Tolna Megyei Népújság, 1969. április (19. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-13 / 83. szám
Tímár Máté: Hétköznapi történet A z Astoria-aluljáróban nagyon nagy volt a reggelt forgalom. Az újságárus belerekedt a napi szenzációba; az öreg lottós szelvénykínálgatása szinte könyörgés- számba ment: „Ne menjenek el a szérencséjük mellett!”; a négy feljáró nyílásán át együtt tolakodott lefelé a napfény a villamosok zakatolásával, fékek csikordulásával, keveredett az alul közlekedők sietős kipp-koppjával, úgy, hogy azt a sokszoknyás, idős nénikét, aki ott bizonytalankodott az áradat közepén, hol ide, hol oda sodorták a rohanók, miközben a hangja a lármába fulladt: — Mondják kedveskéim, merre igyekezzek abba a nagy- egyetemi iskolába?! Janka is csak a mondat kérdő lejtését, s az egyetemet értette belőle, amikor Dezső elragadta mellette, de ez is elegendő volt ahhoz, hogy feléje fordítsa a tekintetét. Valahogy azonnal ismerősnek tűnt az öregasszony szeme. Hangjának elbizonytalanodása úgy csendült a fülébe, mint egy idegen lakásból a falon átszűrődő, valahol már hallott zene, s egész esettke valósága úgy megfogta, mintha feléje nyújtotta volna a kezét. Megállóit, lefékezte Dezsőt is — egyelőre csak ennyire futotta belőle. Majd — mert a dús-sörényes, farmernadrágos fiú rántott egyet rajta, kivonta a hóna alól a karját. — Mit akarsz Jan? — kérdezte ingerülten Dezső, és ismét utánanyúlt, — Néha olyan vagy, mint akinek kirándulni ment az esze! — Miért lennék olyan? A lány tiszta arcán kétkedés suhant át, s szemöldökének ikerhídját is ívbe görbítette a csodálkozás. — Mert csak úgy megállsz és — bámulsz. — Nem hallod, hogy az a néni az egyetemet keresi? — Bizonyosan tökmagot akar árulni előtte. — Szégyellő magad! D ezső rándított egyet a vállán, és felinalt a lépcsőn. Janka pedig átevickélt a tömegen, és odarpent az öregasszonyhoz. Minden lépéssel ismerősebbnek tűnt néki pirossal szegett .«okráncos szoknyájával, vesszőből fonott háti kosarával, berlinerkendőjével együtt. Mintha a nagyanyja lett volna, ahogy utolsó képe a kétéves gyermek íriszére vetült. Az édesanyja vonásai időben közelebb hozták hozzá, de ő is elment nyolc évvel ezelőtt. Honnan való hát akkor ez a nagy hasonlóság? A hátikosaras néni is őt nézte már, s egyenesen hozzá címezte a_kérdést: — Mondja, kedveském, merre az a nagy egyetemi iskola? — Tessék velem jönni, — mondta neki szelíden, és kézen fogta. — Éppen odamegyek. Ezután együtt tiporták felfelé a lépcsőfokokat, együtt léptek ki a fényes Kossuth Lajos utcára, s ahogy bele- ^együltek a tömegbe, s olyanok voltak, mint a jelen és a múlt groteszk ellentéte. Sokszoknyás néni, kendősen, hátikassal, s szolidan minis diákleány a háta közepéig lendülő hajsátorral. Csak éppen Janka nem foglalkozhatott ezzel a kedves kontraszttal, mert a n éni egyre beszélt. — Tudja, kedveském, felszállítottunk húsz tömött kacsát, azt adtam él a csarnokban. Csak a három legkövérebbet vágtam le magunknak. Egyet nekünk az öregemmel, kettőt pedig a fiamnak. Lesütöttem zsírba. Jó lesz neki, ha már házasulatlan maradt. Janka végre rést talált a tömegben, r — Hány éves a fia, nébikérti? |j — Huszonkilenc lesz István vértanúkor. ■ — Itt dolgozik az egyetemen? r — Azt írta, de majd most megtudom. Janka nem értette első szóra. — Tudja, kedvet kém, — folytatta az öregasszony —, a Serfőző ángyom Lacija is öt évig húzta a lózungot, hogy tanul, a végén már mérnöknek mondta magát, amikor meg feljött az apja, kiderült, hogy csak valami rajzoló. Az én Mihály om nem ilyen, de azért körülnézek. A lány elgondolkozott. Micsoda múlt ültethette beléjük azt az önvédelmet, hogy még a gyereküknek sem hisznek? A fia nevét is szerette volna megkérdezni, de már ott jártak az egyetem alagútjában, s a karórája is sürgette a búcsúvételt. — Megérkeztünk, nénike, — mondta mosolyogva. — A portán majd eligazítják, hogy hol találja a fiát. — Rámparancsolt az öregem — mondta az asszony —, hogy először a főnökségét gyóntassam meg, hogyan dolgozik, nincs-e rá panasz, meg mi, csak azután keressem. Elköszöntek. Janira felrobogott a lépcsőn, s véle az a megnevezhetetlen gondolat is, ami nem hagyta békén az óra alatt sem, miközben Czinke Mihály előadó Móricz Zsigmond parasztábrázolásáról magyarázott. De nemcsak hogy nem hagyta el, egyre inkább birtokába is vette ez a gondolat, annyira, hogy már az előadó tanárban is a néni alakmását látta. Eleven tekintetét ennek két szeme tükrében, szavainak muzsikáját a kandidátus kottáznivalóan szép mondataiban, sőt még a járását, gesztusainak kedves félszegsé- gét is rokcnftotta amannak elbizonytalanodásával, ott az Astoria-aluljáró közepén: „Mondja, kedveském, merre igyekezzek abba a nagy egyetemi iskolába?” S minél jobban elfoglalta ez a gondolat, annál inkább elégedetlen lett önmagával, s a „bamccsal”, ahová szinte jóízlése ellenére odakapcsolta Dezső. Czinke A boldog ember-bői idézett: „Annyi sok fejércseléd közül a legjobbat választottam ki. Hálát adhatok az istennek, hogy ebbe a szerencsébe részeltetett, hogy lelki boldogságot adott...” fW életlenül összetalálkozott a tekintetük, éppen akkor, V# amikor nyílt az ajtó, és belépett rajta a sokszoknyás, ® hátikosaras öregasszony. A legkisebb zavar nélkül .,Jónapot kívánok”-ot köszönt, odament a fiához, megcsókolta. — Csakhogy megleltelek — mondta örvendezve, mintha ketten lettek volna csupán. — El sem képzelnéd, te Miska, milyen jókat mondott felőled az a főtanár úr. A hallgatóság kíváncsian figyelte a közjátékot, s miközben a tanár a folyosóra kísérte az édesanyját, a legkülönfélébb vélemények hangzottak el. — Tipikus káderanya — mondta Lukács Győző, a „nagymenő” szűcs fia, akit gépkocsijáért Onassis-nak hívtak. — Ha ilyet látok, mindig •'attól félek, hőgy megint balra megy a parti. — Hunyd be a szemed! — szólt rá Lakatos Vince. — Többet érhet az, mint ti mindnyájan. — At hiszem, hogy Ázsiában élek az ilyen népi sereglések idején. T öbben is rápisszegtek. Azután visszajött a tanár, és folytatta az órát, de az előbbi természetességét nem nyerte többé vissza, mintha érezte volna, milyen megosztott a hallgatósága. Hamarosan megszólalt a csengő is, nem kellett kínlódnia tovább. Janka kilépett a folyosóra, ahová az újra keveredett vita hívatlanul is elkísérte. — Mi az elvtikém, megsajdult az osztályharcos szíved? — kérdezte Onassis. — Miért nem vitted el kikúrálni valahová?! — Fogd be a szád, te szemét! Még a csattanást is hallotta, mégse fordult vissza, pedig azt sem tudta, hová igyekszik annyira. Olyan mélyen kavargóit benne minden, hogy a Dezső köszönése is váratlanul érte, a szokott helyen, az V-ös előadóterem iránt — Szia Jan. — Szervusz... — „Gsombé”-nak Becsbe ment a mamája, estére lesz kégli! — Nem érek rá... — Mit izélsz? Te mondtad az este, hogy még egy nap! És megint várni kell? ... Tudod, hogy milyen tele vagyok! — Akkor sem érek rá! N agyon szégyellte magát, s úgy ment tovább, hogy meg sem állt. A lépcsőfordulóban utolérte az öregasszonyt, meg a fiát, s amikor elkocogott mellettük, a néni utánaszólt. — Várjon csak leányom! — Ránevetett a fiára. — Ez volt az a kedves, Mlskám, aki reggel idevezetett. Ismered? — Persze, hiszen a tanítványom. — Hát akkor hívjuk meg estére kacsapecsenyére. Hiszen olyan sápadtka, mint a holdvilág. Eljönne? Janka elpirult. — Nem szeretnék terhűkre lenni. — Jöjjön nyugodtan — invitálta a tanár is —, mondjuk hétre. Jó? — Köszönöm szépen, ott leszek ... Dezső a porta iránt érte utói... — Ugye csak marhultál Jan? Szótlanul végigmérte. — Szóval, nem? — Nem... — És mikor? — Azt hiszem, soha! Ahogy kimondta, mindjárt erősebbnek érezte