Tolna Megyei Népújság, 1969. május (19. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-18 / 112. szám

Olaszországban a már' * vány kitermelése többnyire még ma is évszázados módszerekkel történik. A tömböket bezsírozott fasíneken engedik át a völgybe, s a tömbök mögött egy-egy ember halad, aki derekára erősített kötél segítségével szabályozza a csúsztatás sebességét.' Ez a munka nagy testi erőt kíván, de nem lenne túlontúl bonyolult, ha nem szabdalnák fel a hegyoldalt az összefutó utacskák; a keresztezéseknél fékezni kell a teherrel, hiszen a simára csiszolódott lejtőn egyszerre többfelöl zúdulnak a tömbök egymás felé. Attól kevésbé keli tartani, hogy a tömbök rázuhannak a munkásokra, s összezúzzak karjukat, lábukat — inkább az alattomos, kemény ütésektől, melyek nyomán megkékül a bőr, elakad a lélegzet. A munkások ezért többrétegű anyaggal, bőrrel, vagy nemezzel burkolják törzsüket, és puszta védekező ösztönből, anélkül, hogy annak bármi gyakorlati jelentősége lenne, gyapiúsapkájukat a szemükbe húzzák.

Legnagyobb részük távoli vidékekről jött a bányába, s agglegény volt. Barakklakásaikat a hegyoldalba építették, fenyvesek közé, ahonnan már nem látszik a tenger. Egyik csoportjuk feljebb, közel a csúcshoz, eg.v kisebb csoport a bányában fejtette a fehér márványt, amelyet másképpen szobormárványnak is hívnak: ez nem tartalmazhat egy szikrányi salakot, s még söté- tes ereket sem, oly fehérnek és folttalannak kell lennie, mint a háj. A munkások is tudták, hogy ezt a márványt a völgyben épült kis városok szobrászai vásárolják meg, s hogy a fél országot innen látják el vallásos tárgyú szobrokkal, barokk angyalokkal, madonnákkal.

Fejtés közben a sok magányos férfi a nagy hófehér tömbökbe megpróbálta beie- álinodni a madonnát, a női test formáit, hajlatait amelyet magába zárt a hűvös márvány, mint kigyót a zsák. De gyermeteg képzeletük nehezen birkózott a feladattal.

Egy napon aztán megtudták, hogy a városban, ahol vasárnapjaikat töltik, él egy fiatal nő, s a leghíresebb szobrász róla mintázza a> madonnákat és világi tárgyú szobrokat. Clara, mert így hívták a fiatal nőt, hol a Szűzanya leplében állt modellt, hol mezítelenül, a Béke vagy az Évszakok allegőrikus nőalakjaként. Szép volt. és arányos, és jóval karcsúbb, mint a völgy parasztasszonyaC Hamarosan szeretője lett Manuce- nak, a szobrásznak, Sajnálkozva emlegették, álhatatlannak nevezték, de vélekedésükből sosem csendült ki megvetés: ha Clara végigment az utcán, büszkesége, eleganciája elnémította az embereket. Inkább csak önmagukban kárhoztatták a fiatal, igéző teremtést, amiért odaadta magát Manucenak, a testes, göndörhajú, duzzadt ajkú, fekete bajuszos szobrásznak, akiről az a hír járta, hogy kapzsi és mohó: pénzre, dicsőségre egyaránt.

Clara létezése megzavarta a mérványbónyászokat. Az arc- nélküli asszony, akit oly sokáig próbáltak beleképzelni a márványba, íme testet öltött. Szerettek volna találkozni vele, de Clara keveset járt el hazulról, ők pedig ritkán juthattak le a völgybe. így csak távoli, ismeretlen alakja köré szőtt legendák gyarapodtak, s mintegy öntudatlan bosszúként magányos estéi - kért. s azért, hogy nem láthatják az eleven Clarát, a legendák daráját gonosznak, megvásárolhatÓnak festették.

— Pierre Gascar francia Író

főbb művei: a Bútorok, és az

Asszonyok című elbeszéléskötet.

az Elveszett léptek című dráma.

valamint két reeénv: \ korallzátony és a M'’'pkillt. ^ent-i elbeszélését a Napok című kötetéből vettük.

