Tolna Megyei Népújság, 1969. március (19. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-16 / 63. szám
Macskaköves Kabátujjával dörzsölni Kezdte az ablaküveget, de sehogyse akart lejönni a piszok. Ráköpött egy kicsit, úgy dörzsölte tovább. Lassan kerek tolt támadt a szürke üvegen, szinte világított, mint a fény felé tartott fazékon a lyuk. özvegy Balog Imre kinézett a fényes, kerek lyukon a világba. Ugyanazokat a macskaköveket látta, amiket évtizedek óta. Szemben ugyanazt a málladozó, szürke házfalat. Azt a sűrű téli szürkeséget, amit idebent a szobában is érzett, az elhagyott tűzhelytől egészen a poros ablakig. És beljebb, a fejében, a szivében... Délelőtt volt, a legrosszabb szaka a napnak. Délután még csak kiment néha az utcára, találkozót egy-egy ismerőssel is, illőn köszöntötték, kalapjuk szélét barátságosan megpöccintették, olykor azt is megkérdezték: „Hogy van, Balog bácsi?” Téli délutánokon ki lehet menni az utcára, még messzibbre is, nem látja meg egyetlen kirakatüvegben sem magát; azt a kopott, görnyedt vénembert, aki olyan idegen™ Télen korán sötétedik. A délelőtt a legrosszabb szaka a napnak Hosszú. Rettentő hosszú. A vén vekkeróra asztmás ketyegése, semmi más. Havonta egyszer a postás... Balog Imre roskadtan állt az ablaknál. Nyakszirtje remegett. Biztatta magát „Ne légy ostoba... Hallottál az öreg Majorról, aki megháborodott az egyedüllétbe. Van teneked fiad is, családod. Hébe-hóba levél is jön, megjön az a levél, ha előbb nem is, Imre napra bizonyosan... Mindig a lábadon álltái mindig... A Major az más volt...” Nézte a macskaköveket és egy mondat csengett a fülében: „Minek él az ilyen”. Egyáltalán nem emlékezett rá, milyen volt az az ember, aki ezt mondta. Talán nem is nézett akkor az arcába. De a mondat úgy csengett át a magányos hónapok sűrű pókhálófonadékán, mintha e pillanatban mondaná valaki, itt, a szobában. A sarkon egy fiú és egy lány tűnt fel. özvegy Balog Imre közelebb hajolt az üveghez. A lány derék, barna teremtés volt, hosszú haja göndörség nélkül, súlyosan esett a vállára. Hosszú szárú csizmát viselt, és igen rövid, prémmel díszített kabátkát — Hogy nem fázik a... — gondolta Balog Imre, félig aggodalmasan, félig a régmúltból felderengő kajánsággal. A fiú is igen fiatal volt, jóvágású legényke, kabátja a hideg ellenére, hetykén zsebre- dugott karja mögött fityegett. Járt a csípős téli szél is, a fiú kabátja meg-méglebbent. Az öreg kíváncsian nézte őket. Szerelmesek ezek, vagy nem szerelmesek? És a lány... ez a derék, magas teremtés, tud-e kenyeret sütni? Ahogy a párt nézte, az anyja kerek, piMISZLAI GYÖRGY: TÁJKÉP Sötét a táj... Bársonypuhán a sík hátára lomha' nyári éj. ros arca rémlett föl valahonnét a nagyon-nagyon messzi múltból. Orrában egy szemernyi ideig tán még a kemencéből előbújó friss kenyerek illatát is érezte. Nem, hát ez a lány nem tudhat kenyeret sütni, szontyolodott el az öreg, de ez a szép szál legény is biztosan valami irodakukac. A fiú meg a lány épp őelőt- te álltak meg, láthatóan tanakodtak, a lány, hosszú szárú csizmája sarkán, játékosan körbeforgott, a fiú utánanyúlt, de a lány nem esett el, hanem csak nevetett. Aztán kisétáltak az öreg látóköréből. Üjra az üres, macskaköves utca szürkéllett előtte. Az öreg érezte, hogy ez kis fényes, kerek folt furcsa kapcsolatot teremtett ma közte, meg a kinti világ között Nemcsak ő lát ki ezen át a világra, hanem a világ is bekukucskál a lyukon, és itt, ebben a félhomályos szobában... Erős kopogás az ajtón. Ösz- szeszorult a torka. Ugyan, ki lehet? A postás még három hétig nem jön. Amíg az ajtóig ért, már meg is találta a magyarázatot Eltévesztették a számot, és Kisjakabékat keresik. Az ajtóban a fiú állt, a zsebre rakott kezű. Arcán friss borotvál tság és rosszul titkolt kedvetlenség: — Balog Imrét keresem — mondta gyanakodva. — Milyen ügyben? —> kérdezte az öreg, és átfutott az agyán, hogy talán el akarják venni a nyugdíját. — A gyárból — mondta a fiú, a kötelességteljesítők száraz hangján. Az öreg most ijedt meg igazán. A gyárból — azt mondja ez a tejfelesképű. Mi köze neki a gyárhoz? Tíz éve tán, hogy feléje se nézett. Mikor először érezte, hogy láb alatt van, nem ment többé. — Maga ott dolgozik? — nézett a fiúra, és egyszeriben valahogy képtelenségnek érezte az egészet. Felrémlett előtte az élete. A hajnalok, amikor rekedt berregéssel megszólal feje fölött a vekker. Kiugrik a csíkos, átnedvesült dunyha alól, de hirtelen egy mozdulattal, még félálomban, ahogy ka- tonáéknál megszokta. Magára löttyenti a jéghideg vizet, sokat a tarkóra, attól észhez jön az ember. Felesége, Piroska már ott topog körülötte földig érő, barket hálóingében, becsomagolja az egymásra borított kenyérszeleteket, előbb szalvétába, aztán vastag újságpapírba. A hosszú Albert utca végén jár, amikor felbúg a gyári sziréna, a sarkon feltünedeznek a többiek is, kattog a blokkolóóra, a portás megereszt egy-két régi viccet, fönt Krémer Pista kipakolja elmaradhatatlan disznósajtját, vastagon nevet, krákog, köhög, szidja a bagót, aztán rágyújt. Ö meg odamegy a helyére, az öreg satu fölött a fakerettel szabdalt, koszos ablakon alig jön be még egy kevés reggeli világosság, a vaspor, az olaj, a fényesre kopott szerszámnyele szaga megcsapja az orrát, '• nyomul a tüdejében min- mint a legtisztább lelop a mc. Lent csöndesek a hazak, es rónán az álom — érzem — hogy m Itt-ott ragyog az utcák homlokán üvegkörték villamos fényű teste... Fölgyulladnak minden nap jó kor' a barna alkonyt ejtő naplementbe. A nagy Dunáné! az erdő fölött csillagok szóm ' czüs'ös ködöt, s isszák a fényi a szomjas torkú f Míg lelkemct a nyári éjbe öntöm: elhallgatom a vén ablakkönyöklőn az álmot hintő tücsökciterát... H A L L A M A E R Z S É B E T hegyilevegó, lassan, élvezettel végigtörli a munkapadot, érzi, hogy otthon van... — Technikus vagyok — a fiú hangja riasztotta föl az öreget. Ott álltak a konyhában, a fiú lopva körülnézett és az öreg meglátta arcán a villanásnyi komorságot. utca — Mivel szolgálhatok? — mondta ellenségesen. A fiú magyarázni kezdett, valami gyártörténetírásról, klubról, s a titkárról, aki „igen agilis”, és valamilyen találkozóról. Az öreg közben felmérte: divatos hányavetiségén kívül semmi kivetnivalót nem találhatott a fiún, mégis úgy gondolta, az arcában van valami megfoghatatlan ernyedtség, ám talán nem is ilyesmi. Mintha a fiú sima lenne, mint a halak, amiket nézni lehet csak, ahogy tovacikáznak, beléjük akadni nemigen. — Egyszóval — mondta a -fiú —, eljön a találkozóra? — Kik lesznek ottan? — ocsúdott az öreg. — Mondtam: a fiatalok, meg azok az öregek, akiket még meg tudunk találni. Az öreg összerezzent. — Ezt hogyan érti? — Nem oiyan könnyű, ne higgye — mondta keserűen a fiú. — Se lakcím, se semmi. .. Kész nyomozás. Sokan már nem is élnek. — A fiú véletlenül az öregre