Tolna Megyei Népújság, 1969. május (19. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-25 / 118. szám
Rajnai László: Csupor Tibor: Arcképcsarnok Akácos út... évid hazafelé sietett. Kezében divatos skay- táska, hóna alatt féltve szorongatott csomag. Léptei keményen kopogtak a töredezett betonjárdán, mellét a viszontlátás várakozó izgalma feszítette. A nyárvégi szombat délután alkonyuló jegyei telepedtek az utcára. A rőtvörös fényben hunyorgó kerítések, az értelmetlen, levegőt szennyező hétvégi járdaseprés, állatok visítása, az etetés lótó-futó aktusai, mind ismerősek voltak. Csak... Valahogy más volt összességük íze, hangulata. Nem tartoztak már a mindennapok szokott keretébe, emlék voltuk átlényygítette, nosztalgikus zamattal telítette őket. S ugyanakkor katalizálták a múlt ezernyi élményét, apró mozzanatát. Hiszen itt minden ismerős volt, semmi sem változott. Talán ott, az om- ló-düledező kerítésből hiányzik néhány tégladarab, vagy itt, a szőlő levele lett sárga, s fürtje tömött, matt arany. Dávid róhant. Csomagjára gondolt és a boldog belső kényszertől elmosolyodott. A csomag tartalma számára sokat jelentett. Kamaszos ítélete nyugati filmekben látott wiskyvedelő szuperembereket, reprezentációs bárszekrényeket mérlegelt, de a másik serpenyőben ajándékozó öröme tartotta az egyenleget. Közeledett házuk, fél otthona felé. Nyeszlett törzsű japánakácok jelezték udvarukat. Dávid kedve szökött egyet. Érzései zuhatagában a viszontlátás öröme dörömbölt leginkább, boldog feszültséggel, újító ujjongással, romboló dühvei és megváltó daccal elegyesen. Mielőtt belökte volna a mohos kiskaput, megtorpant. Érdes klarinéthang súrolta érzékeit, belemarkolt, s mint a vízbe hulló kő, fodrozta ingerlőén emlékei körét. „Akácos út...” — recsegte a hangszer, érzelmes, csippantó trillákkal zsúfoltan, — Apacsu- rákozik — gondolta a fiú. Hallgatta kicsit, aztán belépett a kapun. Anyja szaladt elébe, ismerős mozdulattal, kontyát igazgatva. Idős, töp- padt édesanyjának ébenfekete haja volt, s a legtöbb fodrászremekkel versenyre kelhetett volna. Dávid csikó- virgoncsággal ragadta mellére anyját, forogva, együtt nevetve csókolgatta ráncos, petyhüdt arcát. — Nézze, mit hoztam — bontogatta csomagját. De a meglepett öröm kiáltása elmaradt. — Minek költöd a pénzt? — zsörtölődött anyja, ám Dávid érezte a korholás boldog-büszke alaphangját? — Apa? — kérdezte volna, de a szándékol kettészelte az ajtó nyitódása. — Szerbusz — nevetett rá c.pja, s nyújtotta kezét, majd arcát. Arca piros volt és sűrűn borostás. Ez, és atyai csókjának enyhe dohányillata valamikor beletartozott a férfiasság dávidi fogalomkörébe. — Hová nő ez a gyerek? — lapogatta Dávid hátát elismerően. — Anyádat máris zsebretehetnéd! Az átértékelődés csaknem teljesen megszűnt. Olyan ismerős volt minden. Jobban, mini másutt, bárhol is. Hozzá tartozott, több volt akármilyen emléknél. — Nem rossz ugye? — mutatta ajándékát, a csillogó, sárga syphont. — Csak megtöltik, rácsavarják és kész. Apja laposakat pislantott g készülékre. Sehogy sem tetszett csiüám- sárgasága. Sehogy sem illett karcsú teltsége az asztalhoz, a sötétbarnára suvadt, vaskos asztalhoz. A csillogó fémfej mérgesszürke párát lehelt a zöld borosflaskára, a Vihar Rembrandt körül MENELAOSZ, a költő, ihletett napokon átlag harminc verset ír, máskülönben alig többet tizenötnél. Éjszaka dolgozik, hajnalban fekszik, kora délután kel. Rövid étkezés után nyakába veszi a várost: ismeri