Tolna Megyei Népújság, 1969. május (19. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-25 / 118. szám

♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ I ♦ : % I ♦ I % t ♦ • • fy * Aibgij Vein«— Geotpj Vein«: IT 2ÍÍ1 ■: 'S; * m ' Fordította: Kostái Ferenc Sarapov elmosolyodott: — Ne galoppozd el magad! Nincs okunk tit­kolózni a merénylő előtt. Hiszen nyilvánosan kö­rözzük. A gyilkos semmit sem tehet ellene, ha helyes nyomra bukkanunk. Elrejtőzött, de ott van valahol. S ha felkerekedik, hogy összeza­varja a vizeinket, könnyen rajtaveszthet. Sarapov megpuhította cigarettáját, a dohány­törmeléket leseperte az asztalról, rágyújtott: — Emlékszem egy ügyre, Lolik-Káin — ez volt a csúfneve —, visszaeső bűnöző volt, meg­ölt egy embert. Többek közt megtudtuk, hogy lecsatolta az áldozata aranyóráját. Omega óra volt. Káin megszagolhatta, hogy keressük az órát, vagy magától rájött, hogy jobb. ha megszaba­dul a bűnjeltől. Egy étteremben összebarátko­zott az asztaltársával. Jócskán a pohár fenekére néztek, s amikor kapcsolatuk a részeg ölelkezés stádiumába jutott, elcserélték a karóráikat. Káin egy Poljot márkájú órát kapott az Ome­gáért. Az asztaltárs rövidesen elaludt. Amikor felébredt, csodálkozva látta új szerzeményét. Rendes fickó volt, bement az őrszobára és kérte: kerítsék elő az óráját, nem tart igényt idegen holmira. Már-már ajtót mutattak neki, amikor — szerencsére — megérkezett Vologya Drany- nyikov. Egy pillantást vetett az Omegára és só­bálvánnyá dermedt. S amikor a látogató leírta éjszakai asztaltársának külsejét, világossá vált: Lolik a tettes. — Sarapov felállt. — Úgyhogy, fiacskám, a gyilkos csak jót tesz nekünk, ha ki­bújik az odújából. Szervezd meg a kísérletet. Meglátjuk, mi lesz belőle. KEDD Tyihonov ceruzával gyorsan felvázolta a hely­szint, a papírlapot átnyújtotta Sarapovnak: — Nézd csak, a szakértők véleménye szerint a lövést csakis a három ablak egyikéből adhat­ták le: a Bajkál szálloda baloldali épületszár­nyának harmadik emeletéről, az 58-as, vagy az 59-es számú szobából. A harmadik ablak a lépcsőfordulónál nyílik. Az 58-as szobában ket­ten laknak: Lev Alekszejevics Kozak építész- mérnök Lvovból és Dmitrij Mihaj lovics Lagu­nov Kromszkból. Az 59-es szobában egy házas­pár lakik: Alekszandr Pavlovics Popov kisinyovi orvos a feleségével. Múlt hétfőn már mindany- nyian a szálloda vendégei voltak. A lépcsőházi ablakból azonban olyasvalaki is rálőhetett Aksz- jonovára, akinek a személyazonossága teljesség­gel ismeretlen. — Mik az elképzeléseid? — Kozákot és Lagunovot még nem láttam: öt felé szoktak hazatérni. Popovval beszéltem. — És van valami érdekes? — Van. A lekvár. Szereted a meggylekvárt? — Micsodát? — Mondom, hogy szereted-e a meggylekvárt? Egy egész vödörre valót tartogat belőle. Meg­hívott, máskor is szívesen megkínál. — És a lekváron kívül? — nevette el magát Sarapov. — A disszertációja megvédésére jött Moszk­vába. a felesége szurkol neki. Speciálisan a te számodra felírtam valahová a disszertáció té­máját is, csak tudnám, hová. — Tyihonov elő­halászta zsebnoteszét, fellapozta és rendíthetet­len arckifejezéssel felolvasta: „A hipofizikális türreoid-szisztéma állapota ionsugárzásnál”. — Szép. És mondd csak, nem fáj a hasad a meggylekvártól ? — Tudod, sehogyan sem tetszik nekem az a lépcsőházi ablak. A lépcsőházi beugró a folyosó végéről nyílik, kijárással egy oldalerkélyre. Egy­szóval a vakbélhez hasonlatos. A beugrót nem látni a folyosóról. Általában a kiszolgáló sze­mélyzet közlekedik a lépcsőn: pincérek, sze­relők, satöbbi. Afféle hátsólépcső, a szálloda ud­varából. A lenti ajtót általában este tízkor be­zárják. A felső vége a padlástérbe vezet. A padlásajtó zárva van, valamikor le is plom- bálták. A rozsdás dróton ólomdarabkát talál­tam. A padozat rendkívül poros, a betonon el­mosódott