Tolna Megyei Népújság, 1969. május (19. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-18 / 112. szám
BÉNYEI JÓZSEF: HIN TA Megfakultak a csókjaid, ami hozzám köt csak a hűség. Két fáradt mozdulat között megülepszik a kényszerűség. Összetörtek a csillagok. Fillérek lesik moccanásod. Játék is volt a szerelem? Fázósabb mint pergő akácok. Hideg a szád és összezártad, kezed nem hajlik ujjaimra. Férfikorom lebeg, lebeg, mint szélhajtott, magányos hinta. MISZLAI GYÖRGY: NÉGYSOROSOK KAJSZI Hószín pilléjét lengeti a szél. Az ég kék kendőt borított fejére. Hozzá nevető napsugár beszél, s lázasan mozdul eddig lomha vére!. ESTE Hallgat a csönd, mégis beszél. Benne a múlt életre kél: még játékot játszik velem egy hamvábaholt szerelem... LÁTOMÁS Megölellek forrón, vaduL Almom színesre fested. S ha a reggel rámszabadul: köddé válik a tested!... Interpelláció A Babits ÖRÖMMEL ÜDVÖZÖLTÜK . . sí néhány esztendővel ezelőtt a kezdeményezést: egy rangosnak ígérkező, Szekszárd kulturális hagyományaihoz igazodó versmondóverseny meghirdetését. A verskultúra terjesztésének talán leghatásosabb formája a szavalóverseny, Szekszárd pezsgőnek éppen nem nevezhető kulturális életében pedig igazán tartalmas szórakozást ígért a háromfordulós rendezvény. Emlékeztetnék a tervekre: szó volt többek között arról, hogy szélesebb fórum lesz, országos rangra emelik a Babits Mihály versmondóversenyt. Maradt — s tudomásom szerint marad is — Tolna megyei. Ez egyáltalán nem baj, felesleges lenne felróni bárkinek is, hiszen az „országosság” egymagában nem függvénye a színvonalnak, amint ez a verseny során be is bizonyosodott. A másik elképzeléshez úgy látszik következetesen ragaszkodnak a rendező szervek: minden évben meghirdetik, hagyományossá szeretnék tenni a Babits-versenyt. Indokolatlannak érezzük ezt a ragaszkodást, mert két év tapasztalatait összegezve úgy tűnik, egyre inkább automatikussá válik, mert igazán nem sok történik annak érdekében, hogy rangja, tekintélye, haAz olvasó naplója I —---------------------- ■ ------ i ~________I___11 M ii tudunk Petőfiről? Fekete Sándor könyve a vándorszínészről V alószínűleg Petőfiről írtak a legtöbbet: a róla szóló irodalom önmagában is kitesz egy közepes könyvtárt. A kérdés tehát jogos, lehet-e még újat mondani róla, főleg azután, hogy Hatvani testes szöveg- gyűjteményét néhány éve úgy ünnepelte a kritika, mint a Petőfi-irodalom csúcsteljesítményét? Fekete Sándor most megjelent könyve (Petőfi, a vándorszínész, Akadémiai Kiadó) a maga alig kétszáz oldalával azt bizonyítja, hogy bőven van mit mondani róla: olyan kérdések, amelyeket régen lezártnak hittek, újabb feladatot rónak a kutatóra, s nem egy összefoglaló munka, melynek csalhatatlanságára esküdött az irodalomtörténet, vitássá vált, tévedésen, félreértésen alapuló következtetéseivel. A legmakacsabb félreértést Petőfi színészpályája váltotta ki, s hagyomány és irodalomtörténet egymást licitálva hirdette, sajnálkozva, vagy kárörvendve, hogy Petőfi rossz színész volt, vidéki csepűrágó, akit inkább a telhetetlen becsvágy, mint a tehetség vitt a színpadra. Fekete Sándor ezzel a több mint száz esztendős hagyománnyal veszi fel a harcot. A legenda forrásvidékét könnyű megtalálnunk. A nyársvolgári középszer egyszerűen képtelen elfogadni, hogy a nagy költő más területen is jól állja meg a helyét, s a vélekedés mögött mintha ott lappangana a sunyi kérdés is: miért nem éri be a költői dicsőséggel? Illyés Gyula Petőfi-könyve próbálta először eloszlatni ezt a balhiedelmet, azt hiszem eredménytelenül. Pedig Illyés legjobb Petőfi-ismerőnk, s könyve a legtöbb, amit a Petőfi- irodalom valaha is felmutathat: az értő Osztályostárs vall benne, a költő szól a költőről. Illyés Gyula is fölteszi a kérdést: jó színész volt Petőfi? A korabeli színtársulatok ripacsai szerint nem, de például Jókai, fiatal éveinek társa, a hű barát igennel válaszol, ahogy Illyés is erre a következtetésre jut. Most pedig Fekete Sándor egész könyvet szentelt bizonyítékainak. Ha csak azt á tényt nézzük, hogy az alig húszéves Petőfi kecskeméti jutalomjátékául Shakespeare Lear- királyának bolondját választotta, ez is elég meggyőző érvnek, hisz mai szemmel nézve is nehéz, bonyolult szerepről van szó, de aktcor többet is jelentett, a Shakespeare- kultusz egyik legelső állomását, az ízlésfejlesztés iskoláját. Fekete Sándor minden adatot fölhasznál és ellenőriz. Semmi fáradtság nem riasztja vissza, megkérés és elolvas mindent, amit Fe- renczi, vagy Hatvani csak hallomásból ismert. Ennek köszönhetjük, hoqy könyvéből nemcsak a vándorszínész Petőfi hű képét ismerjük meg, hanem — s elsősorban ez az érdeme —, a színvadról lép elénk, rég elfelejtett darabokban csendül fel hangja. „Én