Tolna Megyei Népújság, 1969. március (19. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-30 / 74. szám
Hát bizony tele van az élet talányokkal és titkokkal. Néha olyat cselekszik az ember, amit később sehogyan sem tud magának megmagyarázni, hogy miért is tette. íme, mi történt velem a nyáron ... Sétálok az utcán, s egyszer csak látom, hogy egy komoly kinézésű, aktatáskás férfi jön velem szemben. Szép, barna öltöny van rajta, amin rögtön észreveszek valami rendellenességet: nincs begombolva a nadrág. S éppen — ahogy mondani szokás — a legkritikusabb helyen... Más az én helyemben szó nélkül elmegy az ilyesmi mellett, s észre sem veszi!... De nekem, ostoba fajankónak, mindenbe bele kell ütnöm az orromat!... Figyelmeztetni akarom tehát az illetőt, hogy gombolja be az ellenzőjét, s megfordulva utánaszólok: — Elvtársam!... Halló, elvtársam!... Igencsak igyekszik, s nem hall semmit. Erre utánaeredek. Az egyik sarkon befordul. Befordulok én is. Bemegy az egyik nagy épületbe. Én is bemegyek. Siet a hosszú folyosón, s már majdnem szem elől tévesztem, amikor benyit hirtelen az egyik irodába. Benyitok én is, s igyekeznék utána a szemközti ajtó felé, a titkárnő azonban megállít: — Kit tetszik keresni? — kérdezi bájosan. — Azt az elvtársat, aki most ment ide be. — És milyen ügyben? „Szent ég,-milyen ügyben!?? Tényleg, milyen ügyben is keresem?” — morfondírozok magamban, majd kibököm: — Magánügyben. — Szinyicin elvtárshoz most nem lehet bemenni, — mosolyog a titkárnő. — Foglalt. — De kezét csókolom, csupán egy pár 'szót szeretnék vele váltani! — Tessék, mondja meg nekem. bemegyek hozzá s rögtön átadom az üzenetet. — Mit jelent ez? — forgatom meglepetten a papírt. — Azt, hogy minden rendben van. Fáradjon át ezzel a pár sorral Misulin elvtárshoz! Nem U.dok hova lenni a meglepetéstől: — Miféle Misulin elvtárshoz menjek, és miért? A maga főnöke, kezét csókolom, nem egészen értett meg engem. .. Ugyanis én neki írtam ezt a ... Figyeljen ide, mindent megmagyarázok!... — Semmit sem kell magyaráznia! Misulin elvtárs Szinyicin elvtárs helyettese.. Menjen csak őhozzá, itt van balra, a 12-es szobában... — De hát miért menjek, az istenért?! — kezdek komolyan felháborodni. — Micsoda badarság ez?! — Csak semmi izgalom — nyugtat a titkárnő —, siessen gyorsan Misulinhoz, amíg el nem megy a főigazgatóságra. Milyen hülye egy szituáció! Más már rég itthagyott volna csapot-papot, — de én nem!... Én elindulok a 12-es' szoba felé. Sőt még majdnem szaladok is, nehogy elmenjen közben Misulin a főigazgatóságra. .. Az ajtó előtt hosszú sor várakozik. Beállók én is az iratokat szorongató emberek kö-. zé a sorba és várok. Hogy mire? A fene se tudja! Végre engem szólítanak'. Belépek. Misulin elvtárs zömök, köpcös kis ember, éppen telefonál. .. — Misulin elvtárs, — kezdek a mondókámba —, én itt egy furcsa helyzetbe kerültem. De szinte rám sem hederít, mintha levegő lennék. f' " Egyik kezében a kagylót tartja, majd végre a másikkal felém nyúl, elveszi tőlem a papírt, belepillant, majd nagy betűkkel rákanyarítja: „támogatom”. — Misulin elvtárs, mit tetszik támogatni? — nézek rá, mint az eszelős. — Hallgasson meg engem, kérem! — Számomra minden világos — feleli —, menjen csak a huszorthetesbe, Rjazancev elvtárshoz, s beszéljék meg az ügyet. — Minek ide Rjazancev?! — jövök ki végleg a béketűrésből —, maga hallgasson már meg! Hiszen amit én akartam. . — Menjen csak menjen, nekem nincs időm, majd Rjazancev aláírja, s aztán keresse fel a közigazgatási osztályt. .. — De hát mit csináljak én ott?! — Igyekezzék.. igyekezzék, mert Rjazancev mindjárt megy .ebédelni! Idegesen szaladok a'27-es ajtóhoz, s szinte reszketek, amikor belépek Rjazancevhez. Rám se bagózik, hiába magyaráznék neki, csak alá- kanyarítja a nevét, s küld gyorsan a közigazgatási osztályra. Az osztályon egytől-egyig nődolgqzók ülnek, velük hát nem is' próbálok beszédbe elegyedni arról a bizonyos .nadrágdologról, de