Tolna Megyei Népújság, 1969. május (19. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-25 / 118. szám
♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ I ♦ : % I ♦ I % t ♦ • • fy * Aibgij Vein«— Geotpj Vein«: IT 2ÍÍ1 ■: 'S; * m ' Fordította: Kostái Ferenc Sarapov elmosolyodott: — Ne galoppozd el magad! Nincs okunk titkolózni a merénylő előtt. Hiszen nyilvánosan körözzük. A gyilkos semmit sem tehet ellene, ha helyes nyomra bukkanunk. Elrejtőzött, de ott van valahol. S ha felkerekedik, hogy összezavarja a vizeinket, könnyen rajtaveszthet. Sarapov megpuhította cigarettáját, a dohánytörmeléket leseperte az asztalról, rágyújtott: — Emlékszem egy ügyre, Lolik-Káin — ez volt a csúfneve —, visszaeső bűnöző volt, megölt egy embert. Többek közt megtudtuk, hogy lecsatolta az áldozata aranyóráját. Omega óra volt. Káin megszagolhatta, hogy keressük az órát, vagy magától rájött, hogy jobb. ha megszabadul a bűnjeltől. Egy étteremben összebarátkozott az asztaltársával. Jócskán a pohár fenekére néztek, s amikor kapcsolatuk a részeg ölelkezés stádiumába jutott, elcserélték a karóráikat. Káin egy Poljot márkájú órát kapott az Omegáért. Az asztaltárs rövidesen elaludt. Amikor felébredt, csodálkozva látta új szerzeményét. Rendes fickó volt, bement az őrszobára és kérte: kerítsék elő az óráját, nem tart igényt idegen holmira. Már-már ajtót mutattak neki, amikor — szerencsére — megérkezett Vologya Drany- nyikov. Egy pillantást vetett az Omegára és sóbálvánnyá dermedt. S amikor a látogató leírta éjszakai asztaltársának külsejét, világossá vált: Lolik a tettes. — Sarapov felállt. — Úgyhogy, fiacskám, a gyilkos csak jót tesz nekünk, ha kibújik az odújából. Szervezd meg a kísérletet. Meglátjuk, mi lesz belőle. KEDD Tyihonov ceruzával gyorsan felvázolta a helyszint, a papírlapot átnyújtotta Sarapovnak: — Nézd csak, a szakértők véleménye szerint a lövést csakis a három ablak egyikéből adhatták le: a Bajkál szálloda baloldali épületszárnyának harmadik emeletéről, az 58-as, vagy az 59-es számú szobából. A harmadik ablak a lépcsőfordulónál nyílik. Az 58-as szobában ketten laknak: Lev Alekszejevics Kozak építész- mérnök Lvovból és Dmitrij Mihaj lovics Lagunov Kromszkból. Az 59-es szobában egy házaspár lakik: Alekszandr Pavlovics Popov kisinyovi orvos a feleségével. Múlt hétfőn már mindany- nyian a szálloda vendégei voltak. A lépcsőházi ablakból azonban olyasvalaki is rálőhetett Aksz- jonovára, akinek a személyazonossága teljességgel ismeretlen. — Mik az elképzeléseid? — Kozákot és Lagunovot még nem láttam: öt felé szoktak hazatérni. Popovval beszéltem. — És van valami érdekes? — Van. A lekvár. Szereted a meggylekvárt? — Micsodát? — Mondom, hogy szereted-e a meggylekvárt? Egy egész vödörre valót tartogat belőle. Meghívott, máskor is szívesen megkínál. — És a lekváron kívül? — nevette el magát Sarapov. — A disszertációja megvédésére jött Moszkvába. a felesége szurkol neki. Speciálisan a te számodra felírtam valahová a disszertáció témáját is, csak tudnám, hová. — Tyihonov előhalászta zsebnoteszét, fellapozta és rendíthetetlen arckifejezéssel felolvasta: „A hipofizikális türreoid-szisztéma állapota ionsugárzásnál”. — Szép. És mondd csak, nem fáj a hasad a meggylekvártól ? — Tudod, sehogyan sem tetszik nekem az a lépcsőházi ablak. A lépcsőházi beugró a folyosó végéről nyílik, kijárással egy oldalerkélyre. Egyszóval a vakbélhez hasonlatos. A beugrót nem látni a folyosóról. Általában a kiszolgáló személyzet közlekedik a lépcsőn: pincérek, szerelők, satöbbi. Afféle hátsólépcső, a szálloda udvarából. A lenti ajtót általában este tízkor bezárják. A felső vége a padlástérbe vezet. A padlásajtó zárva van, valamikor le is plom- bálták. A rozsdás dróton ólomdarabkát találtam. A padozat rendkívül poros, a betonon