Tolna Megyei Népújság, 1969. március (19. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-16 / 63. szám
Szeberrnvi Lehel: PÁLOS ROZIT A: TIZENÉVES DOLGOK Álmodozás Zsuzsanna állandóan a rádiót bújja, ha a rádió beat- muzsikát sugároz. Most éppen kikapcsolta a készüléket, csak addig, míg a vízállásjelentés tart. Gondolatai mesz- sze kalandoztak, miközben a nyugágyban hevert. — Zsuzsánna! — kiáltott az anyja. — Mintha mondtam volna neked valamit. — Tessék? — rebbent fel Zsuzsánna. — Indíts törülgetnil — Mindjárt — mondta Zsuzsánna és nem mozdult. Nehéz volt kikapcsolódnia a messzi gondolataiból. Onnan szólt ki az anyjának: — Anyuci, tudsz te valami isztánt? — Miféle isztánt? — Ha nem tudsz, akkor nem érdekes. — Minek az neked? — Semminek. — Egy dinnyefajtát azt tudók. Turkisztán. — Országot, várost tudsz-e? — Az is van olyan, hogy Turkisztán. — Más isztán nincs? — De van, Afganisztán, Üzbegisztán. .. — Mondd még egyszer! — Üzbegisztán. — Az az... Messze lehet az? — Csak nem oda akarsz menni? — kérdezte az anyja. — A — mondta Zsuzsánna, — csak ott járt a Dobos Attila. véli a zűrzavart. Nincs jó, nincs helyes, nincs szép. Csak az van, amit ki-ki magának állít fel. Láttam egy ruhaössze állítást a pomázi állomáson. Egy futurista költemény volt. Rózsás kendő, gumicsizma, texas- kabát. A modell a Pomáz mögötti hegyekbe tartott, egy madársejárta faluba. Parasztmenyecske volt. A kabát rengeteg zsebét és számos villogó aranygombját úgy hordta, mint egy latin-amerikai tábornok. Az emberek az egyéniség korában is emberek. Nem tudnak letenni az utánzásról. De hogy az utánzásban is egyéniek legyünk, manapság a hölgyek nem egymást utánozzák, hanem a férfiakat, a férfiak viszont a hölgyeket, öregek a fiatalokat, fiatalok pedig az öregeket. Gondoljunk a farmemadrá- gos lányokra: csaknem le- kopasztott fő, zsebrevágott kéz, fittyedt cigaretta, míg oldalukon, a veretes mű- marhabőr-szíjon, amely darázsderekukat összecsípi, karabinerek csilingelnek. De a színpompás fiúkat is említhetnénk, a vállukra omló hajcsodával, míg lazán nyakukba kötött muszlinkendőjüket kapkodja a szél. Lám, az egyéniség kora megteremti a tökéletes uniformizálást, nemek és korok összemosódnak. Elnéztem azt az élteskés hölgyet, kinek bájtájai régen elvesztették ifjonti formájukat: lenge selyemnadrág féllábszárig, halovány égszínkék, a comboknál pukkadásig telve, lila boleró, akár a pirka- dati égalj, s a nagy rózsaszín masni, mely csitrisen összefogja a gyér piros hajat a búbon, kerekre nyíló gyermekszemek felett látni ezt a régi fényképeken. Ilyenek vannak, s mindezt azért írtam, nehogy elítéljék Zsuzsánnát. Zsuzsánna elhordta a térdharisnyáimat, az ingemet, a pulóvereimet, a sapkámat. Azt mondja, az a divat a fiatalok között, hogy a szüleik a vitt cuccaiban járnak. Minél ócskább, annál jobb. ügye, hogy itt már minden határ elmosódik. De mondhatom, ez az új divat a fiatalok közt igazán praktikus. Tartsa meg isten a szokásukat. Másképp gondban főnék, hogyan ruházzam növekvő lányaimat. ÉRETTSÉGI BIZON1 10ZSÄVAL S kelletlen felnyalábolta a nyugágyból hosszú, nyurga végtagjait. Öltözködés Manapság — faion visszahatásként elmúlt évtizedek uniformizáló törekvéseire — az egyéniség a divat. A váratlan és a meglepő. Sőt, hajmeresztő — ha mondjuk a frizurát tekintjük. De nézhetjük az öltözködést Is. Mindenkinek önmagát divat követnie, s ez szerfölött nöMár ébren volt, amikor az autó megállt az ablak alatt; minden reggel ébren volt, amikor az autó elment az iskola előtt, noha már esztendők óta nem állt meg. S ma reggel ismét megállt, hallotta, amint kinyílt az ajtaja, lépések közeledtek az ablak felé és a következő pillanatban valami berepült a nyitott ablakon a szobába. Aztán kisvártatva ismét fölbúgott a motor, az autó elvlharzott, csak egy kis szürke porfelhő jelezte, hogy merre. A sertésólak irányába Tehát ő volt! Egy csokor vörös rózsa feküdt a szoba padlóján, friss még, rajta volt a reggeli harmat, a hosszú szárak egy vastag kartonpapírral voltak be<- csavarva, s egy selyemszalaggal átkötve. Primitív lélek romantikus megnyilvánulása, gondolta a tanítónő, s attól félt, hogy valaki meglátta, és akkor jaj, mit fognak szólni a pusztabeliek. Hány éve is már? Nem emlékszik pontosan, olyan régen volt, amikor ez a pusztai kanász megkérte a kezét. Sertésgondozónak mondják mostanában. Igen, nem átallotta megkérni a kezét! Volt bátorsága odaállni eléje, és azt mondta: legyen a felesége. És fölsorolta, hogy mi mindene van: itt ez az autó, háza a faluban, most meg azon mesterkedik, hogy egy olyan fajtiszta pulikutya-farmot létesítsen, amilyen kettő sincs az országban. Éva csak dadogni tudott ekkora merészség hallatán: ha akármennyire is csak egy pusztai tanítónő ő, s ha nincs is rá reménye, hogy valamikor innen elmehessen, akkor is egy tanítónő, több iitt valamennyinél. Tapintatosan, nehogy megsértse ezt a vakmerő fiatalembert, mert ezek a primitív lelkek mind olyan sértődések és még valami szörnyűségre vetemedik, tudtára adta: odáig rendben van, hogy á ‘Pusztai bálban fölkérte táncolni, de gondolja csak el, mi lenne, ha ők ketten összeházasodnának? Soha nem lenne egy közös témájuk, nem tudnának miről beszélgetni, mert hiszen, szóval hát, a szellemi különbség, az iskola- nem lenne boldog a házasságuk. S arra gondolt: hogyan magyarázná meg a kollégáknak, ha rászánná magát erre a lépésre? Eljátszott a gondolattal: talán kizárnák maguk közül, soha többé egyetlen meghívást sem kapna tőlük. Reménykedések között múltak fölötte az évelt, hogy majd csak jön valaki is: egy-két találkozás után odébbállt az orvos, nem jött többé a főagro- nómus, elfogadta egy kolléga Etruszk mosoly ? a Halál az miről itt szó van v ctleni mámor eon pillanata dmenziótlan tisztaság izén a befogadott egek hullámhosszá Élet az miről itt szó van az ősmúlt meg az ősjövő tudása Kettő ar Egyben? Róma, Villa Giulia. 1968. KÁLDI JÁNOS: Március — Pongrácz Istvánnak — A völgyekben, horhosokban rigyó-tűnő, szürkés-fehér hó heve de a nap-sütötte lankán már virít az új-zöld. üde jel. A füvek éneke hangzik mindenünnen a föld alól; a fák ágvégein a rügy, mint távoli-távoli koiomp szava, szól. Jön, jön a hóvirág és az ibolya, az első két szép üzenet arról, hogy lódul előre a világ: írja a Nap az örök költeményt a felhők résein át. írja ide elém, a ház elé, ahol órák óta gereblyézem a még félig-fagyos földet, az ültetendő virágok helyét. írja ide elém, a ház elé ntánozhatatlan arany sorait szelíden; oly évezredes nyugodtsággal és magabiztosan. hogy remeg