is azzal kezdtem e dolgozathoz, Ferenczi és a többiek hatása alatt, — vallja egy helyen —, högy meglehetősen lesújtó véleménnyel voltam a költő színi tevékenységéről, s az anyag közelebbi megismerése közben kellett feladnom előzetes elképzelésemet”. A filológiai őszinteség az olvasóra is átragad: a tények elől nem lehet kitérni. Fekete könyve egy régi pőrben mondja ki az utolsó szót (remélhetőleg, valóban az utolsót), szétoszlatva a százéves félreértést, mely a nagy költő niellett csak ajkbigy- gyesztő lekicsinyléssel tudott szólni a konok ripacsról. De ehhez arra van szüksége, hogy minden eltérő adatot mérlegre tegyen, megkérdőjelezve olyan adatot is, amit a kritika régen lezártnak tekint. Ilyen Petőfi ozorai pályakezdése, melyről mindenki tényként fogadja el, hogy Sepsy Károly színtársulatához szegődött. A nagy pillanatról maga Petőfi vall, azt is elmondva, hogy az igazgató az ispántól kapott őzcombbal vendégelte meg. Ki volt ez a versbe is foglalt igazgató? Fekete kérdése mindenképp jogos, midőn szembeszáll a hagyománnyal: „Valóban Sepsy volt-e Petőfi első színészigazgatója?” Rögtön válaszol is: Sepsy akkor legfeljebb húszéves volt, ami valószínűtlenné teszi igazgatóságát, s azt is felsorolja, hogy Sepsy abban az időben merre szí- nészkedett. A hagyományt magával Sepsyvel cáfolja, aki emlékiratai szerint nem érintette Ozorát, Szekszérdot, Si- montornyát, a színész Petőfi bizonyítottan első állomásait. Erre a kérdésre egyelőre nincs felelet, bár Fekete Sándor kitűnő könyve számos más kérdést tisztázott. De egyben arra is figyelmeztet — s ezt is érdemének kell betudnunk —, hogy a Petöfi-kutatást még nagyon sokáig nem lehet lezárni. " CSÁNYI LÁSZLÓ verseny érdekében gyománya legyen ennek az egyébként jobb sorsra érdemes kulturális rendezvénynek. AZ ELSŐ ÉVBEN szépszámú közönség szurkolta végig a fordulókat, s ha nem is volt zsúfolásig telt nézőtér a megyeháza nagytermében, sok versbarátot, irodalom- kedvelőt vonzott a verseny. Az idei utolsó fordulóban pedig jószerint többen ültek a bíráló bizottság asztalánál, mint a nézőtéren. Egészen pontosan: mindössze két ember volt, aki „maszek” kíváncsiságból jött el a rendezvényre. Ennyire esett volna a verseny színvonala? Nem, semmiképpen sem, nagyjából azonos szereplőgárdáról lévén szó, inkább az ellenkezője igaz. A krónikus rtéptelenség oka véleményünk szerint a Szekszár- don vállvonogatással tudomásul vett — bár vitatható — közönyön kívül, a rendezés igénytelenségében keresendő. összehasonlításul: az első évfolyam rendezvényein a szavalatok között zeneszámok, hangszerszólók színesítették a versenyt, ügyeltek arra, hogy zavartalanul élvezhesse a közönség a produkciókat, a verseny befejeztével pedig emlékezetesen jói sikerült gálaesten, hivatásos művészekkel együtt szerepeltek a legjobb versmondók. Emberi számítás szerint — okulva az első év tapasztalataiból — gördülékenyebb, hatásosabb rendezést vártunk a második évfolyamon. Ezzel szemben angyali türelmű embernek kellett lennie, aki a második évfolyam rendezvényeit végigülte: zenéről szó sem volt, csendről még úgy sem, a díjkiosztás pedig inkább ^zsákbamacskához” hasonlított, mint egy rangos verseny ünnepélyes befejező aktusához. Ekkor már arra sem vettek fáradtságot, hogy legalább kicsomagolják. ízlésesen elrendezzék a díjakat, valahogy elmaradtak a helyszínről a meghívók is. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy néhány háziversenyen többet adnak a vetélkedő rangjára, az egyáltalán nem lényegtelen külsőségekre. Ez egyébként bizonyíték arra is, hogy a figyelmes, hatásos rendezés elsősorban nem anyagi kérdés. — amire oly szívesen hivatkoznak ilyen alkalmakkor.) MEGGYŐZŐDÉSEM, hogy a fiatal versenyzők egyike sem a kilátásba helyezett díjakért lép pódiumra: a legjobbak közé kerülni elsősorban erkölcsi siker. De akkor valóban adjuk meg a módját. Érezze, érezhesse az elismerést az, aki megérdemli. Az igénytelen rendezés nemcsak a közönségre hat vissza — éppen az előbbiekre hivatkozva —, de a versenyzők lebecsülése is. Nincs szándékomban részletesen elemezni a hibákat, csak a legszembetűnőbbekről szóltam. Azt hiszem^ ez elég ahhoz, hogy gondolkodásra késztesse a rendezőket D. KONYA JÓZSEF TÉNAGY SÁNDOR: Gyökértől ághegyig Virágpor, szerelem maga levegőt, szívet súlyosít, boldogan, szemérmetlenül önmagát éli az anyag. Izgatott, bolond lélegzés: szél markol levélbe, húsba, fölcsiklandoz, tenni készlet: a bőrön átfénylik a vér. Munka gyökértől ághegyig, áradás, szívás, lüktetés •—» ragacsos testű pillanat: a folytatás biztonsága. Asszony!, forrongó évszak, tudás és sejtés összhangja —í sziromház sajog: dagad a húsban s élni kezd a magzat | HORGÁSZOK (MTI foto — Kovács Sándor felvétele)