elmosódott lábnyomokat figyeltem meg. Felforgattuk a padlást alaposan, de semmit sem találtunk. A lábnyomokról mindenesetre mintát J vettünk. Titokban abban reménykedtem, hogy * rábukkanunk a töltényhüvelyre, de híre-hamva ♦ sincs. Most felkeresem Kozákot és Lagunovot. A lépcsőházzal még foglalkoznunk kell..; ♦ (Folytatjuk.) $ ♦ ♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦ HOT BIRKA (A közvélemény hajlamos általánosításokra. Sűrűn hallhatunk olyan sommás értékítéleteket, melyek szerint minden orvosnak csak a „mellékes” fontos, valamennyi tsz- elnök csillagászati fizetést élvez, az összes színész bohém, csak rafinált jogász létezik, az ápolónők és a vendéglői felszolgálónők egytől-egyig lenge erkölcsűek. Az újságírót szakmája sokféle emberrel sodorja együvé. így például e sorok írója játszva idézhetne név szerint orvosokat, akik a legnagyobb felháborodással utasítottak és utasítanak visz- sza naponta minden „mellékes” anyagi juttatást; beszélt már napi megélhetési gondokkal küzdő termelőszövetkezeti elnökkel, puritán erkölcsű színésszel és jogásszal, nagyon szép számú tisztít erkölcsű ápolónőt ismert meg, ezúttal pedig egy presszóbeli felszol- gálónőt is kifaggatott. Történetesen arról, hogy az efféle nagyvonalúan általánosító értékítéletek, hogyan érvényesülnek a gyakorlatban? Erre az alapkérdésre a továbbiakban a megkérdezett válaszol első személyben) — Sokféle vendég van, amivel persze nem mondtam túlságosan okosat. A sokfélét persze úgy értse, hogy az a többség, amelyre maguk újságírók olyan szívesen hivatkoznak, csakugyan rendes. Nem akar mást, mint meginni egy feketét, egy fél konyakot, néhány üveg sört, vagy akár bort is. Kiviszem, amit kérnek, megköszönik, fizetnek és természetesen borravalóznak is. Az csak rám tartozik, hogy mennyit, nem szakmabeli szokás nálunk, hogy vallomást tegyünk a mellékkeresetünkről. Én mindenesetre azzal vigasztalom magamat, hogy attól kapok, akinek adok is valamit. Udvariasságot, kedvességet, egy szigorúan „szolgálati” mpsolyt, de természetesen nem többet. Magát ez a „több”, vagy ahogy olyan kedvesen fogalmazta, „többlet igény” érdekli. Ha már kérdi, nyilvánvalóan tudja is, hogy van, így hiába tagadnám. Van. Huszonhét éves vagyok, hét éve asszony, a külsőm többek szerint megüti a sok éves átlagot, hát miért ne lenne? Legyünk őszinték, ritka az a nő, aki nem örül annak, ha tetszik, ha sikert arat. A fokozatokban van a különbség. Mert ha egy tisztes, őszes ha- lántékú vendég, akinek a kisebbik lánya, vagy a nagyobbik unokája korombéli lehet, a dupla mellé esv homlokpuszit kér, arra rámosoly- gok és azt mondom, hogy „Kár lenne, hiszen úgyis letörli a kedves vendég a papírszalvétával !” Ha ugyanez az élelmedett korú vendég megsimogatja a kezemet, el kell tűrnöm, mert ha elkapom, esetleg a nyakába öntök négy adag duplát. A következő fokozat többnyire már durvább, vagy legalább is közönségesebb. Ilyenkor az az elhárító kérdésem, hogy „A férjem nem vette már fel a kedves vendég rendelését?” Ezzel tapintatosan utalni akarok arra, hogy a velem együtt dolgozó fiatalemberrel nemcsak vállalati, hanem hitvestársi kapcsolatban is vagyok. Ez olykor használ, máskor nem. Nyílt ajánlatok? Természetesen akadnak. Cseppet sem elvontak, hanem nagyon is konkrétak, készpénzben mérhetők. Száz, százötven, kétszáz forintos összegekre gondoljon. A „pálmát” mindenesetre egy nagykónyi illetőségű férfi vitte el, aki nemes egyszerűséggel hat birkát ajánlott. Függetlenül attól, hogy ez még dollárban is meglepően magas ár, máig töprengünk a férjemmel, hogy az illető miként óhajtotta volna realizálni ajánlatát? Netán úgy, hogy pattogó ostorral behajt fél tucat merinót ide a presszóba? Ez azonban természetesen csak tréfa és igaza van, fordítsuk komolyra a