nézett és zavarba jött. — Azt is mondja a titkár — folytatta sebesen —, hogy ha van rá igény, körülvisszük magukat a gyáron, megmutatjuk, mit fejlődött. A szereidét teljesen renoválták, rá se lehet ismerni. Legutóbb egy német berendezés. .. — Mikor kell bemenni? — mondta fakón az öreg. — Ötödikén. Ott lesz a régi igazgató is, azt is én nyomoztam ki, talán tetszik is... — A Krémer Pista — az öreg a messziségbe révedt. — Nagyon szerette a disznósajtot. — Hehe — vigyorgott a fiú és megindult az ajtó felé. Az öreg megfogta a kilincset. — A lányt — motyogta bele a fiú arcába —, miért hagyta kint? — Nem akart bejönni — felelte gépiesen a fiú, aztán kiült az arcára a megdöbbenés. A lány meg is kérdezte odakint. — Miért nézel ilyen bambán? — Azt kérdezte: a lányt miért hagytam kint? És, hogy a régi igazgató nagyon szerette a disznósajtot. — Megháborodtál — mondta a lány barátságosan. — Egyébként megmondhattad volna neki az igazat: a lányt azért hagytam kint, mert nem akart bejönni, mert ideges lesz az öregektől, és mert ő semmi esetre se akar megöregedni. — Megmondtam — düny- nyögött a fiú. A lány gyanakodva ránézett, aztán megvonta a vállát. — Adj egy cigit. — Kifújta a füstöt, és kijelentette: — Megmondhatnád annak a marha Lábodinak, hogy amit kiagyal, csinálja is meg maga. Ne mással végeztesse a piszkos munkát. — Ugyan hagyj már békén! — förmedt .rá a fiú. A lány nem akart veszekedni, belékarolt, arcát a fiú frissen borotvált képéhez dörzsölte. Amikor az öreg látómezejébe értek, a lány éppen a fiú szájába dugta a cigarettát és hízelegve hozzásímult. — Vizesrongy... — gondolta az öreg szórakozottan —. ‘zesronggyal kéne ezt le- ucolni. Ott állt sokáig a távcsőre !apadva, nézte a ncptelen ut- ’át, s a szemközti málladozó házfalat. Eső fények Péten, (MTI foto — Kovács Sándor fölvéteted ANDRÁS ENDRE: Én tudom.» Tű fokán teve nem jut át, hűs vizet nem fakaszt a Nap, én tudom, mi a szomjúság, én tudom, mi a sivatag. Én tudom, mi a döbbenet, én tudom mi, a rettegés. A sóvár képzetet kevés birtokba venni az eget. Én tudom, hogy a szív kihűl, én tudom, a szín megfakul. Nincs semmim se rajtad kívül, szeretlek mondhatatlanuL Az ostoros vihar szele már hangolja az orgonát. A szóló felsír: nincs további A kórus rádörg: halj belel Én tudom, szökni nem lehet, és tudom, bújni sem szabad. Csontig kötelek tartanak: takard el irgalmas szemed! Tél-orgonán Előhang: Az ágak fázva ringanak, szél karmolja az ablakot, sáppadt-bágyadtan felragyog a Nap, és vértelen szavak (leírva vértelen jelek) siratják érkezésedet, siratják távozásodat. Fények asszonya, hogy lehet zenébe fogni lényedet, rímek hálóját vetni rád, hogy itt maradj, jaj, él ne szállj, egekbe röppenő madár? Elmorzsolhatok száz imát, kőtáblán álihat száz szabály, haszontalan: te alkotod játékos törvényeidet. Messzi világok rengenek, (itt nem zeng más, mint szép neved* a tudós már a Holdra néz. ad tengereknek új nevet, ahová egykor szállni kész, ha megfejti majd mindahány műszerén felfénylő jelet. A tudós új galaktikát keres, mert szűk lett a világ, a költő most emlékezik, borús szívében szép, szelíd ábrándokat sző, s hogyha szó’ (szemed színéről hódolón) s meghallgatásért esdekel, dalára senki sem felei a visszhangtalan ég alól. Utóhang: Szél karmolja az ablakot, •?. ágak fázva ringanak, •padt-bágyadtan felragyog Nap, és vértelen szavak orgonán a jégcsapok) sírnak a mindenség alatt.
