Tolna Megyei Népújság, 1969. április (19. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-04 / 78. szám
r Fábián Zoltán : ORGONASZÓ K isgyerek korom óta szeretem a zenét. Vasárnaponként mindig fent voltam a kóruson, s harsogtam a zsoltárokat, tapostam-tiportam az orgona fújtatópedálját. Ez volt az én legkedvesebb foglalatoskodásom, vasárnapi játékom, A polgári iskola után tanítóképzőbe mentem. Erre bíztatott az osztályfőnököm, Brúnó bácsi, akinek éppen olyan gyapjas-göndör fekete haja és fekete arcbőre volt, mint egy négernek; de magamtól is tanítóképzőbe vágytam, mert úgy gondoltam, hogy majd kántortanító leszek, s akkor kiorgonálhatom magamat kedvemre. Hatan voltunk testvérek, én voltam a legkisebbik gyerek a családban. Édesapám egyedül engem tudott taníttatni; a többiek — három néném, két bátyám — rám kerestek: ruhára, tankönyvre, vonatbérletre. Aztán egyik évben jött a bólét tás búza, a következő év tavaszán meg egy pengőért vesztegették a választási malacot, s a negyedik osztályba már nem tudtam beiratkozni. A nyár elején még bíztam, bizakodtam. Rögtön a vizsgák után elszegődtem egy kőművesmester mellé malterhordónak; úgy reméltem, őszig megkeresek annyit, ami kitartást ad télire. Tévedtem. Harmadik osztály után abba kellett hagynom a tanítóképzőt. Nem is ültem orgona mellé, csak egyszer, egyetlen egyszer. Jóval később, már felnőtt fővel, ezerkilencszáznegyvennégy decemberében, amikor megszöktem a katonaságtól, s elfogtak a németek. Pest alatt állt már a front, Lőrinc határában; azt hittem, rögtön kivégeznek. De nem, nem lőttek tarkón, hanem bezártak egy templomba. Éjszaka volt, ködös, decemberi éjszaka. A templomban úgy megsűrűsödött a sötétség, hogy körülfolyta az embert, akár a víz. Eleinte nem láttam semmit, aztán meg csak azt, hogy valahol messze-elöl vörösen pislákol az örökmécses. Amikor a szemem lassanként megszokta a sötétséget, az oltárig óvakodtam. Hatalmas templom volt, körös-körül tele mellékoltárokkal, szobrokkal, gyertyatartókkal, képekkel, s mindenütt oszlopok nyúltak a magasba, de olyan sűrűn, mint erdőben a fák. Hamarosan azt is észrevettem, hogy nem vagyok egyedül; kétoldalt a padsorokban emberek szuszogtak, horkoltak, a térdeplőre bukva, vagy elnyúlva az ülésdeszkán, belesüllyedve a hideg sötétségbe. Olyan hideg volt, hogy állandóan kínozott a vizelhetnék; kimenni nem lehetett, így csak szorongattam magamban, s ténferegtem ide-oda, hogy valahogy uralkodni tudjak magamon. Az egyik fogoly a szószék lépcsőjén ült, s oldalvást fordulva, ráhajtotta a fejét a díszes, faragott karfára. Először azt hittem, szobor, de amikor eléje kerültem, megszólalt: „Térdelj le és bánd meg.bűneidet! Aztán aludj! Reggel úgyis felakasztanak bennünket.”. Az arcát nem láttam, csak a lépcsőn kuporgó, fekete alakját, s a hangját hallottam, rekedt-suttogó hangját, amely erőszakos volt, és kísérteties. Mindúntalan ismételgette: „Térdelj le, bánd meg bűneidet! Aztán aludj!” Akárhová mentem, nem tudtam megszabadulni a hangjától, mindenütt hallottam; s a végén mintha már nem is ő, hanem én hajtogattam volna a litániázó szöveget. Akkor eszembe jutott: az orgona. Alulról, a templomhajóból nem látszott az orgonából jóformán semmi, éppen csak sejteni lehetett a karzaton a karcsú fémsípokat. Mikor és hogyan szántam el magam, ma már nem tudom: arra emlékszem csak, hogy egyszerre fent voltam a karzaton, s vaksin előre tapogatóztam a játékasztalhoz. Nem akartam hinni a szememnek: a játékasztal teteje nyitva volt, a fehér billentyűk úgy világítottak a sötétben, mint az akkortájt divatos órák foszforos számai. Mohó szomjúság, vad kívánság vett erőt rajtam: orgonálni, orgonálni! Egyik pilanatról a másikra kiesett a fejemből minden más — háború, fogság —, s beültem a játékasztal mögé a lócára. Hatalmas orgona volt, négy manuálos, s a billentyűsorok fölött akárhova nyúltam, mindenütt regisztergombokba ütközött az ujjam. A képzőben annak idején elég jól megtanultam harmó- niumozni, zongorán is sokat játszottam, így ismertem a billentyűk rendjét. Néhány regisztergombot is kitapogattam, s találomra kihúztam, hogy egészen olyan legyen. mintha igazából or- gonálnék. Nyomkodtam a billentyűket, nyomkodtam, hatalmas teleakkordokat fogtam le, lábpedállal zen- getve meg a basszus alaphangokat, és mögöttem — némán meredeztek a sípok; a billentyűk halk nyisszenése-koppanása hallatszott csak, meg a távoli ágyúzás, amitől állandóan rengett a vastag fal. De én akkor mégis hallottam az orgonaszót. Fényesen, hatalmasan zengett, s gondosan ügyeltem, hogy mellé ne fogjak, hogy hidegtől gémbe- redett ujjaim meg ne botoljanak a billentyűkön. Az