szót. Hangsúlyozom, a már említett többségre egy árva szó panaszom sem lehet. Azonban a kisebbségben lévők is több százas tömeget jelentenek a mi havi forgalmunk mellett. Szeretném tisztelettel megkérdezni, hogy melyik korombeli asz- szony irigyelheti az én keresetemet — amivel kapcsolatban igaza van, hogy nem alacsony, de nekem is igazam van, amikor az említettek mellett még hozzáteszem, hogy napi tizenöt órát talpalok és kényszermosolygok érte —, ha az életemnek ezt az oldalát is mérlegeli? Meg lehet szokni? Nem igaz, nem lehet! És tudja, olykor elkeserít a tudat, hogy ennyi száz vendégünk — akik a magánéletükben bizonyára tiszteletet követelnek maguknak, munkahelyükön pedig esetleg megbecsülést élveznek, de — akiknek nem jut eszébe, hogy én nem „csak” a vállalat dolgozója, nem is „csak” a férjem felesége, hanem úgy mellékesen ember is vagyok... Ordas Iván wm MESZELÉS Foto: Tóth ív Levelek jönnek és mennek Messziről, a burgenlandi Stinatzból jött a levél Nagy Ilona tanítónőnek, Dunaföldvár- ra. A feladó Katharina Sifkovits, aki Ilus tanító néni tanítványa volt negyven évvel ezelőtt, egy határmenti falucska iskolájában. Hálás vagyok, hagy olvashattam a levelet, amit nem kis meghatottsággal forgattam kezemben, mert arra kellett gondolnom: a közelgő pedagógusnapon hányán kapnak vajon egykori tanítványaiktól ilyen gyönyörű köszöntőt és ajándékot, mint Ilus tanító néni? Az egykori tanítványok tiszteletteljes ragaszkodását többnyire elmossa az idő múlása. Röstellem, de én nem emlékezem első tanítóm nevére, holott van miért emlékeznem, lenne mit köszönnöm. Sokan vagyunk így a gyorsuló időben, amely olyan tempót kényszerít ránk, amelyben valahogy nem fér el az érzelmes múltidézés. És ha mégis, gazdagabbakká leszünk általa. A tanító néni negyven évvel ezelőtti tanítványa ma már nagymama és azt lelkendezi, „milyen jó szíve van magának”. Ugyanúgy, mint régen, pedig megfáradhatott volna már az a szív, s mégis telik tőle, hogy adjon. Hogy nyugdíjasként is szétossza magát azok között, akiket tanított. Kívánság szerint selyemsálat hímzett Anasztáziának, az unokának. Burgenlandból magyar virágokat kértek, s meg is érkeztek ezek a virágok, hogy „Egyszer egy kislány a legszebb legyen". Katharina, az egykori tanítvány, időt és távolságot legyőzve tette Ilus tanító nénit jelenvalóvá az unokája számára. Olyan szép összetartozás ez, amilyenre méltán sóvároghat bárki. Levelek jönnek és mennek Dunaföldvár és Stinatz között. Itt is, ott is a viszontlátásra készülnek és Ilus tanító néni aligha veszi rossz néven, hogy a negyven évvel ezelőtti Kató, leveleiben töri csak a magyar nyelvet és találkozásaik könnyes nevetéssel teljesek, éppen ezért. Négyven év! Micsoda viharokkal teljes idő volt ez, hány családi fészket dúlt lakatlanná, hányán árvultak el a vérségi szálon összetartozók! 'Hányán szakadtak ismeretlenbe, mely ennyi idő után egyenlő a halállal. A tanító és tanítvány megőrizték egymást. A tanítvány népdalfoszlányokat idéz, szeretné, ha az unokája megtanulná azokat a szép dalokat. Nem lehetetlen, hogy a kilátásba helyezett találkozás alkalmat ad énekóra-rögtönzésre, s megannyi másra, amit kár elfelejteni. Ennyi a levélről, a levél kapcsán pedig arról a csöndes szomorúságról, ami egykori tanítóink elmosódott arca miatt eltöltött. azt hiszem, nemcsak a magam nevében! — óa — Az Építőipari Gépesítő Vállalat beemelő és technológiai szerelő részlegéhez, változó telephellyel, 44 órás munkaidővel, felvételre keres, lakatos, vasszerkezeti szerelő, autogén- és villanyhegesztő szakmunkásokat, valamint segédmunkásokat. Hétvégi hazautazási költséget térítünk, valamint munkaruhát, napi étkezést és szállást biztosítunk. Jelentkezés a vállalat központjában, Építőipari Gépesítő V. Bp., XX., Marx K. u. 255. _________(18)