lábnyomokat figyeltem meg. Felfor­gattuk a padlást alaposan, de semmit sem ta­láltunk. A lábnyomokról mindenesetre mintát J vettünk. Titokban abban reménykedtem, hogy * rábukkanunk a töltényhüvelyre, de híre-hamva ♦ sincs. Most felkeresem Kozákot és Lagunovot. A lépcsőházzal még foglalkoznunk kell..; ♦ (Folytatjuk.) $ ♦ ♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦ HOT BIRKA (A közvélemény hajlamos általánosításokra. Sűrűn hall­hatunk olyan sommás érték­ítéleteket, melyek szerint min­den orvosnak csak a „mellé­kes” fontos, valamennyi tsz- elnök csillagászati fizetést él­vez, az összes színész bohém, csak rafinált jogász létezik, az ápolónők és a vendéglői felszolgálónők egytől-egyig len­ge erkölcsűek. Az újságírót szakmája sokféle emberrel so­dorja együvé. így például e sorok írója játszva idézhetne név szerint orvosokat, akik a legnagyobb felháborodással utasítottak és utasítanak visz- sza naponta minden „mellé­kes” anyagi juttatást; beszélt már napi megélhetési gondok­kal küzdő termelőszövetkezeti elnökkel, puritán erkölcsű szí­nésszel és jogásszal, nagyon szép számú tisztít erkölcsű ápolónőt ismert meg, ezúttal pedig egy presszóbeli felszol- gálónőt is kifaggatott. Törté­netesen arról, hogy az efféle nagyvonalúan általánosító ér­tékítéletek, hogyan érvénye­sülnek a gyakorlatban? Erre az alapkérdésre a továbbiak­ban a megkérdezett válaszol első személyben) — Sokféle vendég van, ami­vel persze nem mondtam túl­ságosan okosat. A sokfélét persze úgy értse, hogy az a többség, amelyre maguk új­ságírók olyan szívesen hivat­koznak, csakugyan rendes. Nem akar mást, mint meg­inni egy feketét, egy fél ko­nyakot, néhány üveg sört, vagy akár bort is. Kiviszem, amit kérnek, megköszönik, fi­zetnek és természetesen bor­ravalóznak is. Az csak rám tartozik, hogy mennyit, nem szakmabeli szokás nálunk, hogy vallomást tegyünk a mel­lékkeresetünkről. Én minden­esetre azzal vigasztalom ma­gamat, hogy attól kapok, aki­nek adok is valamit. Udva­riasságot, kedvességet, egy szigorúan „szolgálati” mpsolyt, de természetesen nem többet. Magát ez a „több”, vagy ahogy olyan kedvesen fogal­mazta, „többlet igény” érdek­li. Ha már kérdi, nyilvánva­lóan tudja is, hogy van, így hiába tagadnám. Van. Hu­szonhét éves vagyok, hét éve asszony, a külsőm többek sze­rint megüti a sok éves átla­got, hát miért ne lenne? Le­gyünk őszinték, ritka az a nő, aki nem örül annak, ha tet­szik, ha sikert arat. A foko­zatokban van a különbség. Mert ha egy tisztes, őszes ha- lántékú vendég, akinek a kisebbik lánya, vagy a na­gyobbik unokája korombéli lehet, a dupla mellé esv hom­lokpuszit kér, arra rámosoly- gok és azt mondom, hogy „Kár lenne, hiszen úgyis le­törli a kedves vendég a pa­pírszalvétával !” Ha ugyanez az élelmedett korú vendég megsimogatja a kezemet, el kell tűrnöm, mert ha elka­pom, esetleg a nyakába ön­tök négy adag duplát. A kö­vetkező fokozat többnyire már durvább, vagy legalább is közönségesebb. Ilyenkor az az elhárító kérdésem, hogy „A férjem nem vette már fel a kedves vendég rendelését?” Ezzel tapintatosan utalni aka­rok arra, hogy a velem együtt dolgozó fiatalemberrel nem­csak vállalati, hanem hitves­társi kapcsolatban is vagyok. Ez olykor használ, máskor nem. Nyílt ajánlatok? Természe­tesen akadnak. Cseppet sem elvontak, hanem nagyon is konkrétak, készpénzben mér­hetők. Száz, százötven, két­száz forintos összegekre gon­doljon. A „pálmát” minden­esetre egy nagykónyi illető­ségű férfi vitte el, aki nemes egyszerűséggel hat birkát ajánlott. Függetlenül attól, hogy ez még dollárban is meglepően magas ár, máig töprengünk a férjemmel, hogy az illető miként óhajtotta vol­na realizálni ajánlatát? Ne­tán úgy, hogy pattogó ostor­ral behajt fél tucat merinót ide a presszóba? Ez azonban természetesen csak tréfa és igaza van, for­dítsuk komolyra a szót. Hang­súlyozom, a