkoznak mostanában. Keveset foglalkoznak azonban a falvak, és ennél álig többet az üze­mek. Pedig várható: mind kevesebb ember dolgozik majd a mezőgazdaságban és újabb százezreket vonz magához az ipar. Néhány példa Milyen irányban tapogatóznak, akik már tettek valamit a bejárók művelődési lehetőségeinek javításáért? (Az ingázó életmód természetesen gazdasági, egészségügyi, erkölcsi és egyéb kérdések egész sorát vonja maga után.) Csak szórványos kezdeményezésekről hallottunk eddig. Várpalotán például a buszvárókban Bejárók klubját alakítottak, könyvtárral, és vetítési lehetőséggel... Ajkán a szocialista brigádok klubjának tagsága közé 150 ingázót is be­szerveztek... Üllőn a művelődési házban vitát rendeztek az ingázókról... Több nagyüzem szerződést kötött olyan falusi kultúrházakkal, amelyek körzetéből sok bejárója van a gyár­nak. E szerződések általában tartalmazzák, milyen tanfolya­mokat, előadásokat, szórakozási lehetőségeket nyújtson a kul- ' túrház a bejáróknak — áz üzem pedig fedezi ezek költségét. Sajnos, sok helyen egyelőre még csak a feladatok áthá­rításának szertartása folyik. Vagyis: a helyi közművelődés gazdái szerint az üzem köteles elsősorban gondoskodni dol­gozóinak művelődéséről, az üzem életének irányítói pedig az­zal érvelnek — mindegy, hogy hói dolgozik valaki, a lakó­hely művelődési intézményeinek ettől függetlenül kötelessé­gei vannak. Pedig aki kétfelé él, azt két oldalról érik a hatások is. Az üzem művelődési eszközeinek legalábbis fel kellene kel­teniük a bejáró érdeklődését bizonyos lehetőségek iránt. Es a helyi népművelésnek rugalmasan illenék törekednie arra, hogy a bejárók vonzónak találják programjukat. Szerény terveket A rugalmasság bőköpenyű szó, sok minden elfér alatta. Jelenti ebben az esetben: számot vetünk azzal, hogy a bejáró nem egyetlen embertípus. Jómagam ismerek bejáró segéd­munkást, de ismerek egyetemi tanárt is, aki Pest és Szeged között ingázik. A bejáró fiatal is, öreg is, a bejáró spártai fegyelemmel levelező diákja lehet valamelyik egyetemnek, de akad közöttük szép számban írástudatlan. Tehát nehezen képzelhető el bármiféle „tanfolyam”, vagy hasonló, ami va­rázsszer volna az ingázók művelődési hiányára. Egy népművelő szerint a helyi rendezvények megterve­zésénél csak abból ajánlatos kiindulni, mi az, ami sokakat ér­dekeiknél fogva ragad meg. Ilyen példákat mondott: „Mi módon kezdhetnek házépítéshez?” Milyen műanyagok hasz­nálhatók a korszerű lakásban?'’ „Tavábbképzés és a jobb ke­reseti lehetőségek”, vagy: „Kis kert — nagy haszon”. Ábrándvilágban él, aki azt hiszi, hogy az ingázók zöme alig várja, hogy jó kis dramaturgiai elemzéshez juthasson Shakespeare királydrámáiról, vagy netán azt áhítja, halljon végre valamit a kubizmus stílusjegyeiről. Akikben ilyen igény van, azok már azt is tudják, hol csillapíthatják szomjukat. A zöm az egyszerű, személyes életben lényeges szerepet játszó információkra vágyik. Nem arra, hogy „tűzzel-vassal művel­jék”, hanem arra, hogy segítsék eligazodni mindennapjaik ügyei-bajai között... Ami nem jelenti azt, hogy az egyszer felébredt érdeklődés nem terjedhet túl a szürke praktikumon. .Hiszen, aki bejáratossá lett egy falusi klubba, vagy művelő­dési otthonba; az előbb-utóbb „belebotlik” egy képzőművészeti kiállítás anyagába. Az „betévedhet” zenei ismereteket terjeszt .tő előadásra. Az — ha mondjuk csak a kisállattenyésztők ösz- szejövetelein otthonos — olykor „rávehető” arra is, hogy megnézzen egy filmet a kozmosz titkairól. Türelem, szerénység, az apró eredmények megbecsülése, óvakodás a felhőn járó maximalizmustói — csak ezek ígér­nek némi eredményt ebben a roppant nehéz munkában. A tv és a rádió máris sok jelét adta, hogy fogékony e kérdés társadalmi fontossága iránt. Kísérleteik megérdemlik, hogy azokat e népművelő munka legfontosabb kezdeményezései között tartsuk számon. BAJOR NAGY ERNŐ Modern vonalú „világóra’' A mexikói olimpiái játé­kok folyamán tapasztalhattuk, hogy milyen jelentősége van az órabeosztás eltolódásának, a helyi idők ismeretének. A képen látható nyugatnémet gyártmányú „világóra” ská­lájára pillantva azonnal le­olvashatjuk, hogy az adott pillanatban mennyi az idő Moszkvában, New Yorkban, Tokióban, vagy éppen a Ha- wai-szigeteken. Ha a hétköz­napi munkánkban általában nincs is szükség erre a kü­lönlegességre, az exportőrök és importőrök, a repülő- és vasúttársaságok, a