orgonának köszönhetem az életemet. Ott nyomott el az álom a játékasztalnál. Rábuktam a manuálokra, s azt hiszem, horkoltam is, mert fel-felriadtam a saját hangomra. Hajnal felé kivágódott odalent a templomajtó, aztán német vezényszavak harsantak fel. Először riadt-görcsös engedelmességgel felálltam, de megcsúszott a talpam a lesüllyedő pedálokon, s a kottatartó mögé buktam. Akkor kaptam észbe. Gyorsan bekuporodtam a lóca alá, mélyen hátra, mintha légiriadó lenne, s a bombarepeszektői óvnám magamat. Nem tartott sokáig az egész — „Sofort!” — meg „Vorwärts!” —, s üres lett a templom. Egyedül maradtam. A karzaton hátul, az utca felé nem volt ablak, így nem tudtam kinézni, nem láthattam, merre viszik a többieket; nem láttam, de tudtam,^ mi vár rájuk. Tudtam, és képtelen voltam masra gondolni. Mind az járt a fejemben, hogy cserben hagytam őket, hogy velük kellett volna mennem, mert az én sorsom sem lehet más, mint az övék. Katonaszökevény voltam, azok voltak ők is; akármiért is szöktek, akármivel is indokolták önmaguk és mások előtt, bátorságuk nem volt kisebb az enyémnél, ugyanazt vállalták, amit én. Akkor pedig aljasság, gyávaság elfogadnom a sors kezéből a szerencsét, az életmentő véletlent. Ilyen kusza, gyötrő gondolataim voltak. Ettem- rágtam magamat, de közben nem mertem lemenni a karzatról. Utólag, mai ésszel könnyű tegnap okosnak lenni, s megfogalmazni a tisztába tevő gondolatokat! De akkor, amikor kutyaszorítóban vagyok — tudva a törvényt! — cselekedni, ez a nehéz. Az volt a legszörnyűbb, hogy akkor és ott is felismertem, mi lenne a kötelességem, mit kellene csinálnom, de képtelen voltam parancsolni magamnak; — mentettem a bőrömet Szovjet járőr talált rám. Persze, rögtön láttak, hogy katona vagyok. Hiába magyarázkodtam, hiába mondtam nekik a szökést, a fogságot, és hogy elébe akartam menni a történelemnek; nem sokat értettek belőle, azt felelték rá: — „Nicse- vó!”, meg „Daváj!” —, s betuszkoltak a menetoszlopba. Hadifogoly lettem. Azon a fagyos, csípős reggelen nem sok biztatót vártam a jövendőtől; nem tudom ma már felidézni, mi minden fordulhatott meg a fejemben, de olyasformán gondolkozhattam, hogy nem igen úszom meg két-három évnél és egy flekk- tífusznál kevesebbel. Tévedtem. Szerencsém volt. Debrecenben akkor már működött az ideiglenes magyar kormány, s szervezték a demokratikus hadsereget. Aradról fordították vissza a szerelvényünket, fél órával a kivagonírozás előtt. Visszakerültünk Debrecenbe, ugyanoda, a „Pa- villon”-laktanyába, ahol azelőtt egy héttel még hadifoglyok voltunk. Az volt a terv, hogy megyünk a németek ellen, de erre már nem került sor, mert közben vége lett a háborúnak. Á háborúnak vége lett, de az én katonáskodásomnak nem. Rengeteget gondolkoztam akkoriban: mit csináljak, hová menjek, mit is kezdjek ezentúl az életemmel?! Volt időm rá bőven; naphosszat csak lígtünk-lógtunk a laktanyaudvaron, sepertük a havat, lapátoltuk a latyakot, sötétedés után meg hevertünk a deszkapriccsen, amit pár héttel ezelőtt, hadifogoly korunkban eszkábáltunk össze. A sok gondolkodásnak, töprengésnek az lett a vége, hogy úgy döntöttem: bezupálok. Sok minden akartam lenni addig az életemben, többféle foglalkozást elképzeltem magamnak — leginkább, mondom, a kántorságot —, csak azt az egyet nem gondoltam éppen, hogy valaha hivatásos katona leszek: tiszt. Miért határoztam akkor mégis így? Mondhatnék rá ezt is, azt is, de ha igazán mélyen magamba nézek, altkor azt felelném rá: az a vereség, az önmagam gyarlóságától elszenvedett vereség, az kényszerítette ki belőlem a döntést. D. KÓNYA JÓZSEF felvétele CSANÄDY JANOS: Vasutak Vasutak a tömör szobában átcsattogják a könnyű csendet, a mozdulatlan sejtfalak síneken száguldva pihennek: a vaskerék, akár a forgó olajos csontba ágyazottan, egészségesen szárnyralobban. váltó csattog, madár kiált, sas kering a tömör szobában, törökhoni hegyek felett, s nyújtózkodnak Szibériában vörösfenyők és tűhegyek, — a világ minden moccanása e síneken rezget ezüstben — egy űrhajó repül amottan. s kéken lebeg a Föld a füstben. 1,0VASZ PÁL Két VERSE: Vallomás Minden fáradt lónak odasúgom: „mucsi”. Szemük értőn rám mered: kiscsikó korukbai- hallották e hívogató, becéző nevet. Szívemből szívükbe áram indul s visszarezeg rám az érzelem: „Hajnal lova” s ősöm messzi őse szövetségét bennük meglelem. Hűn szolgáltak ember-értelemnek, vágtattak a jobb, szebb jövő felé háton, szügyön hozták életünket, aranyport rúgtak küllőink elé Játsző téren Gyerekzsivaj hulláma ó áradj locsold csak szüntelen a pad végén meghúzódó zarándokot Kétségek köszvényét enyhíted csontjain dermedt hitének görcsét oldja balzsamod