már említett több­ségre egy árva szó panaszom sem lehet. Azonban a kisebb­ségben lévők is több százas tömeget jelentenek a mi havi forgalmunk mellett. Szeret­ném tisztelettel megkérdezni, hogy melyik korombeli asz- szony irigyelheti az én kere­setemet — amivel kapcsolat­ban igaza van, hogy nem ala­csony, de nekem is igazam van, amikor az említettek mellett még hozzáteszem, hogy napi tizenöt órát talpalok és kényszermosolygok érte —, ha az életemnek ezt az oldalát is mérlegeli? Meg lehet szokni? Nem igaz, nem lehet! És tud­ja, olykor elkeserít a tudat, hogy ennyi száz vendégünk — akik a magánéletükben bizonyára tiszteletet követel­nek maguknak, munkahelyü­kön pedig esetleg megbecsü­lést élveznek, de — akiknek nem jut eszébe, hogy én nem „csak” a vállalat dolgozója, nem is „csak” a férjem fele­sége, hanem úgy mellékesen ember is vagyok... Ordas Iván wm MESZELÉS Foto: Tóth ív Levelek jönnek és mennek Messziről, a burgenlandi Stinatzból jött a levél Nagy Ilona tanítónőnek, Dunaföldvár- ra. A feladó Katharina Sifkovits, aki Ilus tanító néni tanítványa volt negyven évvel ezelőtt, egy határmenti falucska iskolájában. Hálás vagyok, hagy olvashattam a leve­let, amit nem kis meghatottsággal forgattam kezemben, mert arra kellett gondolnom: a közelgő pedagógusnapon hányán kapnak vajon egykori tanítványaiktól ilyen gyönyö­rű köszöntőt és ajándékot, mint Ilus tanító néni? Az egykori tanítványok tiszteletteljes ragaszkodását többnyire elmossa az idő mú­lása. Röstellem, de én nem emlékezem első tanítóm nevére, holott van miért emlékez­nem, lenne mit köszönnöm. Sokan vagyunk így a gyorsuló időben, amely olyan tempót kényszerít ránk, amelyben valahogy nem fér el az érzelmes múltidézés. És ha mégis, gazdagabbakká leszünk általa. A tanító néni negyven évvel ezelőtti ta­nítványa ma már nagymama és azt lelken­dezi, „milyen jó szíve van magának”. Ugyanúgy, mint régen, pedig megfáradhatott volna már az a szív, s mégis telik tőle, hogy adjon. Hogy nyugdíjasként is szétossza magát azok között, akiket tanított. Kíván­ság szerint selyemsálat hímzett Anasztáziá­nak, az unokának. Burgenlandból magyar virágokat kértek, s meg is érkeztek ezek a virágok, hogy „Egyszer egy kislány a leg­szebb legyen". Katharina, az egykori tanít­vány, időt és távolságot legyőzve tette Ilus tanító nénit jelenvalóvá az unokája számá­ra. Olyan szép összetartozás ez, amilyenre méltán sóvároghat bárki. Levelek jönnek és mennek Dunaföldvár és Stinatz között. Itt is, ott is a viszont­látásra készülnek és Ilus tanító néni aligha veszi rossz néven, hogy a negyven évvel ezelőtti Kató, leveleiben töri csak a magyar nyelvet és találkozásaik könnyes nevetéssel teljesek, éppen ezért. Négyven év! Micsoda viharokkal teljes idő volt ez, hány családi fészket dúlt la­katlanná, hányán árvultak el a vérségi szá­lon összetartozók! 'Hányán szakadtak isme­retlenbe, mely ennyi idő után egyenlő a halállal. A tanító és tanítvány megőrizték egymást. A tanítvány népdalfoszlányokat idéz, szeretné, ha az unokája megtanulná azokat a szép dalokat. Nem lehetetlen, hogy a kilátásba helyezett találkozás alkalmat ad énekóra-rögtönzésre, s megannyi másra, amit kár elfelejteni. Ennyi a levélről, a levél kapcsán pedig arról a csöndes szomorúságról, ami egykori tanítóink elmosódott arca miatt eltöltött. azt hiszem, nemcsak a magam nevében! — óa — Az Építőipari Gépesítő Vállalat beemelő és technológiai szerelő részlegéhez, változó telephellyel, 44 órás munkaidővel, felvételre keres, lakatos, vasszerkezeti szerelő, autogén- és villanyhegesztő szakmunkásokat, valamint segédmunkásokat. Hétvégi hazautazási költséget térítünk, valamint munka­ruhát, napi étkezést és szállást biztosítunk. Jelentkezés a vállalat központjában, Építőipari Gépesítő V. Bp., XX., Marx K. u. 255. _________(18)

Next

/
Thumbnails
Contents