postai és hírközlő szervek munkatársai bizonyára jó hasznát veszik majd a „világórának”. Földrengés-előrejelzés Szovjet geofizikusok ered­ményesen kísérleteznek föld­rengések előre jelzésében a. radon felhasználásával. A ra­don a rádium bomlásakor ke­letkező gáz, — a legnehezebb fajsúlyú az eddig ismert gá­zok közül — lassan és egyen­letesen száll a földkéreg bel­sejéből fölfelé, de haladása földalatti kőzetmozgások ha­tására hirtelen meggyorsul. A tudósok egy 1800 méter mély artézi kút vizében a radon­tartalom mennyiségének vál­tozása alapján 15—20 órával előre ki tudták számítani — helyi földrengések jelentkezé­sét, sőt ezek várható erőssé­gét is. — Nem hiszem, hogy örömére szolgál: nincs benne semmi érdekes. Színész. — Szeretném emlékeztetni, hogy a gyilkosság körülményeiről alig tudunk valamit. A feltéte­lezés szerint Tányát egy magas fiatalember ölte meg, aki sötét télikabátot viselt — mondta nyugodtan Tyihonov. — Először is, Stavickij világos télikabátban jár, másodszor pedig nem hiszem, hogy köze lenne a dologhoz. Tyihonov nem emelte fel a hangját: — Nem mondtam, hogy Sztavickijre gyanak­szom. Egyszerűen tudnom kell, kik tartoztak Akszjonova környezetéhez. Mi hiszünk a tények­nek. — Hát nézze, én nem szeretem Sztavickijt, s ezért nem ítélhetek róla tárgyilagosan. Azon­kívül nem is nagyon ismerem. Úgy tűnt nekem. Tánya csak azért tűrte el, mert megfogadta, hogy embert farag belőle. De az is lehet, hogy tévedek. Beljakov szabályosan berontott a szobába. Ke­zében friss kefelevonatot lobogtatott. — Jó napot, Tyihonov elvtárs. Egyenesen a nyomdából jövök. \ Tyihonov felállt, előrelépett. ' — Üljön csak le. Nézze, ez Tánya utolsó írása. A rovnói riportja. A sárgásfehér papíron akkurátusán sorakoz­tak a szürke betűoszlópok. Itt-ott fehér négy­szögek: a fényképkliséknek. A cím: „Mennyi jóság kell az embernek?” A cikk alatt gyász­keretben a szerző nevg és a szerkesztőség nekro­lógja: „Amikor ez a számunk készült, tragikus hirtelenséggel elhunyt T. Sz. Akszjonova, a tehetséges, fiatal újságírónő. Az olvasók jól is­merték .. Sztyepanov búcsúzott: — Megyek. — Kezet nyújtott Tyihonovnak. — Sok szerencsét. Beljakov levette szemüvegét és a fény felé tartva törölgetni kezdte. — Megdöbbentett bennünket ez a tragikus, szörnyű haláleset — mondta, s mintegy alá­támasztásul hozzátette: — A főszerkesztőnk kér­ni fogja, hogy a legjobb erőket összpontosítsák e példátlan bűnügy körülményeinek kivizsgálá­sára. — Nagyon kedves lesz tőle — mosolyodott el Tyihonov. — Csakhogy a „legjobb erők” szá­ma korlátozott,, bűnügy pedig akad még éppen elég. Ha a legjobb erőket egyetlen ügyre össz­pontosítják, ez valóságos örömünnep lesz az al­világnak. Ezenkívül: a kivizsgálás az ügyészség feladata. Mi csak nyomozunk. ♦ — Bizonyára helytelenül fejeztem ki magam. t Azt akartam mondani, hogy ennek a gyilkosság­nak rendkívüli figyelmet kell szentelni. — Nem vagyok sértődékeny. Nálunk egyéb­ként minden gyilkosság rendkívüli figyelemben részesül. — Véleménye szerint sikerül' elfogniuk a gyilkost? — Megöltek egy embert. Ki kell deríteni, milyen ok vezethette a tettest. Akkor arra is könnyebben rájövünk, ki lehetett az. Ebből a célból tanulmányozzuk a gyilkosság tárgyi kö­rülményeit, s közben a körülményekből meg­próbáljuk kibogozni a lényeget: a tettes szemé­lyét ... Beljakovnak az arcára volt írva, hogy nem hisz a nyomozóban. „Fel kellett volna tűznöm a kitüntetéseim” — nevetett magában Sztasz. Leginkább az bosszantotta, hogy Beljakov fia­tal. Még ha egy öreg nyugdíjas dörmögme ilyes­mit, meg lehetne érteni... — Ha jól értelmezem, aláírt kötelezvényt kér tőlem, amelyben garantálom a tettes kézre ke­rítését. Ilyen papírt azonban senkitől sem kap­hat. Tőlem sem. Mert én is ember vagyok. S biológiai értelemben — a tettes is az. Ha gépek követnék el a bűntényeket és gépek folytatnák a nyomozást, csak a megfelelő algoritmust kel­lene feltalálni a nemzetközi igazságszolgáltatás számára, és a bűnözésnek máris örökre be­alkonyulná. Mi azonban csak emberek vagyunk. Tévedünk, melléfogunk. De általában mégis megtaláljuk a tettest. — Minek az alapján? — Beljakov hangjában újra felébredt az érdeklődés. — Minek az alapján? — ismételte fáradtan Tyihonov. — A mi oldalunkon áll az igazság, a közvélemény... — Hát, ez elég meggyőző csak túlságosan elvont... (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents