Tolna Megyei Népújság, 1969. április (19. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-04 / 78. szám
istenek pedig nincsenek Emberek ők is ... © Három orvossal beszélgettem. Mint ezt sokan tapasztalhattuk, a közhiedelem gyakorta ma is hajlamos istenné avatni az orvost, röviden szólva olyan képességekkel, adottságokkal ruházni föl azt, ami már- már emberfelettivé szublimálja a tudást, ami őt arra képesíti, hogy embertársain segítsen. Mint annyi más, ez is örökség. Elég egy futólagos pillantás az emberiség kultúrtörténetére, elég észrevenni az ember isten-alkotó gyöngeségét. Amit nem ért föl ésszel a hajdanvolt ember azt természetfölöttivel magyarázta, megteremtve magának az istent, isteneket — bámulatosan színes kollekcióban —, hogy legyen mibe kapaszkodnia, ha dörög az ég, ha villámlik, ha „varázslat” sújtja tehetetlenné, illetve beteggé. A lét, nem mindig határozza meg a tudatot egyazon időben. Hiába, hogy az elmúlt fél évszázad alatt 180 fokos fordulatot tett a világtörténelem, növekedett meg az átlagember természet- tudományos műveltsége, sokszor majdnem haszontalanul hangzanak el a tudomány miértjeire a zseniális azért-ok, valahol mélyen a lelkűnkben — ha ugyan helyes ez a megnevezés itt — él a csodatételekre áhítozó ős, az isteneket alkotó ember. — Doktor úr, nem tudom mi történt, de... — és árad a panasz. Az orvos figyel, tudása és okos műszerek együttesen ható erejével megállapítja á bajt, azt, amire a páciens azt mondja: „nem tudom mi történt”. Ö tudja. Ezért orvos. És mi; azért, mert tudja, amit mi nem tudunk, ámulunk a XX. században is hellyel-közzel az ember-ős ámulatával. Na persze, gondoljuk, mondjuk, sokszor még híreszteljük is, az orvos számára azért világos a baj, az is, hogy mit kellene tenni, mert nem olyan ember, mint a többi. Tulajdonképpen ez itt a kérdés. Valóban nem olyan? És ha nem, miért? © Húsz év óta orvos. Ha csak egyszer összegyűlnének mindazok, akik megromlott egészségükre nála kerestek és kaptak medicinát, valószínű, nagy felbolydulás támadna. Arról már hallottam, hogy egy pincér negyvenéves pályafutása alatt hány kilométert gyalogolt, hányszor kerülhette volna meg a Földet a mozdonyvezető, aki nyugdíjaztatásáig Budapest—Baja között közlekedett. Arról már nehéz statisztikát készíteni, hogy egy orvos pályafutása alatt hány embert segített vissza az életbe, az egészséges emberek közé és így tovább. , — Nagyarányú tömegtüntetéssel érne föl, ha egyszer összejönnének valamikori pácienseim. Ami pedig a kérdés velejét illeti, istenek nincsenek, az orvos ugyanolyan ember, mint a többi. Ha valami eltérés mégis, van, akkor az abból adódik, hogy hivatása alig azonosítható más hivatásokkal. Amire tevékenysége irányul, az a legelevenebb anyag. Egyszer nyúljon csak szerencsétlen kézzel, vagy elhamarkodva ehhez a lelkes anyaghoz máris veszedelmek légióját szabadítja el. _ — Bocsásson meg egy közbevetést. Alig láttam még igazán derűs embert orvosok között. — Nekem is elnézést kell kémem, mert válaszul azt kell mondanom, hogy rossz helyen nézelődött, vagy éppen rosszkor. Tekintsen őszülő fejemre, elég bizonyíték, hogy a bohókás ifjúság régen elfelejtett már engem is. De nagyon szeretem a derűt, mondhatnám, a maga helyén nélkülözhetetlennek tartom. Amikor beteg fölé hajol az ember és olyan embertársán kell segítenie, aki nehéz órákat, napokat él, vagy alig él, persze, hogy nincs ok a vigalomra. Ott és akkor csak a feladat van, helyreállítani az egészséget. — Mivel foglalkozik legszívesebben szabad idejében? — Nem panaszkodásból mondom, de a szabad időmmel nehéz gazdálkodni, mert kevés van. Ami adódik, azt igen megbecsülöm. Szeretem a zenét, a jó könyveket és horgászképességeimet rettegik a halak. Oktalanul, nem csak a halak. Szigorú embernek tartják a munkatársai, engedetlen betegei úgyszintén. © Gondterhelten tolja félre az íróasztalon halmozódó papírokat. Már közelebb van a nyugdíjhoz, mint a pályakezdéshez. Körzeti orvos. — Mit kíván tudni? Hogy más ember-e az orvos, mint a többi? Komolytalannak érzi a kérdést beszélgetésünk elején. — Hallja kérem, alaposan ismerem a mitológiát, nézzen körül, régiségeket gyűjtök, érdekel a múlt, persze nem annyira, mint a jelen. Ha reggel jött volna, személyesen győződhetett volna meg arról, hogy az Olimposz nem úgy néz ki, mint az én várószobám és arról is, hogy egy isten sem csinálná végig nap nap után azt, amit egy körzeti orvos végez. Fehérköpenyes isten! Szamárság. Engem a faluban soha nem néztek istennek. Hogy néha csodát vártak tőlem, az előfordult. Ma is elég gyakori, hogy olyankor jön már hozzám egy-egy beteg, amikor az expressz kórházba utalás is majdnem elkésett dolog. Viszont vagyunk egymással olyan jó viszonyban a régi összetartozás jogán, hogy ilyenkor megmondjam a magamét. Arra soha nem gondoltam, hogy az istenek szavával mennydörögjek. A nagymamákat ismertem lánykorukban, egyik-másik nagypapa legénykorában kínált borral. Jól ismerjük egymást, akár családonként. Itt vannak például a Nagyék. Ha éppen feléjük járok és az asszony rétest sütött, menetrend szerint be kell térnem hozzájuk. Szeretem a rétest. Isteni eledel, de lehet gyöngéje a remekbe készült rétes egy körzeti orvosnak is. Vagy nem? Örülök a tréfás hangnak, ámde komolyra fordul. — De mennyire ember az orvos! És miért ne lenne az? Ugyanúgy meg vannak a gondjai, örömei, az élet ilyen, vagy olyan konfliktusait ugyanúgy nem tudja kikerülni, ahogy más halandó. Persze, hogy a neki tulajdonított rendkívüliség nem óvja, éltének kellemetlen epizódjait sebesülések nélkül ő sem ússza meg. Megjegyzem, sejtem honnan fúj a szél! Nem is titok ez. Az autó-motorszerelő — ne vegye zokon a profán párhuzamot — csak úgy beleeshet, mint a kezdő orvos, aki friss diplomával túl jut az első bonyolultabb baj-megállapításon, kezelésen. Van abban varázs, amikor az első próbát jelesen állja meg az ember orvosa. Az viszont nagy baj lenne, ha az istenségnek az a pillanatnyi megérzése állandósulni tudna. Van egy elméletem. Ennyi az egész: mindenki csak olyan orvos lehet, amilyen ember. — Mostanában volt egy kellemetlenségem. Az érdekli? Elmondom, miért jöttem betegnek álcázva a zsúfolt várószobán át. Fiatal és olyan ember, akire azt szoktuk mondani, csupa ideg. — Láthatta odakint, mi vár még rám. Hallhatta is, hogy nem valami templomi a hangulat. Aki idejön, az mind sietni akar, legkivált azok, akik késve jönnek. Néhány héttel ezelőtt a dolgok szerencsétlen alakulása folytán én késtem kétszer néhány percet. Nekem kellett a gyerekeket elvinni az óvodába. Panaszt emeltek ellenem és megtehették a panaszosok, mert én is ugyanolyan ember vagyok,' mint ők. Vagy gondolja, hogy az istenekre is emlegetnek panaszokat? Félre ne értsen, jogosnak tartom a reklamációt, de éppen azért, mert az orvos is ember, megvannak magánéletének a gondjai, méltányosnak találnám a betegek részéről azt is figyelemmel kísérni, hányán jönnek a rendelési idő letelte előtt öt-tíz perccel. Hogy öt-hat későn érkezett beteg ellátása mennyivel tolja ki a rendelési időt, ezáltal mennyit kések az ágyban fekvők látogatásával. Körzeti orvosként nekem még nem volt módom azt észlelni, hogy istenséget látnak bennem, talán a korlátlan bizalom, amivel a beteg az orvoshoz fordul, talán az kelt olyan képzeteket, mintha mi nem lennénk bárkihez hasonló emberek. Nem gondolja? De, éppen ezt gondolom, amikor kopogtatás nélkül kivágódik az ajtó és bedugja fejét egy középkom asszony ingerülten: — A hölgy soron kívül jött be! Ez mégiscsak... Jelzők, amiért az orvos kér bocsánatot. Még csak azt kérdezem, mivel tölti szabad idejét. Olvas, főleg szaklapokat, a gyerekek kicsinyek, így többnyire együtt a család. Távozóban, amikor az előbbi reklamáló még küld utánam egy epés megjegyzést a kivételezettekről, magamban azon sajnálkozom, hogy fehér köpenyben egy embert találtam, aki rengeteget dolgozik embertársaiért, s előfordul, hogy „hálából” inzultálják. Szerencsére csak szóban. Miután pedig mindezeket leírtam, mondanék még valamit. Azt könnyen kiderítettem, hogy istenek pedig nincsenek, az orvos ember is, sőt, idézve egyik beszélgetőpartneremet: ki-ki olyan orvos, amilyen ember. Azt viszont titok fedi, hogy általános kulturáltságunk mikor teljesedik ki egészen, vagy legalább annyira, hogy a gyógyítás munkáját végzőket igaz tisztelettel övezzük, legendák nélkül! LÁSZLÓ IBOLYA Kereskedelmi utazókat, értékesítőket fő- és mellékállásba felveszünk. Jelentkezés önéletrajzzal. Magyar Hirdető Budapest. V. Felszabadulás tér 1. „Ruházat 263” jeligére. (,71 rÓidat- h r óni díit'u - üaletefnet Szekszárd Mikes u. 4. szám alatt április 8-án megnyitom. Kedves helybeli és vidéki vevőimnek kibővített árukészlettel állok rendelkezésükre. Fenyvesi Jenőné. (38) Mezőgazdasági nagyüzemek figyelmébe ajánlunk egy kombájnszérüt kompién technológiai gépsorral. Ár megegyezés szerint.” Fornádi Állami Gazdaság. (37) Bátaszéki Kádár és Fatömegcikk Ktsz felvesz kádáripari tanulókat Jelentkezés a ktsz telepén. (3) Boldog béke ? Húsvét hatvan éve jyiilyen is volt az a „bol- dog békeidő”, amelyre oly szívesen emlékeznek az öregek? Az idősebbek mindig hajlamosak megszépíteni ifjúságuk idejét, amikor „nem úgy volt, mint most”, de hát valójában hogyan is volt akkor? Az 1910-es évek Szekszárd- ját ma már elképzelni is nehezen tudjuk: állt ugyan már a múzeum és a gimnázium, de körülötte csupasz, kopár térség, a gimnázium mögötti rész pedig, ahol ma házak sorakoznak zsombékos terület volt. A város lakossága alig haladta meg a 13 ezret, s csak a Garay tér környékén emelkedtek csinosabb házak, a város többi része vigasztalanul piszkos falu volt. A piszok ellen hangzott el a legtöbb panasz, s gyakran jelent meg a polgár- mesteri felhívás: óvakodjunk a kolerától! A piszok mellett a megye- székhely másik átka a rengeteg bűncselekmény volt: szinte nap nem múlt el, hogy valakit le ne ütöttek, meg ne bicskáztak volna. A hatvan év előtti „boldog béke” illusztrálása álljon itt a hatvan év előtti szekszárdi bűnügyi krónika, ahogy a Tolnamegyei Közlöny című újság 1909. április 15-i számában beszámolt róla. íme, ez történt Szekszár- don a hatvan év előtti húsvé- ton. A csendőrök a szekszárdi ^ határban elfogták Bognár János rovott múltú tolna- némedi lakost, aki a kisszéke- lyi határban meggyilkolta és kirabolta Csönge József vászonkereskedőt. Húsvét vasárnapján nagy csődület támadt a gimnázium mellett felszerelt hintáknál, amikor Ágoston Gáspár „szekszárdi ismert bicskázó” leszúrta Fuksz Jánost, régi haragosát. Húsvét másnapjára is esett egy gyilkosság, amikor — a Tolnamegyei Közlöny híradása szerint — „Németh Mátyás bíztatására Mozolán János az alsó sétakert mellett élesre köszörült hatalmas késsel megtámadta Mezei Jánost és any- nyira összeszurkálta, hogy a szekszárdi kórházban most élet-halál között lebeg.” A megyében is történt persze egy és más. Kányán — akkor még Tolnához tartozott — ifjú Rácz József „édes atyját egy mángorlófával úgy ütötte fejbe, hogy összerogyott és nyomban meghalt.” Egy másik hír szerint „Berkes János- né, szül. Nagy Erzsébet IS éves csinos parasztmenyecske egy önfeledt pillanatában Nagyszokolyban szíven lőtte magát és meghalt. Tettének oka családi perpatvar”. TT övesdpusztán Kher Lő- rinc özvegy Breining Jánosnét saját udvarában „egy bottal annyira megverte, hogy most ágyban fekvő beteg”. Fink János és Fink Antal tolnai lakosok ugyancsak nem nyughdttak húsvét ünnepén, összetalálkoztak Müller Józseffel és Fusz Annával, akik együtt sétáltak, — s ki tudja ma már, hogy miért — a férfire kést rántottak és összeszurkálták. A nővel némileg lovagiasabbak voltak, vele szemben ugyanis nem használtak bicskát, csak agyba-fő- be verték. Kellemes húsvéti ünnepek lehettek i.. (cs)