azokat az utcakeresztezéseket, kapukat, megállóhelyeket, hol ismerősei a nap egy bizonyos órájában okvetlenül áthaladnak. Ha megpillantja őket, orvul elébük toppan, útjukat állja és újsütetű alkotásaival kínálja meg őket. Az sem zavarja, ha áldozatait nem egyedül találja. Ilyenkor a férjet elszakítja hites- társától, a gyermeket megrabolja apjától; temetésre sietőket szorít a falhoz, gyanútlanul sétálókat csalogat homályos kapualjakba. Versei nem rövidek.: Nem ritka közöttük az ötven-, sőt százsoros munka sem. Olvasói és hallgatói már alig védekeznek. Tudják, hogy nem menekülhetnek: bölcsek mert ismerik sorsukat. Egyszer egy kiszemelt áldozata, a legelemibb óvatosságról is megfeledkezve, egy arra robogó autóbusz kerekei alá vetette magát, és nyomban szörnyethalt. Am nem mindenkinek akad ilyen szerencséje. Legtöbben verejtékezve hallgatják a förtelmes egyhangúsággal eldünnyögött, vagy ál-pátosszal végiglelkendezett sivár borzalmakat, arcukon szárdonikus mosollyal, miközben fogukat csikorgatják. kimenőben a költő még kezet szerit megpuhitoit zsákmányaival, s nem múló emlékül nyomja tenyerükbe saját hatalmas, szőrös, szüntelenül izzadó mancsát, a legközelebbi viszontlátásig. Ha belép a kávéházba, pillanatokon belül megürül a terem; többen a hátsó ajtón lopakodnak ki, a sorstól különösen üldözöttek pedig órákra a mosdóba szorulnak. Menelaoszt, versolvasó dühe miatt, több ízben elhagyták feleségei. Különösebb fájdalom nélkül hagyta veszni őket — ilyen napokon azonban verstermése az ötven darabot is meghaladta. Van már egy megjelent és tizenhárom előkészületben lévő verseskötete. A kiadóhivatalok igazgatói és lektorai azokon a napokon, melyeken Menelaosz a fővárosban tartózkodik, fizetés nélküli szabadságra mennek és elrejtőznek. A szerkesztőségek, közeledésének hírére, golyóálló fallal bástyázzák körül magukat, Meneaioszt azonban ez sem zavarja. Szükség esetén bemászik a nyitva felejtett ablakon, vagy a kéménykürtőn ereszkedik alá. Különös ismertetőjele fiatalsága. Évtizedek óta huszonöt esztendős; akkor készült fényképeit sokszorosittatja és közölteti a lapokban és antológiákban. Ezért örökéletű, mint a boldog istenek. ASZPASZIA, a költőnő, úgy lubickol a versekben, mint réce a tóban, vagy veréb az avarban. Cipőjét versekkel foltozza, hajából is verseket fésül ki: gondtalanul szórja őket a szélbe, remélve, hogy valahol földet érnek és megfogannak. Ha jár az utcán, verseket hajigái be az ablakokon, rímben köszön ismerőseinek, s ahol üres falfelületet talál, versekkel írja tele. Kizárólagos témája a szerelem. Aki boldoggá tehetné, attól menekül, messziről megérzi rajta a jószándékot, s ez irtózással tölti el. Csak a kétségbeesés élteti, csak gorombaságok hízelegnek / neki, s minél durvább hozzá valaki, annál készségesebben hajtje ölébe fejét. Néha kiáll a város főterére, vagy a piacra, és verseket szaval, sajátot, idegent, vegyest. Minden verset és Verses művet kívülről tud, amit a világ keletkezése óta Írtak. Az Iliászt eddig harmincháromszor mondta fel, a Faustot ötvenhéíszer. Utálja a nőket. A férfiakat ellenben imádja. Mindig szerelmes. És ír, ír, ír. Termékenysége nem ismer határt. Egyszer a tűzoltókat és a mentőket riasztották, mert hozzátartozói a maguk erejéből nem bírták kiszabadítani teleírt papírosainak tömkelegé alól. Menelaosz lelki rokona: zokogva vigasztalják egymást olyan estéken, amikor termésük, érthetetlen módon, a napi átlag alatt maradt. Aszpaszia