közeledését, de az is elmaradt és mást vett feleségül; futó kalaijdjai voltak, ha beutazott a városba. Aztán belépett a harmincadik életévébe, s a kegyetlen-magányos éjszakákon arra gondplt, hogy róla már mindenki megfeledkezett, sor- ra-rendre megnősültek, kikben egykor reménykedett. Egy-egy futó kalandra talán még jó lenne nekik, de csak már megalázó titkolódások árán, valahol a csordakúbnál, vagy a halastó körül... A pusztáról sem igen mozdult ki, s ha néha el is ment valahová, hideg közönyt talált a kollégák társaságában, esetleg szánakozást látott a tekintetekben. Nem ment. Inkább maga köré gyűjtötte a pusztai gyerekeket, nyaranta kirándulni vitte őket Pestre, vagy paradicsomot és paprikát szedni az állami gazdaságba; a szülők hálából, hogy a gyerekeikre felügyel, megkapálták a kukoricáját, ősszel le is szedték neki és fölhord- ták a tanítólakás padlására, tavasszal tneg megvették tőle, alacsonyabban a piaci árnál. Tavalytól már tyúkokat is tart. Januárban disznót vágott, s a falubeli kollégák reggelig maradtak a disznótorban, s amit nem ettek meg, toroskosár címén elvitték magukkal; nem győzték dicsérni, milyen kitűnő háziasszony lett belőle, ő meg boldog volt, s a kollégák azóta feléje sem néztek. De ha néha összetalálkoztak, emlékeztek a jó tőle a szívem. pusztai disznótorra, mondván^ hogy jövőre, ugye, megint lesz? S hogy egy esztendőben egyszer megint boldog legyen, ismét vásárolt egy kis malacot és már hízásra fogta... És visszaköszönt a kanásznak, aki, ha autóval elment mellette, mindig üdvözölte, de mindig valamilyen gúnyos mosoly kíséretében és soha még csak meg sem is állt, pedig néha már arra vágyott Éva: álljon meg, kérdezze meg tőle, hogy’ van, legalább csak ennyit; de ennyi sem történt. Bizonyárá megsértődött. Hallott róla másoktól. Soha nem érdeklődött senkitől, mégis beszéltek: létesített valami pulikutya-farmot, messziről is eljönnek hozzá kutya-kölyköket vásárolni; hetenként több alkalommal el-eltűnik a faluból, biztosan valakije van a városban, ahhoz megy autóval, sőt némelykor már tudni vélték, hogy valami nagy tisztséget viselő nőnek udvarol; meg hogy olyan szép háza van, tele rózsával az udvar, kettőt se lehet ilyet találni a faluban, talán még a városban se. Garázs is van a ház alatt! És mennyi pénzt kap ázokért a goboncos kutya-kölykökért... És lám, annyi esztendő után megállt az autó az iskola előtt és egy csokor vörös rózsa berepült hozzá az ablakon. Remegő kézzel bontotta le róla a kemény kartonpapírt, és nem kapott levegőt: a kemény kar- tonlap egy érettségi bizonyítvány volt. Azt bizonyította, hogy Kondor Gábor jeles eredménnyel érettségi vizsgát tett a K.-i mezőgazdasági technikumban. Ennyi, semmi több. TÚLI JÓZSEF ——WIIIIIIIIIIIIII«IIIIIMHIHI Hill I : r FÖLDESI JÁNOS: Örök szomjúság Tavaszi felhőt vidáman hajt a szél. csókról, szerelemről incselkedve beszél Almodé szívem, ha még egyszer szeretne, minden áldott este újra megkeresne. Elnézem elnézem, hogy fáradt szemed, ajkad mintha kérdenéd, mit szereltem rajtad: oly szép ifjúság, ha százszor visszaszállna szomjas szívem százszor ismét melléd álina A lelked melegét, igaz szavú ajlead temérdek csókját mind reám pazaroltad, pacsirta szívemmel f ciháit között járok, lelkem á!"?eli az ezász v*:riol!