Pierre Gascar:

MÁRVÁNY

A márványszobrászok csapatában a sok meglett, sorsába beletörődött férfi között dolgozott egy alig húszesztendős fiú Is, Carlo. Szüleinek Po-környéki birtokát tönkretette az árvíz, s így kényszerűségből állt be a márványbányászok közé. Arcának gyermekes bája különös ellentétben állt kifejlett, férfias, erős testével, s ez a gyermeteg arc, valamint csendes modora s a természeti csapásba, valamint a kemény munka terhébe belenyugvó tiszta embersége atyai érzéseket ébresztett iránta társaiban. Talán ennek is köszönhette, hogy gyakran bízták meg kiváltságos feladatokkal. Így történt aznap is, amikor Car- lót jelölték ki, hogy elkísérje a teherautó-szállítmányt amelyet Manuce, a szobrász házánál kellett lerakniuk.

Indulás előtt Carlo levetette a törzse köré csavart nemez védőt, s a nagy hőségben ingét is kigombolta. Amikor a kocsi beállt Manuce házának udvarába, ő is segédkezett a sofőrnek a hatalmas tömbök lecsúsztatásában. Egy rossz mozdulat következtében egy éles sarok mély, vérző sebet ejtett csupasz mellkasán.

Manuce — a fiú zavart tiltakozásával mit sem törődve — bevezette a házba, és Clarat szólította. Carlo még jobban zavarbajött, zsebkendőjét a sebre szorította, s éppen szólni készült, hogy a vérzés már el is állt. amikor belépett Clara íésülködő köpenyben.

— Tegyél rá egy kötést — fordult felé Manuce —, én majd a sofőrrel befejezem a lerakodást.

Clara intett Carlonak, hogy kövesse. Felmentek néhány lépcsőn, s egy kis öltözőfülkébe értek, ahol Clara előrehajolva matatni kezdett a gyógyszeres szekrényben. Clara felegyenesedve elkapta a tekintetét. De szótlanul jött közelebb, alkoholos tamponnal megtisztította a seb környékét, és borogatást tett rá. Aztán ismét elfordult, hogy sebtapaszt keressen. Carlo a foglalatoskodás közepette egyre nevetségesebbnek érezte magát. Szinte ellenállhatalan vágyat érzett, hogy megsimogassa Clara haját. Arrébb merit néhány lépéssel, ahol a kis erkélyről láthatta Manucet ésa társát: a szobrász hangosan nevetve, kurjongatva emelte a tömböket, mintegy hetvenked- ve azzal, hogy mennyire élvezi a nehéz testi munkát, Amikor Clara ismét odajött Carlohoz. megfogta a fiú csuklóját, s ekkor megint találkozott a tekintetük: Carlo megértette, hogy neki kell leszorítania a friss kötést, amíg' Clara leragasztja a tapassszal. Morgott még valami köszönetfélét, 5, aztán nagyon gyorsan, és nagyon zavartan ing- jét gom lógatva kiment a házból.

Este a seb fájdalma ismét Clarat jutatta eszébe. S másnap, amikor felkelt, még mindig szédült egy kicsit, pedig a sebe igazán nem volt veszélyes.

Társaival ellentétben Carlo sosem próbálta magában éle»- rekelleni a márványt'ömböket. de közömbösen, megbocsátó- an hallgatta az újra meg újra elismételt vaskos tréfákat Most minden megváltozott. A kétértelmű tréfák, megjegyzések sértették, annál is inkább, mert immár őbenne is egyre gyakrabban felötlött a madonna és Clara testének egymásba mosódó képe.

Beköszöntött a nyár. Vasárnap Carlo lement a városba,

és elbújt a Manuce házával szemközti kapiialjban. Órák hosszat várt, amíg aztárj estefelé Clara és Manuce kijött a házból, mindketten beültek a kocsiba. Amíg a férfi az indítással foglaiatőSkodott, Clara észrevette őt. s egy hosz- szú, végtelennek tetsző pillantást vetett rá. Másnap Carlo ismét elfoglalta előző napi őrhelyét. Negyedóra múlva mellette termett Clara. Keveset beszéltek, csupán a találkozó időpontjábán állapodtak meg. Clara pontosan érkezett, és még aznap Carlo szeretője lett.