viszont nem törődik a halhatatlansággal. Az öncélú költészetet megveti: csak annak a versnek látja értelmét, mely bíborszőnyegként simul valamely férfiú talpa alá. Egyébként nem tudja, miért él; kollégáival ellentétben viszont ez nem önelégültséggel, hanem szomorúsággal tölti el. Nagyon rokonszenves. És nagyon szerencsétlen. ARISZTCDÉMOSZ, a költők fejedelme. Meggondolja, mikor köszön. Gőgös, merev, megközelíthetetlen. Egy kisiparossal koronát csináltatott magának, de a korszellemre való tekintette! egyelőre csak otthon hordja, családja körében. Elvben minden pályatársát emberszámba veszi, de a gyakorlatban megnézi, kit. Kevés verset ír, ám hallatlan műgonddal. Eszményképe a rövidség és tömörség. Valamikor, kezdő korában, tíz-tizenöt soros költeményekre is ragadtatta magát, de mióta megérett, a kétsoros verset is fecsegésnek érzi. Kedvenc tárgya a múlandóság. Ö az az író, aki a halálból él. Valamennyi fiatalabb köítőtársától adót szed, hódolóit külön erre a célra kijelölt fogadónapjain bocsájtja színe elé: ilyenkor meghallgatja és oktatja őket. Föltétien tekintély. Ha végigmegy az utcán, a köznép kifér áljából, s árnyékként lapul a falhoz. Mindenki tiszteli, de senki sem olvassa. Ez el nem halványuló sérelme, életének fő terhe. Iró-kortársairól nincs jó véleménye. Szemükre lobbantja gyatra- ságukat, pontatlanságukat, olykor tehetségtelenségüket is. Baráti társaságban, ha nem vigyáz magára, koronként majdnem feloldódik egy percre; ilyenkor titokban szemrehányást tesz magának, s legközelebb kettőzött éberséggel ügyel könnyelműen veszélyeztetett nimbuszára. Elméletben a derű és vidámság prófétája, de ha kivételesen megjelenik valahol, mindenki tragédiák előszelét érzi. Este, a sötétben, lámpavilágnál piedesz- tálját építi; régóta már csak létrával bír a tetejére hágni: — ilyenkor próbálgatja, elóg magas-e már ahhoz, hogy egykor fellépjen rá, és kinyújtott kezével csillagot szakítson magának az égboltról. A képzőművészet nagy ünnepe: az idén van háromszáz éves fordulója Rembrandt halálának amelyről világszerte megemlékeznek, az amsterdami Rijks-múzeum új szárnyában pedig nagyszabású kiállítást rendeznek, amit nemzetközi tanácskozás egészít ki a Rembrandt-kutatás jelenlegi állásáról. Érthető, ha az évforduló minden szempontból a nagy holland mester felé fordította a figyelmet: számos életrajz jelent meg róla, s természetesen a gazdag életmű új értékelése is. Ezek között rendkívül nagy feltűnést keltett Horst Gerson professzor szinte drámai megnyilatkozása, aki szerint a ma Remb- randt-műnek elfogadott 600 alkotásból 170 nem eredeti, hanem a legjobb esetben is tanítványok, utánzók munkája. A Rembrandt-évet valósággal beárnyékolja Horst Gerson kijelentése, hisz múzeumok és gazdag gyűjtők féltett kincseinek- értéke vált egyszerre vitássá. Most a kérdés egyik legil- letékesebbje, dr. Arthur van Schendel, a Rijks-múzeum igazgatója nyilatkozott az érdekes kérdésről. Mindenekelőtt kijelentette: az egyes képekkel kapcsolatos kétely nem mai keletű, s elsősorban német tudósok fejezték ki több képpel kapcsolatban is aggályukat. A kutatás mai állása nem zárja ki, hogy egyes, a mesternek tulajdonított képek tanítványok munkái. Az eredetiség kérdésének eldöntését nehezíti hogy Rembrandt nem egyházi, vagy fejedelmi megrendelésre dolgozott, hanem magánrendelőknek, s ezért hiányoznak sok esetben az írásos bizonyítékok. A Rijks-múzeum igazgatója határozottan elvetette azt a javaslatot, hogy