magát... — Miért dilizel Jan? — Vége van, Dezső, vége!... Visszafordult egy percre, megfürdette aZ arcát a lefelé lépkedő kosaras néni mosolyában, azután kilépett az utcára. Az Erzsébeü-hídosn már legszívesebben táncra perdült volna... ) t * \ < 4 : i Feleségem vacsora közben figyelmeztetett, hogy kedden délután ötkor lesz á közeli iskolában a tanácstagi beszámoló. — Ne felejtsd el, hiszen sok panaszunk van. — Öe méimyi! Többék kö~ <8tt az esőcsatorna is. — A tejfiókot se felejtsd el — szólt a feleségem. . . Egy papírra fnlirfaifi', nogy a hozzászólások itán miről fogok majd beszélni. Itt van például a lépcsőház. A kapu alatt, a magas földszintre vezető lépcső második kockája évek óta sérült. Hiába kértük a házkezelési igazgatóságot, nem javították meg. Ezenkívül szóvá akartam tenni a második emeleti homályos villanyköriét, a tejfiókot, ahol a kifli mindig „éppen kifogyott”, az autóbuszt, amely hébe-hóba jár, a háztető esőcsatornáját, amelybpl esős időben vastag sugárban ömlik a víz. Kedden azután a tanácstag beszámolt az örvendetes fejlődésről, az új rendelőintézetről, a lavírozott postáról, a megnagyobbított Röltex-fiók,ról, a könyvtár bővítéséről, a létesítendő önkiszolgáló csc- megeüzletről és a népi ellenőrző bizottság • működéséről. A hozzászólások következtek. Jelentkeztem, de az első sorban ülő nő megelőzött. Egv házban lakunk és így nem is csodálkoztam, hogy az örökké halványan égő villanykörtét (ette szóvá. Nagy derültséget keltett, amikor megkérdezte, hogy hol gyártanak olyan körtét, amely új korában is halványan pislákol? — A végén ő maga oldotta meg a rejtélyt, közölve, hogy a hatalmas lépcsőházba 190-as körte helyett mindig csak 15- öst csavarnak be. No, a villanykörtét lelőtték, erről nem beszélhetek — állapítottam meg, és a kezemben lévő cédulán kipipáltam. A nő leült és nyomban felállt egy férfi, akit gyakran láttam, amint kutyáját sétáltatta az utcán. A tejfiókról és a kifliről beszélt. Kipipáltam a kiflit. Megint jelentkeztem, ismét megelőztek. A csepegő esőcsatornát panaszolta el a szomszédom. A házfelügyelőm ugrott fel és így szólt: — Kérem az autóbusz olyan ritkán jón, hogy szakálla nő az embernek várakozás közben! Mit tehettem, kipipáltam a buszt is. No, még hátra van a postaláda, gondoltam reménykedve, PARDI ANNA: Anyám Anyám, anyám, juharfa lombja lehúz téged a föld magasa lehúz szádon a gyökémyi sóhaj fehér térítők szépen kivasalva zöld tengeriszár térdeid fölött rég holtak s születendők éjszakái közötti tudsz engem úgy betakarni, hogy ne hallgatódzon semmiféle csönd. PÁLOS ROZITA: Egy arckép alá Gyerek az öröm térfogatából micsoda körhintán forgott el időd micsoda történelem belei fordultak rád micsoda lélekzet leplezte halálod jelenlétét jaj! emlékké halkult hiányod már csak néha rezzen a szélben akár egy tisztes faliszőnyeg a beleszött néma igékkel: „Emberfeletti csak ember lehet’’ Gyerek az öröm térfogatában BEBESI KÁROLY: Rövid versek KÖLTÉSZET A földobott kő madárrá változik... MÍG LASSAN ÚJRA ÉLED Míg: lassan újraéled lerombolt városod — lassú víz — e partot míg alámosod — mire újra megvalósulsz, mire újra élsz — nem ismersz ream már, mire föleszmélsz. PÁRBESZÉD ,,— Megaláztál. Letörölted arcomról a fényt.” ,,— Sohase bocsáss meg ezért a vétkemért!” Adolf Hoffmeister: Picasso. de egy fürge nő már beszélt is, természetesen a postaládáról, amely eddig éppen annak a háznak a falára volt erősítve, ahol ő lakott, és így közelről érintette, hogy most száz métert kell a levelekkel gyalogolnia. Kipipáltam a cédulámon a postaládát is. A mellettem ülő fiatalember ebben a pillanatban elővette cigarettatárcáját, rágyújtott és engem is megkínált. — Gyújtson rá — mondta kedvesen. — Köszönöm, nem kérek — válaszoltam bosszúsan —, már több mint másfél órája pipálok... paIjAsti laszlo