Ettől kezdve hetenként két- szer-háromszőr találkoztak eg.v-egy városszéli kiskocsmában. Meséltek egymásnak életükről. Carlo könyörgött Cla- ranak, hogy hagyja ott Manucet, de a lány haladékot kért.

A bányászok egyike-másika meglátta Carlot a leány társaságában. Meglepte őket a nő szépsége és eleganciája, tudakozódtak kiléte felől, s hamarosan rájöttek, hogy 'Carlo barátnője azonos a szobrok legendás darájával. A hír nagy megbotránkozást váltott ki az egész hegyoldalban. Aniták örjjjtek volna, hogy Carlo megtalálta a szerencséjét, hogy immár valóban férfivá serdült. Ám sértette apai érzéseiket, s valóságos szentség- törésnek tartottált, hogy Clarat szereti, bűntársa lesz annak a lénynek, aki alig dobja le a Szűzanya köntösét, s máris átadja magát a hívsá- gos testi örömöknek.

Carlo szótlanul fogadta kor- holásukat. Nem akart lemondani Clararói, s ezért, amikor legközelebb találkoztak, ismét kérlelte, hogy hagyja’ ott a szobrászt, és egész korábbi foglalat osságát, s kösse hozzá az életét. Clara most sem adott választ.

Eközben a bányában immár sértések követték a szemrehányásokat. Carlo- rejtekuta- kon, az omladé_kok_ Ijözött mert csak lelopózkődm * a városba. Aztán elhatározta, hogy nem találkozik többé Clarával. Társai visszafogadták maguk közé, elha imozták szere* elükkel, de ő álmatí áriul kính dőlt éjszakánként, kiült a sziklákra, a magas kiszögelésekre, és bámulta a tengert. .

Do Clara még jobban szenvedett Carlo hiányától. Most döbbent rá, hogy mindaz, amit áddig átélt, amit szeretett, aminek ö^ült, tulajdonképpen halott volt. úgy kapcsolódott csupán a való élethez, mint a hűvös márványszobrok a húsvér emberekhez. Vajon miért nem jön Carlo? Gyötrődve töprengett magában, de valójában tudta a választ. Elhatározta, hogy elhagyja Manucet és elindult, hogy döntése hírét maga vigye meg Carlonak.

Ahol az ösvény elkeskenyedett, leállította kocsiját és gyalog vágott neki a hegyoldalnál:

ét kézzel hajtotta

t

szét a sűrű bokrokat, úgy tört magának utat. Hamarosan elviselhetetlennek tűnő szomjúság gyötörte. Vajon eléri-e valaha is a csúcsot? Aztán egyszerre arra gondolt, hogy milyen szokatlan, mélységes csend veszi körüL Egyetlen embert, egyetlen mozgó alakot sem látott s ettől különös ijedtség szakadt rá; mit is keres ő ezen az elhagyott, vadregényes hegyoldalon, egyedül a fehéren izzó ég alatt.

Ekkor kürtjelzés hasított a csendbe. Clara a hang irányába pillantott, s észrevett egy furcsán beburkolt, sapkáját szemébe húzó alakot, aki széles, izgatott taglejtésekkel integetett felé. Clara nem hallotta a mozdulatokat kísérő kiáltást, s rövid habozás után arrafelé irányította lépteit, amerre az embert látta, noha az integető, s néhány társa épp ellenkező irányba szaladt Hamarosan el is tűntek a szeme elől. Clara megállt pihenni, s hátát nekivetette egy árnyékos, hűvös sziklának. ..

Robbanás reszkettette meg a levegőt, s az ismét beálló csendben a márvány finomszemcsés/, fehér porfelhője ölelte körül Clarat. Immár örökre. Pedig épp akkor a hegy túlsó oldalán Carlo elhatározta, hogy aznap este mégis . megkeresi Clarat,..

Fordította: ZltÁHI JUDIT

PÁLOS ROZIT A:

Brand

„Ere légy, mely mindig egy marad

ne törmelék, dirib-darab.”

Ibsen

így szép. A tiszta elbukás - mint hóra hull a hópehely hegyen, hol nincsen olvadás. Mindent a jéghatár nevel.

Előre tudtad sorsodat, az út, alattad járva vitt. Hallottál csillaghangokat, de nem értettél emberit.