nem is fontos, mert rögtön elveszik tőlem . a papírt lebélyegzik, iktatják, beleteszik égi’ mappába, s így szólnak: — Minden rendben van, elmehet. majd értesíteni fogjuk. Megkönnyebbülten fordulok ki az .ajtón, siefek végig a folyosón. s látom, hogy éppen felém tart az én drága Szinyicin elvtáfsam. a barna öltönyben, s a nadrágja ismét.nincs... — Szinyicin elvtárs! — kiáltok boldogan feléje, mire' hirtelen sarkonforflul. s —usgye! Én persze utána! Befordul a? egyik ajtón, én követem, de odabent a titkárnő ismét utamat állja. — Csak két szót engedjen neki mondani! — könyörgök esedezve. — Nem lehet. Szinyicin elvtárs foglalt... írja le a mondanivalóját egy papírra és én... — Dehogy írom! Egyszer már leírtam ... Ezt a kálváriát többször én nem akarom végigjárni!... Az én papírom már rendben van, el van intézve, ott van a közgazdasági > osztályon. — Csak semmi izgalom, azonnal kiderítünk mindent! Tárcsáz, felveszi a kagylót, valamit kérdez, majd így szól: — Az ön papírja már nincs a közgazdasági oszályon! — Nincs?!! Hát akkor hol i van?! — Nem tudom, — vonja fel a vállát a titkárnő. — Nyilvánvalóan az illetékesekhez továbbították... Jöjjön be hétfőn, s majd utánanézünk!.. — Jöjjön be a hóhér! — tolom félre magam elől a titkárnőt, s benyitva a belső irodába, dühösen kiáltom be: — Szinyicin elvtárs, hát ez már mégis csak hallatlan, ami itt maguknál történik! Szinyicir elvtárs feláll az asztál mellől, barátságos tekintettel jön felém, s látom, hogy a nadrágja be vari...' — Mi tetszik? — kérdezi készségesen. — Ű. semmi!!... Csak... szóval... Sarkonfordulok, távozom, miközben ez motoszkál a fejemben: Vajorf magától jött rá, hogy begombolja a nadrágját, vagy a ■ „beadványom” késztette cselekvésre?. .. Mert ha az a pár sor ilyen hamar végigjárja a'különféle irodákat, minek zahoráljak én feleslegesen egy emberrel!?... Nem érdemes az ilyesmibe beleavatkozni. .'.! Baraté Rozália fordítása. GALAMBOSI LÁSZLÓ Virágjelvény PETI FIAMNAK Játékra, kölyökmackóra föstött virágjelvény, hajlékony rózsa: rádhajol homlok, kézelő fodra. Ajándéka anyának, boldogság gyökerét őrző rokonnak: szirmaid közt ujjak osonnak. Beborít parányi szőnyeg, nyelv pirosa. Tépked kíváncsi öröm, körmök szigonya. Türelem virága: feszülsz ellenállva rágó babafognak, olvasztó nyálnak. Szirmaid sípolva benyomódnak, harmonikáznak. Zökkennek rád autókerekek, « döfködnek, ütnek csipkézett cserepek. Hiába tipor falovak lába sárga, záporvert homokba, nem maradsz iszap, sárbarlang foglya. Hajlékony rózsa, kölyökmackóra föstött jelvény, türelem virága: gumi szirmaid méhek szárnyaként rátapadnak az ygó, repülni készülő sugárra. ÉRSEKUJVARI LAJOS Mesét szőni nem tudok, szakadtak a szálak, megfakult szemüvegen nézek már utánad reggel, ha napruhában ellibbensz az utcán, s este, mikor ragyogón a tcjútról futsz rám. Régen, hej, de régen volt, mesét mondtam én is, miránk akkor parazsat dobott még a tél is, számból hullt az arany-szé amíg reám lestél... meseszálam megszakadt, ott, azon az estén. iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiniiiiiiiiiii iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiisiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiuiir Egy asszony könyve a szenvedésről F. Csillag Olga: Mert megtörtént a XX. században — Jaj. azt nem lehet! Ez az ügy csupán kettőnkre tartozik. Bizalmas!... — Jó, hát akkor szíveskedjék leírni, s beviszem Szinyicin elvtársnak a papírt. Ez esetleg még megjárja, — gondolom, — de hogyan iis írjam meg?... A következőképpen: „Kedves Szinyicin elvtárs! Kérem, fordítson nagyobb gondot öltözékének egy bizonyos területére, már abból a szemszögből nézve, hogy ti. nadrágjának egy bizonyos kényes helyen levő gombjait szíveskedjék megfelelő kapcsolatba hozni a hozzávaló gomblyukkal. Forró üdvözlettel ...” Aláírás és kész! — Már viszem is! — veszi el tőlem készséggel a papírt a titkárnő. — Kérem, várjon amíg visszajövök. — Ó, dehogyis várok!... Ugyan miért várnék?... Már itt se vagyok! — Nem, nem! Tessék csak helyet foglalni! Megeshet, hogy Szinyicin elvtárs kérdezni szeretne majd valamit magától... „Dehogy szeretne kérdezni! — füstölgők magamban —, ugyan, mit kérdezne?”