a világ valamennyi Rembrandt-képét korszerű módszerekkel vizsgálják meg. A sugarakkal történő átvilágítás egyáltalán nem fontos, véli dr. Schendel, ilyen vizsgálatok egyébként rendszeresen folynak a Rijks- müzeumban a Rembrandt- kutatás keretében, amikor a vitás képeket vizsgálják. kormos asztali tűzhelyre, s a rozoga lábú hokkedlire. Dávid apja nézte a syphont, kontúrjai szeme előtt számos összetevőjükre bomlottak. Nézte a syphont, s valami elutasító, éles ellenérzés nőtt benne, — Bolond vagy te, gyerek — morcoskodott —, miért nem vettél valami ételt inkább? Sovány vagy, mint az agár. Dávid már a syphonnal szorgoskodott. — Van valami bor, apám? Beletöltöm és pezsgőt csinálok. — Szétdobja azt a micsodát! Nekem nem hiányzik a pezsgőd. Önts bele inkább vizet!-r" Ugyan — legyintett Dávid —, majdnem azonos a fajsúlyúk. Nem lesz baj, ne féljenJ — Jó, jó, te tudod — hu- nyászkodott meg az öreg. Ezt tanulod. Bár én jobban szeretem fröccsben. Közben anyja tányérokat helyezett az asztalra, mellé sonkát, kolbászt, kenyeret. ~ Gyertek — invitálta őket. A hazai zamata, gyöngyöző borral locsolva remek volt. A fiú mohón gyömöszölte magába a kolbászt és ürítgette a poharakat. Apja is derekasan helytállt, ízlett neki a „pezsgő” is. — Haknizik-e még, apám? — fordult Dávid teleszájjal feléje. — Tudod, hogy jó pénzt hoz a házhoz! Bár egyre ritkábban járok már, nem úgy, mint régen. Inkább magam,- nak fújom... meg anyádnak. Dávid nevetett. Szíve szerint csak helyeselni tudta apja visszavonulását, de megpróbált együttérzőnek mutatkozni. — Nocsak, nocsak — göcö- gött. — Ne vegye úgy a szívére! Semmit sem szabad mellre szívni. Semmit, érti? — Értem hát — morgott az elkedvetlenedve. A társalgás vakvágányra terelődött. Csend hullott közéjük, izzasztó csend. Az apát megdöbbentette fia fellengős jó tanácsa, a fiút megtprpan- totta apja arcán, orra körül képződő, jól ismert, két kemény ránc. — Oda van azért az ócskaságért — gondolta. — Finom az új szóda — kattintottá át a váltót sietve anyja, mert ő is megéreztei pirosat jelez a szemafor. — Majd bennünket is beidomítasz, hogyan kezeljük. Dávid temperamentuma nem bírta el ezt a poént. Hatalmas kacagás, tinédzsernyerítés áradt ki torkán. — De anyám, csak a lovakat, meg a kutyákat idomítják — harsogta. Felállt, hogy szokása szerint összecsókolgassa a kis töpörödött öregasszonyt, de grimaszba rándult arcán elcsattant az első pofon. Azután a második is. Úgy felképel- ték, ahogy az meg van írva. — Te rohadék! — üvöltötte apja, s a sarokba vágta a syphont. Dávid komótosan felvette zakóját, kezébe ragadta táskáját, s kilépett az ajtón. A mohos kiskapu szuszogva tárult rúgása nymán. Este volt, szép holdvilágos este. Elindult vaktában, cél nélkül. A harmadik ház mellett baktatott, amikor néhány hangfoszlány dkaszkodott belé. . .ha végig megyek rajtad én..Öreg klarinét resz- keteg haiigja. Recsegett, tele fejfájdító csippanásokkal. CSUPOR TIBOR PAKDI ANNA: Délelőtti anziksz Egy asszony vezetve kézen gyermekét úgy vitte súlyos mellét, csipőnyi vagyonát mintha a múlandóságon lépkedne át, s aszfalt-síkságba vetett nyomain s egy sarokháznyi kérdőjel zárja magába perc-igézet, férfi szemben kalászosodó sugár örökre és visszavonhatatlanul talán. TAMÁSI MENYHÉRT: Eső után Részeg a föld zöld mosollyal ujjong s míg jegenye-borostás arcát a szivárvány tündökléséhez dörzsöli egyre többet gondol feszülő-vajúdó magva!ra. Mélyén ilyenkor énekelnek legszebben a gyökerek.