GALAMBOSI LÁSZLÓ:

A forrás felé

Elindultam, hogy megtaláljam az őrzők tüzeit.

Hiába kerültem a haláltól bűzlő szakadékokat.

Hiába csúsztattam rózsahüvelybe kicsorbult kardot.

A bolyongó madár megjósolta: zuhanok pokolhozláncolt vasruhábau, mielőtt

az üdvözítő forrás aranykelyhéből innék.

ANDRÁS ENDRE:

f

Ne keress!

Mint bábjából lepke úgy lépek ki börtön — éji világomból szemhéjamra festem kiírom kapumra nagy ákom betűkkel zúgatom viharral hegyek morajával bogár donogással rezzenő levéllel csigák sóhajával ne keress ne keress csöndbe burkolódzom emlékeim zörgő drótjait elmetszem s mozdulatlan ringok egysíkú egemben mint ki bódult álma felhőiben fürdik fénytestű toronynak csúcsán üldögélek nagy feliér pelyhekben száll a perc köröttem s én réviilt gyerekként felhőkön merengve ötbetűs nevednek labdáival játszom.

Két történet

TÍZ DEKÁNYI szeretet

„Hát én már csak ilyen öreg, magatehetetlen asszony vagyok. De látott volna fiatalabb koromban'. Egeit a kezemben a munka. Én is, meg az emberem is csak a lányomért dolgoztunk. A lottózás maradt. már csak nekem. Itt ülök a szobámban, nézek kifelé az ablakon és azon gondolkodom. mi mindent ■vennék, ha egyszer rámmosolyogna a szerencse. A lányom veszi nekem a lottót. Minden heten. Jó lány az én lányom. Meg a vejem is. A vejem mindig biztat: Mama, csak a nyerőszámokat! Én meg kitöltők egy szelvényt, aztán várom a pénteket, hogy meghallgassam, amikor bemondják, nyertünk-e. Elég nekem ennyi is a műsorból. A vejem is ezt mondja. Pocsékolnám az áramot. Beosztás ember, jól választott a lányom. A villanyt nem égetem potyára, le tudok vetkőzni sötétben is. Egy macskát azért *szerettem volna, de az állat fertőz a vejem szerint. Igaza van. A világért sem szeretné, ha bajom esne. Egyszer már volt két találatunk. Nagyon örültem neki. mert azon a héten tizennyolc forintot fizettek rá. Krémest kértem, hogy hozzon a lányom. Azt nagyon szeretem. De nagyon szomorú volt, amikor megjött, mert nem volt a cukrászdában, így aztán tíz deka kekszet hozott a csemegéből. Ez legalább nem rontja a fogaimat. Szeretem ezeket a gyerekeket, törődnek az egészségemmel ...”

PRÓBAKŐ

Láttam, ahogy megismerkedtekr Volt benne talami naiv báj. A lány „véletlenül” leejtette a zsebkendőjét. Talán valamelyik filmben látta ezt a sokszor bevált fogást. Alacsony, kövérkés lány volt. kék iskolaköpenyben. Csúnyácska arcát nagy, csodálkozó szemek szépítették meg. Gelsominára emlékeztetett, Fellini egyik . régebbi filmjének hősnőjére. Amikor a széles vállú fiú fölvette a leejtett zsebkendőt, a csúnyácska arcon mosoly játszott. Aztán már nem figyeltem rájuk, mert jegyet kellett váltanom.

A váróteremben láttam meg újra őket. Beszélgettek. Nem messze ültem le tőlük.

— Nem láttad filmen? A televízióban sem? — kérdezte éppen a lány.

A nagy darab fiú a fejét rázta:

— Azt sem tudom, mi az. Operett, vagy opera, vagy mi a fene?

A lány nevetett:

— Én éppen három éve láttam.

— Inkább azt kérdeznéd, hogy mit játszott négy évvel ezelőtt a Vasas a Ferencvárossal, azt kapásból megmondanám — mondta a fiú rosszkedvűen.

Akkor a lány elővett a táskájából egy sárga fedelű könyvet.

— Idehallgass! Hát nem szép ez?

És halkan olvasni kezdte az erkélyjelenetet Shakespeare Romeo és Júliájából.

A fiú fészkelődön: aztán nemsokára elmentek. Még' együtt, egymás mellett.

LESKÓ LÁSZLÓ