. De azért helyet foglalok és várok. Persze, magam sem tudom, hogy mire, csak várok. Pár pillanat, s már vissza is tér a titkárnő, kezében lobogtatva a ..levelemet”, amelynek hátuljára piros ceruzával, hatalmas betűkkel ez van írva: Misulinnak, elintézendő!”. Egyre több a könyv, s ebben a bőségben egyre több marad olvasattan. A szaporodó hátralék lelkifurdalását legfeljebb enyhíteni tudjuk, de az olvasó vállalkozása mind reménytelenebb, — csak magyar szerzőtől több száz regény jelenik meg évente, a világirodalomról nem is beszélve. Mit veszítünk azzal, amire végképp nem jut erő és idő? Persze fordítva is kérdezhetnénk, hisz nem egyszer csalódott unalom kél annak is nyomába, amit divat és hírverés emelt magasba. De azért meglepetés is akad. Itt van például F. Csillag Olga, akinek nevét soha nem hallottam, s aki nem is terjedelmes könyvével a legtöbbet adja, amit író adhat: a tanú, a szenvedő tanú szól a lelkiismerethez, valameny- nyiőnk lelkiismeretéhez. Az első pillanat még az óvatos elhárításé: a második háború borzalmairól már annyit írták, s negyed század múltán mondhat-e még újat a kései visszaemlékező? De a végtére nem is alaptalan aggodalom már az első oldalakon oldódik, szinte észrevétlenül belekerülnünk az események sodrába, s az olvasás nem „az {rott szó, hanem a benn e- élés élményét jelenti. fon '•--el teremt fcsr"1íséac: • hogy beéri az elbeszéléssel: e tanú, a világtörténelem legsötétebb hónapjainak tanúja vall a jóvátehetetlenről. Az igazán nagy dolgokhoz nincs szükség rikoltó színekre, harsány jelzőkre, F. Csillag Olga is tudja ezt. Ezért nem is megy túl a tények 'tárgyilagos felsorolásánál, nincsenek írói fogásai, nem keresi a kiszámított hatáskeltést, csak^ elmond mindent, úgy, ahogy történt. F. Csillag Olga nem író. pontosabban, az emlékezés aiíalfa íróvá. Feladata is az emlékezés _ csupán: a kataklizmát . túléltek kötelessége diktálja szavait, amikor magáról beszél, akkor is a tanú i&¥gyilagosságaval szól, s épp "z. az egyszerűség teszi hite- ' ’ssé, s hozzáteszem: felef*"tétlenné. ''Mert ez a legmegrázóbb dokumentumok egyike, amit a koncentrációs táborok pokláról írtak, s hatásának titka is épp az, hogy dokumentum, tanúvallomás a század szégyenéről, arról, ami velünk, vagy szemünk láttára történt, mert megtörténhetett a XX. században. Nem tudom, miért csak most jelent meg ez a könyv, negyedszázaddal százezrek tragédiája után, hisz 'valószínűleg' nem most íródott, de most is időszerű. Nemcsak azzal, hogy egy ma is fenyegető politikai kérdésre felel, hqgiem azzal is, hogy az ember pokolra vettétettságénel: be nem gyógyuló sebét mutatja fel, s csendes "szavai nyo- ~nán. PcvM bugyrai az, elképzelhető és az elviselhető halárán belül kerülnek. S éppen ezzel figyelmeztet: ide jutott az ember, s ha van sürgető feladat, hát az, hogy soha többé ne jusson ide. Mert a megalázónak és megnyomorítottak poklában a kínzók is elvesztik emberi arcukat; azzal, hogy kiszolgálói egy alvilági hatalomnak, maguk is alvilági hatalmakká válnak. F. Csillag Olga erről vall, nem egyszer csak a tényköz- lésre szorítkozva, de a tények, ebben a puritán felsorolásban megelevenednek, s szorongva lapozunk tovább, mi jöhet meg? Az olvasó lélegzete is kihagy, mintha együtt menetelne kiéhezetten a végtelen hóban, a halálraítéltekkel, minden rokonérzése a megalázottaké s a kifosztott lengyel parasztoké, akik utolsó falat kenyerüket is megosztják velük. Mert az alvilág legalsó körében a legszegényebbek állnak a szenvedők mellé, akik maguk is szenvedők és megalázóitok, s a fekete zabkenyér a hit, a jövő záloga kezükben. Felejthetetlen könyv? — talán több is. Lelkiismeretünkhöz szóló örök figyelmeztetés. CSÁNYl LÁSZLÓ
